Csaga most nem bírt megfontoltnak lenni. Teljesen rátört a pánik. Ide-oda kapkodott, szaladgált a vezérlőben és sápítozott:

-          Jaj most mit csináljunk, hová leszünk?

Kul-Anni halgatagon bámult maga elé aztán egyszercsak megszólalt:

-          Figyelj Csaga. Van ott lent valami, egy erős intelligens tudatú valaki aki fogva tartja őket. Én lemegyek, mert úgy érzem le tudom győzni. Elviszem az utolsó siklót. Te meg addig menj és keresd meg Bartosékat. Hívd őket ide.

-          Nem, nem! Együtt megyünk. Nem veszíthetlek el téged is.

-          Igen, így is lenne a jó. De most valamiért azt érzem hogy sietni kell. Hogy nincs idő. Gyorsan kell cselekedni ott lent. Én ezzel nem tudom megvárni Bartost.

-          De ha Bartosék meglátják hogy nélküled megyek nagyon kikapok. Nekem védelmeznem kell téged. Vigyáznom rád. Azt fogják mondani hogy felelőtlen vagyok és itthagytalak. Hogy elengedtelek egyedül a veszedelembe.

-          Nem lesz semmi baj ne félj. És különben is ezt már egyszer megbeszéltük. Emlékszel az álmunkra? Mondtam neked hogy én vigyázok tirátok és nem fordítva.

Csaga ijedten toporgott. Teljesen elbizonytalanodott. Aztán kinyögte:

-          De Bartos és Messzenéző nincsenek együtt. Azt sem tudom merre keressem őket. És egyáltalán kit keressek? Bartost? Vagy Messzenézőt?

-          Bartost. Csakis őt. Messzenéző veszélyes helyeken, kumlák között jár. Fogd a jugrát és vidd a kereskedőbolygókhoz. Ott kell előszőr keresgélned.

Csaga már majdnem sírt. Nagyon meg volt rémülve, de azért bólintott. Okosabbat ő sem tudott kieszelni. Megölelték egymást aztán a kicsi lány beugrott a siklóba és elhúzott. Csaga még végignézte ahogy elmerül a furcsa gázokból álló légkörben, azzal megfordította a jugrát, maximális fordulatszámra állította a hajtóműveket és fürgén elloholt visszafelé.

            Kul-Anni szívét jeges félelem markolászta. Érzett magában valami furcsa, idegen nyugtalanságot. Annak a valaminek a jelenlétét, ami elvitte tőlük a fiúkat. Előszőr minden ködös, átláthatatlan volt, érezte ahogy a sikló átszakított néhány vékony jégréteget, és csakhamar megpillantotta a bolygófelszínt. Aprót sikoltott a meglepetéstől. Csodaszép táj tárult a szeme elé: sűrű, zölden pompázó erdők, kanyargó folyók, tömött tűztulipánmezők. És a távolban hatalmas kristálykupolák, városok emelkedtek. „Tényleg egy igazi Maia!” kiáltott fel őszinte örömmel. Csakhogy ő mindig azt gondolta hogy ha a Maiával találkozik és megérzi a tudatát az valami kellemes, puha érzés lesz. Nem ilyen ijesztő és félelmetes. Aztán elhessegette a rossz gondolatokat. „Mikor előszőr megéreztem Bartost, akkor is nagyon féltem. Azután mégis minden más lett”. ĺgy nyugtatgatta magát.

Odalent nyüzsgött az élet. Kicsi járművek cikáztak a kőkristályokból épült utakon, porszemnek látszó emberek mozgolódtak a mezőkön. Körülöttük vörösen fénylettek a tűzcsóvák. Szemmel láthatólag gyakorlatoztak. Kul-Anni a város felé vette az irányt, és megpróbált kapcsolatba lépni a rádión keresztül. Legnagyobb döbbenetére azonnal választ kapott, haguri nyelven köszöntek rá és kedvesen utasították hogy szálljon le a kifutóra. Azonnal megpillantotta a leszállópályát, ahogy alább ereszkedett minden megnőtt, megmagasodott és kitelt. Nagyot döccent és kiszállt a siklóból. Rögtön felismerte a másik siklót, amivel a fiúk érkezhettek, mert ott állt a parkolóban a többi jármű között. Szétnézett de senkit nem látott. Elindult a városközpont felé. Előbb le kellett ereszkednie a dombról, ahol a kifutók és a parkolók voltak, és átvágni a széles úton, ami a tulipánmezőket kettészelte.

Szeme nyugtalanul siklott végig a tulipánföldeken. Volt valami a levegőben, valami kellemetlen, baljóslatú rossz sejtelem. Furcsán, élesen dobogott a szíve. Valami fekete ijedtség kergette. Lehajolt, letépett egy virágot és megkóstolta. A megszokott íz köszönt vissza a szájában, és nagyot csalódott. Azt hitte hogy a friss, élő fenigh íze másmilyen. Hogy erősebb, markánsabb, nem olyan állott és áporodott mint amit eddig tapasztalt. Csak lassan haladt előre. Már látta az épületek tetejét, és arra gondolt hogy pont olyanok mint az álmaiban és a rajzain. Fiatal gyerekekkel találkozott az úton. Megszólította őket:

-          Hega!

-          Hega-te!

Kul-Anni elcsodálkozott. Válaszoltak neki, látták őt, sőt, megragadta, megtapogatta az egyiket. Élő, meleg test volt. Azok csodálkozva nézték a kislányt és megkérdezték:

-          Ki vagy te?

-          Kul-Anni. Két fiút keresek, nemrég érkeztek ide. Nem láttátok őket?

-          Karrát és Kevit?

-          Igen, igen. Hát ismeritek őket?

