Ise-Gulan a dacos, tüzes szemű gyereket nézte. Azután megszólalt:

-          Haladó gondolkodásúnak tartom magamat. De azok amiket itt elmondtál olyan hajmeresztő dolgok, hogy szinte teljesen elképzelhetetlenek.

-          Szerinted nincs szükség változásra?

-          De igen van. De nem ilyen gyorsan és ilyen őrülten radikális módon. Mióta is vagy a Birodalomban? Egy hete? És azt hiszed mindent tudsz róla? Hogy átlátod a problémákat?

A kislány megszeppenve hallgatott. De a Nagyúr tovább beszélt hozzá. Hihetetlenül nyugodt, és erős volt a hangja:

-          Egy nép, amely évezredeken át hitt valamiben nem mondhat csak úgy nemet a múlt törvényeire. Nem fordíthat hátat a legszentebb dolgoknak amikről eddig az gondolta hogy igazán fontosak. Akkor megszűnne létezni. Nem lenne már ugyanaz a nép többé. Érted ezt? Ha állandóan csak változtatjuk a törvénykönyveket, csapongunk a szabályok között és kényünk-kedvünk szerint alakítjuk őket, akkor előbb utóbb káosz lesz, és elvész a törvény értelme maga.

Kul-Anni elkerekedett, nagy szemekkel hallgatta. Bólintott hogy megértette. Aztán félénken kérdezte:

-          De akkor hogyan lehet végbevinni a változtatásokat?

-          Lassanként, nyugodtan előkészítve.

-          Csak legyen rá idő.

-          Tessék?

-          Semmi. Csak azt akartam mondani, hogy egy igazi vészhelyzetben lehet hogy egy kockázatos, szokatlan döntést kell hozni. De attól még nem áruló valaki.

-          Nem, persze hogy nem. De ha nem elég óvatos az ember, a saját vérét fordítja maga ellen. Mert nem mindenki érti hogy amit teszel, jószándékkal teszed. Körültekintőnek kell lenni. El kell érni hogy mások is hasonlóképpen lássák ugyanazt a dolgot. S ha több mindenkiben megszilárdul az érzés, akkor lehet cselekedetté alakítani. Csak akkor lesz belőle biztos győzelem. Csak akkor lesz belőle igazi változás.

„Csak legyen miderre idő, mielőtt a kumlák ideérnek”, gondolta a kislány, de nem merte kimondani. Állt és belenézett a szigorú, erős szemekbe. Tiszták voltak és parancsolóak. Olyan erősek, hogy le kellett vennie róluk a tekintetét. A Nagyúr továbbfolytatta:

-          Azokból amit elmondtál mi lenne a fontossági sorrend?

-          A gereket a Maiákhoz rendelni. A fajták és mesterségek között igazságot tenni, és aztán a Maiákat szétválasztani.

-          Látod, ez így mind együtt óriási közfelháborodást váltana ki. Egyszerre csak egyet tehetsz, hogy ne kelts zűrzavart, és hogy ne fordítsd magad ellen a saját népedet. Tehát legelőszőr a csavargást kell megszűntetni, és a gereket csapatok élére kinevezni.

A lányka elképedve, kitüzesedett homlokkal bámulta a nagy embert. Azt hitte hogy most nagyon ki fog kapni, és hogy a Birodalomból is száműzik. Ehelyett a Nagyúr hallgatott rá, és hajlott arra hogy megfogadja a tanácsát. Bánta már a kislány hogy olyan hevesen viselkedett. Ise-Gulan ismét rászólt:

-          A tantárgyat újra kell járnod, és a vizsgát újra le kell tenned. Sedre Hadúrat pedig még ma este kövesd meg. Ez a parancsom.

-          Nem! Soha! Én nem kérek tőle bocsánatot!

-          Jól van. De ha így viselkedsz, nagyon megnehezíted magadnak Jalalun visszaszerzését.

