A szobájába rohant és keserves, hörgő zokogással fúrta magát a párnájába. Akkora reményvesztettség, harag és elkeseredés volt benne, hogy a Maia belépett a tudatába és megkérdezte tőle hogy mi a baj. A kislány hüppögve válaszolta hogy semmi, és hogy szeretne egyedül maradni. A bolgyó tudata nem tágított mellőle, óvatosan megpróbált behatolni a gyerek gondolataiba és megnézni az emlékeit. Kul-Anni hihetetlen erővel vágta ki az elméjéből és ráripakodott hogy hagyja békén, és nem merjen betolakodni a gondolataiba. Akkor aztán a Maia elment tőle. Most még nagyobb búskomorság vett rajta erőt, és a lelke is belefeketedett a fájdalomba. Határtalanul haragos és mérges volt. „Ezek meg is érdemelnék hogy a kumlák elkapják őket”, durcáskodott magában. Akkor dörömböltek az ajtaján. Sértődötten nyitott ajtót, és Kopogó állt vele szemben. Durván rárivallt:

-          Most azonnal velem kell jönnöd. A Nagyúrhoz megyünk, s számod adsz a vizsgáról.

A kislány felszegett, dacos fejjel ment mellette. Egészen megkeménykedett az arca, és szárazak, szigorúak lettek a szemei. Csak úgy emésztette a lelkét egy különös, haragos belső tűz. Bátran, szinte támadásra készen lépett be Ise-Gulan fogadótermébe. Mindenki ott volt aki számított. Az arcokon megrőkönyödés és félelem. Igazhír Mondója a főhelyen üldögélt és érdeklődve leste a belépő kislányt. Mellette állt Karsal-Bar és aggódó képet vágott. A Nagyúr asztalán ott lebegett a vizsgafeladat hologramja. És Sedre Hadúr magából kikelve, mérgesen gesztikulálva magyarázott. A Nagyúr pedig összevont szemöldökkel, kőkemény arccal hallgatta. Most észrevették a kislányt, és egyszerre mindannyian feléje fordultak. Még nagyobb lett az elképedésük, mikor látták hogy a hercegnő egyáltalán nincs megijedve. Sőt, inkább haragos, gőgös, büszke tartással lépeget egészen az asztalig. Akkor a Nagyúr megtörte a csendet, és a lánykához fordult:

-          Racsa hercegnő! Sedre professzor komoly vádakkal illet. Bár a feladatot megoldottad, a kivitelezés és a stratégia helytelen, és erősen ütközik szent hitünkkel és életvitelünkkel. A professzor szerint becstelen a terved, és azt is mondta hogy tiszteletlenül viselkedtél vele. Azt javasolja, hogy száműzzünk a Birodalomból, felségárulás címén. Most rajtad a sor hogy megvédd magad.

-          Köszönöm a lehetőséget. A feladatot megoldottam, és a számítógép helyesnek találta. Ha bármilyen törvénnyel ütközik akkor miért nem dobta vissza a központi adatbázis a tervemet?

-          Nem várhatod el, hogy a számítógép a teljes Szent Törvénykönyvet ismerje! – vetette közbe Sedre.

-          De igenis elvárom! Egy tanuló honnan tudhatná hogy hibázott, ha nem kap sehonnan visszajelzést? Egyébként meg úgy gondolom hogy nem hibáztam. És nem fogadom el a tanár úr kritikáját. A lehető legjobb döntést hoztam meg, megmentettem az egész civilizációt.

-          Gyáván megfutamodtál, menekültél az ellenség elől! – ordította Sedre.

-          Az csak egy hadicsel volt, hát nem érti? Tettetett menekülés és aztán gyors visszavágás. Nincs abban semmi szégyellnivaló!

-          Racsa – szólt most a Nagyúr – a Maiák évezredek óta egy kötelékben vannak, nem lehet őket szétválasztani.

-          Miért nem?

