Valami keserű, szomorú csend telepedett rájuk. Valami hátborzongató magányosság. A fiúk értetlenül bámultak. És akkor Kul-Anni úgy érezte hogy szétszakad belül. Sírni kezdett, és megrázta a fiúkat.

-          Csaga! Csaga! Hogyhogy nem emlékeztek rá?

De a fiúk csak álltak és bambán, ijedten rámeredtek. Akkor a kislánynak eszébe jutott valami. Nála volt a baba, mert a délutáni játék hevében, az ingecskéje zsebébe rejtette, hogy Csaga aztán megkereshesse. Elővette és Karra orra elé nyomta:

-          Itt van látod? Csaga is pont ilyen. Fehérhajú, kékszemű. Emlékezz, kérlek emlékezz!

Karra megfogta, és hitetlenkedve tapogatta a babát. Derengeni kezdett neki valami. Azután kigyúlt a szemében a felismerés. Kul-Anni most felkiáltott:

-          Azonnal ki kell jutnunk innen! Ez nem egy igazi Maia, csak valami csapda! Elfelejtette veletek Csagát, Bartost és mindent!

Karra akkor megdühösödött. Fogta a kis babát és ledobta a földre. Rákiáltott a lányra:

-          Én nem hagyom itt apámat! Majd Csaga szépen lejön ide, és mind együtt leszünk. Megyek is, és szólok apámnak hogy intézkedjen. Küldjön érte még egy hajót.

A fiúk sarkon fordultak és elszaladtak. Kul-Anni felkapta a babát és lélekszakadva rohant utánuk. A tanácsteremben érte utól őket. Kilihegte magát és látta hogy az apjukkal beszélgetnek, aki nagyban bólogatott. Csendben ácsorgott, és nem mert közelebb menni. Valami füledt nehézséget érzett. Fojtottan lélegzett, és azon rágódott hogy mi lesz ebből. Mert hogy valami nagy veszély fenyegeti őket, abban már egészen biztos volt. Ahogy a babát szorongatta a kezében, ránézett és látta hogy nagyon piszkos. Egészen sáros lett a Csaga-baba fehér haja. „Mitől lett ez ilyen koszos? Karra ledobta, igen. De itt minden nagyon tiszta, kristálykőből rakták ki még az utakat is. Hogyan sározódhatott össze?” Letörölte róla a piszkot. Valami nehéz, álmosító fáradság lepte meg. Látta hogy közeledik Karra és Kevi apja és mondja neki hogy minden rendben, de a hangja nagyon recsegett. Mint amikor elromlik az adás, és kezd elmenni a kép meg a hang. És ahogy ott állt egyre inkább érezte annak a furcsa, erős tudatnak a jelenlétét. Az a másik erősen fojtogatta, be akart hatolni a kislány elméjébe. Valami név nélküli szörnyeteg volt. Azzal a másik látásával látta. Közelről nézte. Olyan erősen gondolt rá, hogy szinte már benne volt ő maga is annak a másiknak a tudatában. Belül viaskodtak. Húzta, vonta magához a másik. Nagyon erős volt, és Kul-Anni érezte hogy nem tud parancsolni még neki. Hogy kicsi még ahhoz. De a benne rejtőző tüzes gömb, tudatának rejtett magja keményen ellenállt. Visszaverte a támadást. És akkor elkezdett vibrálni körülötte a levegő, és lassanként lefejtődött a szeméről a hályog. Recsegett, ropogott minden, és szertefoszlott valami hamis kép. A kislány hamuszürke arcal állt ott és kimeredt szemmel nézte azt, ami a valóság volt. Végigfutott a hátán a hideg, és sikítani szeretett volna, de tejesen megbénult. Mert furcsa, arc nélküli, alak nélküli testeket látott, ahogy a sáros földön csúsztak másztak, és nagy, órmótlan szájukból hosszú, cérnavékony szálak futottak ki és behálózták a fiúkat. Semmi nem volt, csak egy kísérteties, sziklás, sáros táj, egy nagy szürke ég, és ezernyi furcsa lény, akik mind a földből bújtak elő és feléjük közeledtek. Külön-külön éltek, mégis egyetlen tudatnak érzékelte őket. Karra és Kevi már a hatalmukban voltak, a vékony szálak a fejükre csalakoztak, és szívtak ki belőlük valami fényesen csillogó energiát. „Az emlékeiket, az álmaikat. Kiszívják az életüket”, gondolta rémülten a kicsi lány, és mikor jobban szétnézett, látta hogy köröskörül sokezer csontváz fekszik. A fiúk jöttek-mentek fejükön a furcsa hálózattal, a levegőhöz beszéltek, mozdulatokat tettek és nagyokat nevettek. Egy másik valóságban éltek, abban amelyiket az emlékeikből épített nekik a bolygó. Egyből rájött hogy hol látta már az embereket és épületeket: képeken, videókon. Azután Kul-Anni számára a kép elveszítette élességét, hirtelen mintha visszajött volna az adás. A másik megint kicsit erősebb lett. Újra megjelent a szentély, a torony, a zsibongó város. Halványan még látta ahogy a lábaira tekredik néhány vékony, finom energiaszál, és megpróbálja körbefonni.