-          A városban vannak, a szentélyben. Menj csak egyenesen előre, aztán fordulj jobbra az első kristálytoronynál.

-          Köszönöm szépen!

Most már szinte futott. Valami csodás boldogság feszítette. Hogy ez már végre a valóság, nem csak egy álom, amelyben nem veszik észre, nem válaszolnak neki az emberek. Itt mindenki élő, eleven volt. Már látta a csodaszép tornyot. Szeme egy nyugtalan másodpercig felszökött rá. Olyan volt amilyennek lennie kellett. És mégis volt benne valami zavaró. Hatalmas teraszokban terjeszkedett az ég felé, amelyekből csinos kis medencékbe csordogált lefelé a víz. De a víz hangja idegesítő volt és feszült. Most már alája ért, és egyszerre nagyon kicsinek látta magát, elveszettnek, erőtlennek, és az a hatalmas torony ott magasodott fölötte egyszerűen, kíméletlenül. Volt benne valami fenyegető ahogy ott állt, tele nyüzsgő élettel. Nem az otthonosság érzését árasztotta, hanem valami gonosz titokzatosságot, valami kísértetiest. Beleborzongott. Egy lapuló aggodalom árnyékot vetett a szívére. Valami megnevezhetetlen erő húzta oda mint a mágnes. Erős, kemény akaratot érzett. Fázás reszkettette meg annak a furcsa valaminek a közelségétől. Félt tőle. Most megrémült, mert úgy érezte hogy az a másik sokkal hatalmasabb nála. Nem is hogy hatalmasabb, hanem hogy több. Ideges, ingerült lett. Túlságosan nyüzsgő, zümmögő, zavaros város volt ez. És az emberek is olyan furcsák voltak. Mintha már látta volna őket valahol. Csupa ismerős arc, csak arra nem bírt rájönni hogy hol látta már őket. Szaladni kezdett, és akkor végre megpillantotta a szentélyt. Szinte berontott és egy csapat gyakorlatozó gyerek között találta magát. Fiúk és lányok vegyesen. Kétségbeesetten futkosni kezdett közöttük és kiabált:

-          Karra! Kevi! Hol vagytok?

-          Kul-Anni! Erre! Itt vagyunk!

A semmiből tűntek elő, a kavargó gyermektestek tömegéből. Ott álltak előtte, csillogó, tüzes szemekkel, vidáman. A kislány a nyakukba borult és hüppögött.

- Úgy aggódtam értetek!

- Jaj de buta vagy! Ugyan miért? Minden rendben! Most már biztonságban vagyunk!

- De nem jeletkeztetek! Arról volt szó hogy egy óra múlva visszajösztök!

- Hát éppenséggel te is lejöhettél volna hamarabb! Már egy hete itt vagyunk, és ez egy igazi, élő Maia! Megvéd minket! Jól tudod hogy a gyerekek nem juthatnak ki a jégpáncél miatt, csak a kenin után.

- Egy hete? Miket beszélsz Karra! Három órája sincs hogy lejöttetek!

Hosszú, furcsa csend telepedett rájuk. Akkor Kevi megragadta a karját, és átszellemült arccal mondta:

-          Ez az utolsó életben maradt haguri kolónia. Elrejtőztek a háború alatt, és megmaradtak. És képzeld, itt van az apánk is! Túlélte és ide került! Muszáj megismerned, már sokat meséltünk neki rólad!

Azzal húzták, vonták a kislányt egyre beljebb. Csodás, csillogó termeken mentek keresztül. És egy kristálykőből kirakott szoba közepén magas, erős férfiak beszélgettek. Karra odaszaladt az egyikükhöz, a fülébe súgott valamit, és a férfi azonnal felált és odajött hozzájuk. Kimért, szögletes mozdulatokkal lépett a kislányhoz. Nagyon hasonlított a fiúkra, nagy barna szemei csupa melegséget árasztottak. Kul-Anni döbbenten, félénken álldogált. Halkan, illedelmesen köszönt  a nagy embernek:

-          Hega!

-          Gyere közelebb Kul-Anni. Nagyon örülök hogy végre találkozunk. Hálásan köszönöm hogy megmentetted Karra életét a sötét anyagtól. A fiúk mindent elmondtak rólad.

Kul-Anni csak zavartan pislogott. Valahogy olyan valószerűtlennek érezte az egészet. Azért csak megkérdezte:

-          Tessék mondani, miért nem válaszolt nekünk az a jugra amit idáig követtünk?

-          Ó, sajnos elromlott a kommunikációs panelje.

-          Jó de akkor miért nem válaszoltak a gondolatainkra?

-          Csupa sebesült, fáradt harcos volt a fedélzeten. Tudod kislány, mi még harcolunk a kumlák ellen.

-          És tessék mondani hogy lehet innen kijutni?

-          Miért akarnál kijutni? Végre hazaérkeztél! Gyerekek innen nem mehetnek el.

-          De szólni kell Bartosnak és Messzenézőnek, hogy itt van a Maia.

-          Ó már elküldtünk értük egy hajót, ne aggódj. Hamarosan ideérnek.

Kul-Anni azonban továbbra is aggódott. Nem tetszett neki ez az egész. Túl tökéletes volt hogy igaz legyen. A fiúk apja aztán elküldte őket azzal hogy mutassák meg a kislánynak a várost, meg a szobáját. Azzal visszament a többi férfihoz tanácskozni. A két kisfiú pedig boldogan ráncigálta Kul-Annit és egymás szavába vágva magyaráztak neki mindenfélét. Kul-Anni félbeszakította őket:

-          Mikor indult az a hajó Bartosékért?

-          Nem tudom. Apánk intézi.

-          De Csaga is elindult utánuk. Nehogy elkerüljék őket. Csagának ki fog szólni?

-          Csaga? Ki az a Csaga?