-          Mert egymást táplálják és segítik. Senki nem tudja hogy hogyan viselkednének ha egyedül maradnának.

-          Akkor éppen itt lenne az ideje hogy kiderüljön. Szét kellene szakadniuk, önállósodniuk egy kicsit. Biztos ügyesen elboldogulnának egymás nélkül is, és vészhelyzet esetén megmentenének egy csomó haguri életet.

-          Jó, és akkor mi lenne az Ava Maiával? Őt csak úgy magára hagynád egy támadás kellős közepén?

-          Ha nem akarja alávetni magát a parancsnak akkor csináljon amit akar. Igenis magára hagynám! Elég idős és tapasztalt már ahhoz hogy vigyázni tudjon magára! Mi a fontosabb, egy évezredek óta hagurit nem szülő, meddő Maia, vagy egy egész civilizáció fennmaradása? Micsoda dolog az, hogy mindenki alárendelje magát egyetlen Maiának? Csak azért mert ő a legöregebb?

Általános elszörnyedés fogadta ezeket a tiszteletlen szavakat. Sedre olyan paprikavörös lett hogy majdnem felrobbant. Hörögve gurgulázta ki a szavakat:

-          Én megmondtam! Áruló! Istenkáromló! Ki kell az ilyet dobni innen!

Akkor a kislánynak elborult az agya. Beléhasított egy rettenetes, csúnya keserűség. Végigcsorogtak a könnyek az arcán, és reszketett az egész teste a haragtól. A felnőttek elébe ugrott és szikrázó szemekkel, felemelt hangon vágta hozzájuk:

-          Maguk itt mind ostobák! Majd meglátják ha jön az igazi ellenség, aki ellen nincs fegyver! És az ostoba szokások miatt mind oda fogunk veszni! Hát nem értik? A szabályok, a hagyományok azért vannak, hogy segítsenek, de az idők változnak, és rugalmasabbnak kell lenni! Ha szükséges el kell törölni a régieket, és újakat kell hozni. A „harcolj, vagy pusztulj” már idejétmúlt, nagyon nemes, és szép eszme volt valaha, de csak ezért a halálba küldenének egy csomó hagurit és Maiát? Én pedig azt mondom változtassuk meg, és legyen ezentúl „harcolj, de éld túl!” Nincs más fontosabb a túlélésnél! És ha jön az ellenség igenis el kell menekülni, át kell gondolni, egérutat kell nyerni mielőtt cselekszünk! Különben mind meghalunk!

Akkor a Nagyúr szigorúan rászólt:

-          Miféle ellenségről beszélsz? Aki ellen nincs fegyver?

Kul-Anni most megijedt. Érezte hogy elvetette a súlykot. Hogy túl elragadtatta magát és olyasmiket mondott amiket nem lett volna szabad. Lassan szállt fel az agyáról a köd, és kétségbesetten pislogott. Aztán csak kinyögte:

-          Én csak úgy értettem, hogy mi lenne ha jönne egy ismeretlen, erős ellenfél. És a szimuláció megismétlődne a valóságban is.

Most Sedre felindultan rákiáltott:

-          A Szent Törvénykönyv szerint éljük az életünket. Azt nem lehet megváltoztatni, annak a szavát nem lehet kétségbevonni! Aki megteszi, az áruló!