Ez kemény fenyegetés volt, és Kul-Anni elvörösödött bele. Aztán arra gondolt, hogy semmi nincs még veszve. S hogy a Nagyúr jó és igazságos, mert megvédte őt Sedrétől, és nem fogja kidobni a Birodalomból, pedig ha akarta volna, ez most remek alkalom lett volna hogy megszabaduljon tőle. Mindössze csak meg kell alázkodnia Sedre előtt. És akkor eszébe jutott Enida és Bartos és Messzenéző és a többiek. Igen, értük megteszi. Lehajotta a fejét, és csendesen mondta:

-          Úgy lesz ahogy akarod. Még ma este felkeresem és megkövetem.

-          Rendben van. Most elmehetsz.

A kislány mozdult, indult az ajtóhoz. Még visszanézett és huncutul belebámult a nagy férfi szemeibe.

-          Mondd csak, mire legközelebb vizsgáznom kell, már meg lesz változtatva a törvénykönyv? Csakhogy tudjam hogy széjjelszedhetem-e a Maiákat...

-          Na tünés kölyök, míg szépen vagy.  

A kislány villámgyorsan eliszkolt, de még látta ahogy Ise-Gulan szája szegletében megjelenik az apró kicsi ránc.

            Aznap este csodásat küzdöttek Karsallal, és a Nagyúr kicsit hamarabb elment mert sok dolga lett a Dobbantónál. De Karsal-Bar és Kul-Anni még be akarták fejezni a harcot. Erősen dulakodtak, a vadság és az elegancia kettőssége volt mozdulataikban. Karsal kérlelhetetlenül goromba volt, mint mindig, és mindenáron el akarta kapni a lánykát hogy aztán könnyedén a földre szorítsa. Nem volt könnyű dolga, de aztán egyszercsak mégis sikerült. Az izmos kislegény derékon kapta és leteperte a lányt. Kul-Anni tüzesen, vadul hánykolódott alatta, még mindig nem adta fel a küzdelmet. Karsal-Bar megbabonázva bámulta és hirtelen furcsát villant a szeme. Megragadta és megcsendesítette csapkodó ellenfelét. Aztán könnyedén megcsókolta a meggypiros szájacskát. A kislány egészen megdöbbent, és kerekre nyílt a szeme. Soha még ilyet nem érzett. Ösztönösen lerúgta magáról a fiút és jó három méternyire hajította. Mikor Karsal föltekintett, szemtelenül, ingerkedve bámult a lányka arcába. Csak úgy remegett, és az arca valami titkos örömtől sugárzott. Merevsége, sértődött durvasága egy csapásra eltűnt. A szemeiben kíváncsiság és egy addig sosem tapasztalt melegség. Egy jó, biztonságos, erős kedvesség. A kislány elvörösödött, és minden ízében reszketett. Karsal hangosan felnevetett és kihívó, vad pillantást vetett rá. Kul-Anni úgy érezte menten elsüllyed a szégyentől. Egy pillanatig bizonytalanul állt, nem tudta eldönteni mi legyen. Maradt volna, mert felpezsdült a vére és megmozdult benne valami tüzes izgalom. Hajtotta egy furcsa kíváncsiság. De meg is ijedt az egésztől, és megrémítette a fiú vad, sötét, szenvedélyes arca. Sarkon fordult és elszaladt tőle. Karsal-Bar utánairamodott, de már nem sikerült elkapnia. A lányka ügyesen meglógott előle, és aztán szobájának biztonságában meghányta vetette magában a dolgokat. Erősen borzongott és nem tudott megnyugodni. Majd kiugrott a szíve a helyéből. Ide oda kapott, és fel alá járkált. Hol erős forróság lepte meg, hol szakadó jéghideg veríték csorgott le a hátán. Szorongott és vágyakozott. Nagyokat sóhajott, és egyfolytában az járt az eszében, hogy másnap reggel ismét csak találkoznak. Azután arra gondolt, hogy Karsal valószínüleg csak gúnyolódni akart vele. Egészen biztosan jót nevetett a zavarán és csak meg akarta alázni. ĺgy akarta kizökkenteni, és a vívást megnyerni. Jaj, hogy lesz, mint lesz ezután. Hogy tud majd a fiú szemébe nézni, hogy fog majd mellette ülni, vele harcolni. Elhatározta hogy holnap reggel az lesz az első dolga, hogy félrehívja és megbeszéli vele a dolgot. Tisztázni kell ezt, mert így nem lehet élniük egymás mellett. És közben fogalma sem volt arról, hogy Karsal még zavarodottabban járkált a saját szobájában. Sokkal, de sokkal feldúltabb volt, és úgy mászkált mint egy ketrecbe zárt vadállat. Egy szemhunyásnyit sem aludt, és a másnap reggelben reménykedett ő is. Szinte megváltásként élte meg, mikor a Nagyúr megszólalt a fejében és magához rendelte. A kicsi lány közben csak lecsillapodott. „Holnap tiszta vizet öntünk a pohárba”, gondolta, és ez a gondolat megnyugtatta. Elaludt, de folyton felébredt, mert álmában újra meg újra átélte azt a bizonyos pillanatot. Karsal-Bar erdő és föld szagát, meleg, puha csókját, a szájának valami kellemesen fanyar, tüzes ízét. Forgolódott és teljesen leizzadt. Nagyon keveset tudott csak pihenni.