            Valami megrezzent benne. Mint mikor elpattan egy húr. Aztán egyszercsak hatalmas nyugalom lepte meg. Rettenetes, hideg nyugalom. Valami bátor, jó érzés. Az hogy ő az erősebb és meg tudja védeni magát. Most már hatalma volt a másik fölött. Határozott mozdulatokkal elszakította a különös pókhálót. Odarohant a fiúkhoz, és próbálta róluk is lefejteni. Nem sikerült, szinte gyökeret vert már bennük. Akkor a kislány megdühösödött. „Nem adom őket neked!” kiáltotta és tenyeréből óriási fehér tűzförgeteget csiholt. Rázúdította a fiúkra és molekulánként szétszakította a kapcsolatot. Sípoló, hörgő hang hallatszott. Karra és Kevi megpörkölődtek de ki is szabadultak. Rémülten néztek szét. A látványtól elsápadtak, a földbe gyökerezett a lábuk. Borzalom és rettegés ült a szemükben. Akkor a kislány rájuk kiáltott:

-          Gyorsan, meneküljünk!

Nehezen tápászkodtak, öregesen, erőtlenül. Az a valami már sokmindent kiszívott belőlük. Kul-Anni a homlokukra tapasztotta a tenyerét, és belső tüzét beléjük áramoltatta. Ettől egykettőre visszanyerték az erejüket. Futni kezdtek, de az ocsmány szörnyetegek nem nyugodtak bele ilyen könnyen. Hihetetlen sebességgel iramodtak utánuk, és egyre többen bújtak elő a föld mélyéből. Valamiképp megnőttek, és fújtatva közeledtek. A belőlük kiáradó hosszú szálak már nem is voltak olyan vékonyak, hanem megduzzadtak és mérgesen csapkodtak. Mint a kumlák csápjai.

-          El kell érnünk a siklókat! – kiáltotta Karra.

Jó hosszú út volt még odáig, és egyszercsak egy kumla katonacsapatot láttak feléjük rohanni. A fiúk rémülten megtorpantak, Kul-Anni viszont dühösen rájuk kiáltott:

-          Vágjatok át rajtuk! Nem igaziak!

Tökéletes illúzió volt. Nehéz volt belerohanni a mérgező fullánkokba és a csápok szorításába, de a fiúk megették. Most Kul-Anni akármit mondhatott nekik, vakon teljesítették annyira megbíztak benne. Beléjük vágódtak a csápok még a fájdalmat is érezték.

-          Csak az elmétek játszik veletek! Ne figyeljetek rá!

Lélekszakadva futottak tovább. Most óriási szakadék következett. Iszonyatos, halálos mélység. Kul-Anni előre tört, és egyenesen átrohant a semmi fölött. A levegőben kapkodta a lábait és nem esett le. Karra és Kevi megbabonázva figyelték, majd nagyot nyeltek és bátran követték. Ők is átjutottak. A kislány most éles fájdalmat érzett a fejében. A bolygón lakó lény megpróbálta átvenni az uralmat megint. A fiúk lelassúltak és döbbenten nézelődtek. „Nem! Nem engedhetem neki!” Kétségbeesetten koncentrált, és képzeletbeli védőburkot vont a fiúk köré. Sikerült, és újra megszerezte a figyelmüket. De már nagyon fáradt volt. Halálosan fáradt. Belül dübörgött és zakatolt a szíve, de az agya még sosem volt ennyire igénybe véve. Mert most nemcsak magáért, hanem a két fiúért is küzdött. Messziről, rettenetesen messziről hallotta a saját hangját ahogy bátorítóan kiált a fiúknak, hogy ne féljenek, hanem csak jöjjenek utána. És a lába már mintha ólomból lett volna, és érezte hogy elsápad az arca. Eszébe jutottak a történetek amiket régebben hallott a Nam-Gil-en. A rémes, gyerekeket ijesztegető mesék. Hogy vannak parazita bolygók, amik elveszik az ember álmait, emlékeit, azután pedig az életét. Amiktől még a kumla is fél. Ez is egy ilyen hely, és tudta hogy nehéz lesz megszabadulni. Pedig már látták a dombot, és tudták hogy amögött vannak a siklók.