-          Igazán? A törvénykönyvet is csak hús-vér hagurik írták vagy nem? A világ változik, és vele együtt kell változnia a szabályoknak is. Újra kell írni és kész! A vizsgafeladatban az volt, hogy képzeljem magam az Első Hadvezér helyébe. Ez nem azt jelenti hogy korlátlan a hatalmam és döntésket hozhatok? A törvénykönyv kimondja hogy a mindenkori Nagyúr ha háború esetén döntéseket hoz, nem kell senkire sem tekintettel lennie. Tehát magára a törvénykönyvre sem. Ha ő nincs, akkor ez a hatalom az Első Hadvezéré. Akkor meg nem értem miben követtem el árulást, és szentségtelenséget! Az az istentelen dolog hogy megmentettem a népet? Hát mit gondolnak, hogy Tes isten vidáman elnézi hogy milliónyi haguri meghal és közben örül annak hogy milyen istenfélően, és szentségesen éltek az utolsó percig? Nem, szerintem az Isten annak örülne ha minél többen túlélnék és továbbra is lenne népe akik Őt dicsőítik. Nem bánom, tartsanak árulónak, de legalább felemelt fővel viselem ezt a címet s nem szárad a lelkemen a haguri nép halála, csak mert ostoba könyvekben hittem!

Sedre már nem bírt el ekkora istenkáromlást és szemtelenséget. Odaugrott és vad morgással emelte fel öklét hogy a kicsi lány arcába sújtson. Kul-Anni hetykén, kipirultan állt és nem lépett félre. Várta az ütést, a büntetést. Neki már úgyis minden mindegy volt. Bartos arca ugrott elé, és elmosolyodott mert arra gondolt hogy ő biztosan büszke lenne rá. Pontosan tudta hogy számára itt véget ért minden. Az egész élete, az utolsó lehetősége is hogy a szeretteit megmentse. De inkább meghalt, minthogy alakoskodjon és olyanokra bólogasson amivel nem ért egyet. Ezek itt nem tudtak semmit. Nem értettek semmit és nem tudtak semmit abból a fájdalomból amin Kul-Anni egész életében keresztülment. Fel sem foghatták hogy milyen az teljesen egyedül lenni. Egy kihalt faj utolsó példányaként vándorolni céltalanul és már már kívánni a halált.Már nem is érdekelte Sedre ütése azon gondolkozott hogy mikor jut el csúfos árulásának és bukásának híre a sárga haguri kémekhez. Mert akkor azok biztosan maximumra állítják a távirányítót, és a tarkójában lapuló kis szerkezet egykettőre megsüti az agyát. Sedre ökle már az arca előtt táncolt, mikor egyszercsak meglepő dolog történt. A professzor úr egész testében hátratántorodott, és lógni kezdett a levegőben. Ise-Gulan ragadta meg hátulról, felemelte és irtózatos erővel a földhöz vágta. Mennydörgött a hangja úgy kiáltott rá:

-          Sedre! Mindjárt téged száműzlek! Hogy képzeled ezt? Kezet mersz emelni a véremre? Takarodj a szemem elől!

Beléjük harapott egy rettenetes csönd. Sedre Hadúr reszketve kotródott a fal mellé, és halálosan elsápadt. Egy pisszenést sem lehetett hallani, mindenki ösztönösen elhúzódott Ise-Gulan közeléből. A lányka pedig kezdte úgy érezni hogy forog vele a világ. A Nagyúr mogorván, hallgatagon bámulta most a kis hologramot. Majd Kul-Anni felé fordult és rávillantotta könyörtelen zöld szemeit:

-          Halljam, Racsa hercegnő, van más elmés észrevételed is a Birodalom vezetésével kapcsolatban?

Maró gúny lapult a hangjában. A kislány körülnézett és látta hogy baj van. Mert mindenki szemében ott ült már a rettegés. A Kancellárasszony szemében a sajnálat. „Ennyi volt hát. Mindenképpen ki fog dobni, csak most még meg akar alázni”, gondolta. Nem volt hát vesztenivalója, és szép nyugodtan előrébb lépett. Bátran megállt a hatalmas férfi előtt, egészen közel hozzá, és kijelentette:

-          Ami azt illeti van. Sokminden nem tetszik nekem ebben a Birodalomban, és másoknak sem. Csak lehet hogy félnek kimondani. De én nem félek és ha már megkérdezte apámuram, elmondom hogy  mik a bajok.

-          Na lám csak, például mik?