            Nagy kínnal jött a reggel. Még alig hajnalodott, mikor Kul-Anni már a kiképzőpályán volt. Izgatottan várta a találkozást, vadul száguldozott ereiben a vér. Várt. Eltelt egy óra és aztán még egy. Karsalnak se híre se hamva. De Ise-Gulannak se. Valami ijesztő, rossz érzés fészkelte be magát az agyába. Egy baljós sejtelem. Az iskolába szaladt. Az osztálytermek szinte üresek, csak a legkissebbek készülődtek óráikra. Eldöbbenve, értetlenül állt ott. Elkezdte szólongatni őket. Senki nem válaszolt neki. Letapogatta a Maia egész felszínét, és legnagyobb elképedésére sehol sem találta az életjeleiket. Karsal-Bar, Ise-Gulan, Belár, de még Harga is nyom nélkül eltűntek. Mintha soha nem is léteztek, vagy éltek volna azon a bolygón. Kifulladásig rohant első rémületében, lüktetett a feje az ijedtségtől. Elszaladt egészen a dombok tetejére, a fenigh mezőkig. Lihegve, lázasan torpant meg és magaslatról eléje táruló látványba belezsibbadt. A Dobbantó nem volt sehol. Csak egy hatalmas, üres hely tátongott a hajók kikötőjében. És vele együtt eltűnt az egész flotta is. Teljesen kétségbeesett. Úgy verdesett a szíve mint valami verembe esett vadállatnak. Ide oda tapogatózott, hallgatózott. Egyedül csak Igazhír Mondóját tudta bemérni. Eszét vesztve rohant vissza a városba, egyenesen be a palotába. A Kancellárasszony éppen a hivatalában tartózkodott, kihallgatást tartott. A kislány egyszerűen berobbant az ajtón, reszketve, tűzelő szemekel. Akkor látta, hogy két diplomata is volt már bent, a fehérhajú asszony éppen velük tárgyalt. Szúrós, haragos pillantást vetett a kislányra, és Kul-Anni érezte hogy nagy illetlenség volt így rátörni. Elnézésfélét mormogott és kisomfordált. Lassan, nagyon lassan kúsztak a percek. Végre kijöttek a vendégek, és ahogy az utolsó is kilépett a lányka ismét csak beviharzott. Nem is köszönt, csak izgatott, elfúló hangon kiabálta:

-          Mi történt? Hová tűnt mindenki? Sehol nem találom őket!