            Akkor megnyílt a föld és földrengés rázta meg őket. Újabb, hatalmas szakadék tátongott, és a fiúk bele akartak rohanni. Kul-Anni rájuk üvöltött hogy álljanak meg. Ez most igazi volt. A szörnyetegek előbújtak a földből és hatalmas robajjal szétválasztották a kőzeteket. Elvágták őket a szabadságtól. Olyan volt mintha megfagyott volna a levegő. Mintha megdermedt volna minden. Túl széles volt a szakadék nem lehetett átugrani. És iszonyatos sebességgel közeledtek feléjük a csúszó-mászó lények. Nem maradt más, csak a harc. Nekik ugrottak, és szórni kezdték a tüzet. Egymásnak vetették a hátukat és minden irányban égették az ocsmány férgeket. A táj pillanatról pillanatra változott körülöttük. Hol csodaszép tulipánmezők bukkantak fel, hol kumla bázisok. Az ellenség pedig változatos alakot öltött: néha kumla csápok száguldottak feléjük, néha pedig houri tűzbombák. Kul-Anni már alig-alig bírt ellenállni és fenntartani a valós világ képét. Kevi már könnyes, lehúnyt szemmel küzdött, hogy ne kelljen látnia a borzalmakat. Azután az apjuk közeledett feléjük. Karra megemberelte magát, és nekirontott. Szétpukkant a kép, mint a tű hegyére felszúrt lufi. Csak egy vergődő, arctalan lény maradt a helyén.

            Kétségbeesetten küzdöttek, és végül már tudták hogy nem győzhetnek. A halál szaga terjengett a levegőben, és érezték hogy bármit tehetnek, a harcnak sosem lesz vége. Jó lett volna már megpihenni, belenyugodni. A fiúk összerosadtak. Rájuk omlott valami nagy-nagy fáradtság. Akkor Kul-Anni összeszorította a fogát és érezte hogy rátör valami kegyetlen vadság. Marcangoló, görcsös izgalom forrósította át a vérét. Szeretett volna közéjük vágni, meggyilkolni valamennyit, megbosszúlni hogy el akarták venni tőle a két fiút akiket nagyon szeretett. Akikért már olyan sokat küzdött. Lázadt belül, és ki akarta vetni magából minden fájdalmát, minden keserűségét. Körmei a tenyerébe vésődtek. Pattanásig feszült az agya. Érezte hogy mindjárt felrobban a homlokán a jel. És akkor kitört belőle valami furcsa, fekete, idegenül kavargó tűz. A homlokából jött ki és a tenyeréből. Erős volt, sokkal erősebb mint a vörös, vagy a fehér tűz amelyekkel eddig gyakorolt. Valami új, ismeretlen erő volt, és Kul-Anni megrémült tőle. Azért csak bátran árasztotta magából és pillanatok alatt megsemmisítette az ellenséget. Nem maradt más semmi utána csak egy szénné égett, üszkös földdarab. Egy percet pihenhettek. De azok továbbra is csak szaporodtak, bújtak ki a földből, de legalább már nem mertek közelebb jönni. És a két kisfiú rémülten húzódtak egészen a szakadék széléhez, és onnan nézték a kislány különös, boszorkányos őrjöngését és a keményen, halálosan szikrázó fekete tüzet.

            Akkor valami megvillant. Egy vörös, éles tűzcsóva. A fiúk háta mögül tűnt elő. És a tűz gazdája Bartos volt. Átugrotta a szakadékot, kieresztette hatalmát és lángjai belevegyültek a kislány fekete tüzébe. Óriási pusztítást vitt végbe, és ismét lélegzethez jutottak. Szó szerint felkapta és a hóna alá csapta a két rémült szemű fiút és átugrotta velük a szakadékot. Hihetetlen könnyedséggel szökkent, de Kara és Kevi közben érezték hogy vadul vert a szíve. Ledobta őket a túlparton, aztán visszaugrott a kislányért. Megragadta a derekát, és az érintésétől Kul-Anniból kihúnyt a különös, gyilkos láng. Úgy suhant át vele mint a szél. Miután átértek, Bartos óriási, perzselő tűzbúrát vont a gyerekek köré, megragadta a két fiút és a domb felé iramodott velük. Közben rámordult a kislányra hogy fusson szorosan mellette, mert nincs három keze. Nem kellett a kicsinek kétszer mondani. Lélekszakadva vágtak át a dombon, és Bartos pontosan, precízen aprította a nyögdécselő, sikongó szörnyeket. Pontosan látta őket, nem esett áldozatául semmiféle illúziónak. Fejlett, erős, felnőtt tudatán nem talált fogást a gonosz bolygó. A kicsik legnagyobb megdöbbenésére a domb túloldalán a Szabadító vesztegelt. A siklók már a hajó testében parkoltak. Bartos bedobta a kicsiket a vezérlőbe, még utoljára visszafordult és szétcsapott az alattomosan, tekeregve közeledő lények között, majd beugrott ő is és pillanatok alatt felszálltak. 

