Három lövés

 Egy moziban ültem azzal, akit szerettem. Együtt ültünk egymás mellett, és komoly tekintettel néztünk valami művészkedős filmet. Amikor azonban tekintettünk egymásra vándorolt, elmosolyodtunk, és elfelejtettük azt a sok képet és hangot, amit a vászon sugározott. Néha, mikor a hangszóró kinyögött magából egy-egy szerelmi vallomást, mindig magunkat láttam ott, és csak azt akartam, hogy karjai magába zárjanak. Ekkor ő vállamra hajolt, kívántam, soha ne legyen vége ennek. Fülembe súgta: "Ne félj!",  erre válaszul a bölcselet teljes halmazát mondtam neki: "Nem félek!". A mozi mindennek ellenére élvezetes volt, de nem annyira, mint ő, és selymesen bársonyos karjai. Az utolsó jelenetben látszódott, ez már nem lesz happy end, majd szemeiből vízesés tört elő. Átkaroltam, megsajnáltam, adtam egy csókot homlokára; tudtuk: mégis boldog vég lett.

 A kocsihoz sétáltunk éppen, kézen fogva, és egy kritikus társammal vitattam meg, mit is láttunk az elmúlt három és fél órában. Ő csak csendben tűrt mindent, mert tudta, engem ez boldoggá tesz, ha még a felét se értette. Vita partnerem közelebb parkolt, így őt előbb elhagytuk. Szép gyász e boldogságra, de másnap úgyis megvitatjuk egy reggeli konferencián. Én meg ő maradtunk a kopott kocsik között. A fény nem akart világítani, két lámpa fel is mondta a szolgálatot, egy még félálomban volt. Sokat nem szóltunk egymáshoz, csak tűrtük magunk mellett a csendet, amiből úgyis keveset nyerünk. Odaértünk a villogó fényhez, azt hittük ketten vagyunk, de eggyel többen voltunk. Egy kilenc millis volt a kezében, az arcára pedig nem emlékszem, mert csuklyát viselt. Pénzt nem követelt csak életet, mert engem, én a nagy két balkezes, felismert. Nem szereti a munkáságom, bedühödött,  hogy megcsonkítottam, miben ő ármánykodva élt. Nem követelt pénzt, csak életet; a kedvesem vállán ott feszengett a fegyver. Könyörögtem neki, ne tegye; de a ravasz beszélt szavak helyett. Mintha angyalok óvták volna attól, hogy a betonon erősen huppanjon, így óvatosan, lágyan ereszkedett arra. Megérkezett, majd a benne rejlő éltető kincs mindent vörösre festett. Nem tudtam, mit lépjek; bár gondolkodni se volt időm, mert hasító, égető fájdalom  futott át a jobb combon. Összeestem én is, majd kettőnk vére találkozott; így lettünk végre egyek és egészek. Gyönyörű szemeivel mélyen lelkembe nézett, csak annyit mondott: "Ne félj!"; majd megnyugtattam: "Nem félek!". Árvaként hullt először a jobb szeme, utána, sajnos, a bal

következett; hogy a lélek elvándorolt e nem tudtam, csak reménykedtem, ne így legyen.  

 Mocskos, fekete vér folyt az arcomra, amennyi erőm volt jobbra fordultam. Ott feküdt a disznó, az arcát viszont így se mutatta, csak meredt, mint egy párnapos hulla. Halványulni kezdett a világ; fekete lett minden, már csak a nyugalomra, s rá emlékszem.

 A kritikus társam volt, ki az ólom hangszer hangját hallotta, és ő volt, ki a segítséget hívta. A kórházban ő volt az első, ki mindent elmondott, ki végzett velünk, örök titok maradt.

 Mellém fektették őt, tiszteletből, csak a gépéből semmi fény nem jött. Bekapcsoltam, hogy meghallgassam: féljek-e vagy reszkessek. Azt a hangot soha se feledem, a tényleges halál volt, ki csak egy madár füttyöt küldött nekem. Abban a pillanatban az ölébe roskadtam, és az üreges ereit könnyeimmel töltöttem fel. Még mindig szerettem; még mindig nem akartam, hogy elmenjen; hisz korán jött. Adtam a szájára egy utolsó csókot, és a többit már a papra bíztam.

 Három lábbal menetem a temetésére. Csak távolról hallottam mindent, mert ha hangosan hallottam volna, vele együtt mentem volna a föld mélyére. Szép volt a temetés, szép, s a sírkövön ez áll: "Ne félj!". Megfogtam azt a hideg követ, éreztem benne őt, és azt mondtam neki: "Nem félek.".

 Most itt ülök egy fűzfa alatt. Kritikus társam a vízben van, a combom még mindig istentelen fáj; így emlékeztet arra, hogy mennyire szerettem; mikor veszítettem el az alvó szörnyeteggel, kinek arcára nem emlékszem.