-          Ise-Gulan és a hadsereg elmentek a háborúba az éjszaka.

-          Micsoda? Én ezt nem értem! De hiszen arról volt szó hogy majd csak egy hét múlva indul a támadás! Nekem nem szólt senki!

-          Nahát mit nem hallok! Talán csak nem te akarod felülbírálni a Nagyúr döntéseit? Ez egy titkos hadicsel, egy meglepetésszerű támadás. Mit képzelsz, hogy majd pont a te orrodra köti hogy mikor mit akar tenni?

-          De ez lehetetelen! Hogy mehetett el nélkülem? A Tanácsban felajánlottam a kardomat a Birodalomnak! És apám elfogadta, felmentette Dillazt az adó alól! Nekem is részt kell vennem a csatában!

-          Megőrültél? Miket beszélsz, ostoba kölyök! Szó sem volt ilyesmiről! Hát hogy gondold ezt? Hány éves is vagy? Tizenkettő, tizenhárom? Taknyos pocok vagy még, hát a Maia ki sem enged innen! Majd pár év múlva, ha elég erős leszel hogy áttörd a jégpáncélt!

-          De apám megígérte!

-          Mit ígért meg? Semmit nem ígért. Csak annyit tett, hogy eltörölte Dillaz adóját. Ezért cserébe elhozott téged magával, és itt fog felnevelni. De azt egy szóval sem hagyta jóvá hogy te elkísérd a csatába! Nem is lenne lehetséges, a te korodban még nem lehet kijutni a Maiáról.

-          De nekem vissza kell szereznem Jalalunt! Bizonyítanom kell mindenki előtt!

-          Méghogy Jalalunt! – fortyant fel a Kancellár – Ne is álmodj róla amíg én élek! Talán, évek múlva, ha megállod a helyedet és bebizonyítod hogy érdemes vagy rá. És ha a sárgák népe is bebizonyítja hogy újra méltó rá. Na akkor majd tárgyalhatunk róla.

Kul-Annival nagyot fordult a világ. Kiment a lábaiból az erő, és ott Igazhír Mondója előtt egy fotelbe roskadt. Fel sem bírta fogni az agya a hallottakat. Levegőt is nehezen tudott venni és meggyűltek a szemében a könnyek. Kétségbesetten nyöszörögte:

-          Meddig tart a háború?

-          Honnan tudhatnám? Változó. Lehet pár nap, de az is lehet pár hónap. Az Azari idegen ellenség, még nem ismerjük őket.

Mos a kislány tébolyodott, eszelős szemekkel bámult a fehérhajúra. Felugrott és magánkívűl üvöltözött:

-          Nekem erre nincs időm! Kifutok az időből! Hát nem érti meg senki? Mit tegyek még hogy bizonyítsak? Jogom van Jalalunhoz, megharcoltam érte! Meddig kell még küszködnöm?

Akkor Igazhír Mondója odalépett és jól megpofozta a hisztériázó gyereket. A kislány úgy megdöbbent hogy egyből elhallgatott. A fehérhajú most ráripakodott:

-          Szemtelen kölyök! Te papolsz az igazságosságról, és közben gyors előnyökhöz akarsz jutni, csak azért mert hercegnő vagy? Itt nem így mennek a dolgok! Sokan évekig küzdenek, dolgoznak hogy bármit is elérjenek! Várj csak a sorodra! Majd ha megnősz, és leteszel valamit az asztalra, akkor jöhetsz az igényeiddel! Amíg apád nincs itt, én vezetem a Birodalmat, és te nekem engedelmeskedsz! Úgyhogy tünés a szemem elől, és addig ne is lássalak amíg meg nem tanulod mi az illem!