            Úgy jutottak ki, hogy a kicsik mindenféle furcsaságot láttak, például vastag, áttörhetetlen jégpáncélt, egyenesen feléjük száguldó tüzes, meteorit esőt, de Bartos konokul belerohant ezekbe az illúziókba és biztonságosan kivitte a hajót a rémisztő atmoszférából. Mikor kiértek, megpillantották a jugrát. Messzenéző és Csaga voltak odaát. Kul-Anni magában elmosolyodott, és boldogan nyugtázta hogy Csaga milyen ügyes volt és mind a két felnőttet idehozta. Ez valóban nagy bravúr volt a fehér haguri kislány részéről. Rövid üzenetet váltottak velük, majd eszeveszett tempóval megugrottak és száguldani kezdtek kifelé a gonosz naprendszerből. Mialatt kifelé nyargaltak, számtalan furcsa látomás keveredett a szemük elé, legtöbbször kumla hajók, sőt, egész flották, de úgy tűnt hogy Messzenéző és Bartos nem dőltek be nekik, hanem pontosan tudták merre kell továbbmenni. Azután megszűntek a látomások, és csendes, biztonságos helyre értek. Most mindannyian átmentek a jugrára. Csaga és Messzenéző aggódó szemekkel fogadták őket, és Kul-Anni röviden elmondta hogy miket láttak és tapasztaltak a kezdetben Maiára hasonlító bolygón. A fiúk csak mereven bámultak maguk elé és lógatták az orrukat. Bartos szigorú, sötét arccal hallgatta végig a történetet. Majd hátraparancsolta a fiúkat a kiképzőpályára. Kul-Anni és Csaga utánuk settenkedtek, de a motorháznál megtorpantak. Tovább nem mertek menni, mert tompa puffanásokat, nyöszörgéseket, aztán meg keserves ordítást és sírást hallottak. Bartos irgalmatlanul elverte a két fiút. A lánykák egész testükben reszkettek, és mikor felpattant az ajtó és Bartos csatakosan, véresen kijött, ijedten rebbentek szét az útjából. Remegve elbújtak. Csaga most Messzenézőhöz sem mert odamenni hogy védelemért kuncsorogjon. Érezte hogy most nincs jussa arra. De Bartos nem kereste, és nem is hívta őket. A kislányokat nem bántotta, hiszen nem volt a dologban ugyanolyan értékű felelősségük mint a fiúknak. Karra most alaposan leszerepelt, és vele együtt Kevi is. Aznap este büntetésből még a szobába sem jöhettek be, a motorházban kellett aludniuk. Azért a lányok lopva vittek nekik takarót és valami vacsora maradékokat, de mindannyian érezték hogy nehéz, és súlyos a lelkük.

            Bartos és Messzenéző komoran ültek a vezérlőben. Ez jó lecke volt nekik is. Bartos magát hibáztatta, és közölte Messzenézővel hogy soha többé nem hagyhatják magukra a kölyköket, mert kicsik még és valami butaságot csinálnának. Felügyelni kell őket, és most ők, a felnőttek, ostobán viselkedtek hogy ezt elmulasztották. Messzenéző bólogatott és egyetértett. Annyit mondott még erre, hogy a kislányoknak több eszük van mint a fiúknak, és főként Kul-Anninak.  Bartos szárazon rábámult és kibökte:

-          Kul-Anni fekete tüzet csiholt.

-          Biztos vagy benne? Jól láttad?

Bartos bólintott. Messzenéző elsápadt és megreszketett a szóra. Úgy ültek ott mint a szélütöttek. Kidermedt, száraz szemekkel, mozdulatlanul. Nem szóltak többet, de a furcsa, erősen vibráló, félelemmel vegyes izgalom ottmaradt a szívükben.