Kul-Anni úgy rohant ki az asszonytól, mintha tüzes vassal égették volna meg. Fellázadt benne minden és elöntötte a láz az egész testét. Hirtelen mindent tisztán és világosan látott. Óriási csapdába esett. Végig nem jutott eszébe hogy a Maia a legnagyobb ellensége. A kedves, puha otthon, a gondoskodó élő bolygó évekig vissza fogja tartani. Ami rendjén is lenne, csakhogy neki sietnie, rohannia kell, mert Enidának nincs sok ideje. Nemhogy évek, hanem talán már hónapjai sincsenek hátra. Úgy elkeseredett, hogy dühében meg tudott volna ölni mindenkit. Sírt és őrjöngött. Beszaladt a szobájába és a párnákba fúrta az arcát. Mindenek vége volt. Kila királynő bábként mozgatta, kihasználta. A terv, hogy megmentheti Bartosékat, elve halálra volt ítélve. Kétségbeesetten cikáztak a gondolatai. Enidának egy erős Onta-Maiára lett volna szüksége. De ezek itt sosem lépnek ki a kötelékből, tehát meg sem mozdulnának az ő kedvéért! Az ő szegény kicsi haldokló Maiája pedig annyira gyenge, hogy egy métert sem tud már a maga erejéből tenni. Kétségbeesetten hánykolódott, és erősen zokogott. Akkora fájdalom szakadt ki belőle, hogy érezte mindjárt meghasad a szíve. Egész testében reszketett és most előszőr arra gondolt hogy jobb lenne meghalni. Mert ebből a csapdából nincsen kiút, és Bartosék már olyanok mintha halottak lennének. Nincs esély, nincs remény. „Tes isten! Gyűlöllek mert becsaptál! Elárultál! Ezért vezettél haza? Hogy meghaljak az enyéim között? Bár elpusztultunk volna a kumlák kezétől! Ne segíts nekem soha többé ha csak így tudsz segíteni!” És tovább szórta a szitkait és dühöngött, és tenyeréből kicsaptak a keserű, sötétvörös lángok. A padlót ütötte, aztán meg a falakat, és kiserkent a vére is bele. A Maia akkor megszólalt a fejében, és kedvesen, gyengéden nyugtatgatni próbálta. „Tünj innen! Gyűlöllek téged is, ne merj a gondolataimba férkőzni!” Azzal vastag falat húzott tudata köré és nem engedte a bolygót magához. Nem válaszolt a kétségbeesett kérdésekre, nem reagált a jó szóra. Némán és eszelősen zokogott legbelül, és makacsul megtagadott minden kapcsolatot a Maiával. Akkor benyitott a szobájába Igazhír Mondója. Elképedve bámulta a magánkívül, fájdalom közt vergődő gyereket. Majd odalépett hozzá és szigorúan közölte:

-          Hagyd abba ezt a gyalázatos viselkedést. Fájdalmat okozol vele a Maiának, és nem érdemli meg.

-          Nem érdekel! Látni sem akarok senkit!

És a kicsi lány nem tudott megnyugodni. Akkor Igazhír Mondója még közelebb ment és két kezébe fogta a gyerek fejét. Erősen a szemébe nézett és homolkán megduzzasztotta a dupla tulipánt. A mélykék szemek belefúródtak a kislány tekintetébe és Kul-Anni csak azt érezte hogy elzsibbad és nem bírja mozdítani a kezét és a lábát. Valami hatalmas álmosság tört rá, egy végtelenül nagy nyugalom. Akárhogy próbált ellenálni, az asszony szemeinek kéksége egyre csak nőtt és nőtt, és már egészen elnyelte a gyereket mint egy hatalmas tenger. Kellemes, símogató fehér tűzkarikák kezdtek táncolni a szeme előtt, és érezte ahogy borzolják a bőrét, sőt, behatolnak egészen a teste legmélyére. Szédült, forgott, kavargott benne a fehér tűz, próbált ellenálni, de ez a meleg lágyság teljesen beszippantotta. Nem maradt más hátra mint feladni a küzdelmet és békésen elmerülni benne.