-          Itt van például a diszkrimináció. A haguri egy faj. Ha már a Szent Törvénykönyvnél tartunk – és itt a kislány hangja gúnyosra váltott – az kimondja, hogy minden haguri egyenlőnek születik. Ezzel szemben ma a Birodalomban sehol nem tartják be ezt a szabályt.

-          Hogyhogy nem?

-          Én mióta ideérkeztem Dillazból, folyton csak bizonyítanom kell, mert megvetnek és kiközösítenek. Azért mert a sárga haguri fajtához tartozom, pedig nem is eszem sárga tulipánt. A feketéket szintén megvetik, nem kapnak ugyanolyan orvosi ellátást, mert azt mondják rájuk: állatok ők, s majdcsak kibírják.

Néma csönd fogadta a lányka szavait. Karsal-Bar elvörösödött. De a kislány tovább folytatta:

-          De nemcsak a haguri fajtákról van szó. Hogy kinek milyen színü a tüze. Hanem az érdeklődési körökkel, a szakmákkal. Itt van például Belár barátom, mérnök szeretne lenni. Nem megy neki túl jól a harc, mert hosszúak a lábai. És kicsúfolják, megvetik emiatt. Pedig egyszer majd lehet hogy pont ő ment meg egy egész hajót, mert csudára ért a hajtóművekhez. Senki sem tiszteli a gyógyítókat sem. Természetesenek vesszük hogy ott vannak, kiadnak magukból egy csomó regenráló tűzerőt. Meg se köszöni nekik senki.

-          És szerinted nekem mit kellene tennem, hogy ezeket a különbségeket felszámoljam?

-          Hát például apámuram jobban megdícsérhetné a mérnököket. Sokszor és nyilvánosan. Hadd lássa mindenki hogy milyen értékes és nagy dolog az is. Hogy fontos a munkájuk. A belső tanácsadói közé is bevehetné mindenféle szakma képvislőit, nemcsak a harcosokat. A katonák csak egyféle szemszögből tudnak tanácsot adni, s mások érdekeit is szem előtt kell tartani. Ne csak az legyen dicsőség hogy valaki mennyire jól forgatja a kardot! Mert itt mindenki be akar kerülni Ise-Gulan hadseregébe, de miért nem akar senki bekerülni Ise-Gulan mérnökei, gyógyítói, tudósai közé?

-          Én is mindig ezt mondtam neked Gulan! – kiáltott fel a Kancellárasszony kipirulva – Javaslom hogy indítsunk egy gyógyítóknak való akadémiát!

A Nagyúr komolyan, szigorúan vizslatta a kislány arcát. Válaszra sem méltatta a fehérhajút. Számára most nem létezett semmi, csak a csillogó szemű, bátor kis kölyök. Keményen, szárazon kérdezte:

-          Egyéb javaslat?

-          Igen lenne.

-          Hallgatlak.

-          Ott van a gerek problémája. Elhagyják a szülőbolygójukat, hogy itt tanulhassanak. Szerintem a tanulmányaik befejeztével térjenek vissza a törzsükhöz. Minden Maia mellé egy gert kellene rendelni. Aki vigyázna rá, és akivel közösen döntéseket tudna hozni. Akkor a Maiák is szépen kiválhatnának a hálózatból, és néha elgyakorolhatnák hogy milyen is az önállóság.

-          Ez ostobaság. Egy gert sem lehet kényszeríteni hogy hazatérjen.

-          És az  nem ostobaság, hogy a gerek szanaszéjjel kóborolnak a világban? Hogy nincs aki összetartsa őket? Ha nem lehet őket kényszeríteni, akkor vonzóvá kell nekik tenni a visszatérést. Ha egy ger elvállal egy Maiát akkor parancsolnia kell a rajta lévő urkheseknek. Ki kell őket képeznie. Ez azért szerintem szép felelősség és fontos munka. Máskülönben a gerek beképzeltek és pökhendik lesznek. És az átlagos haguri harcosokból pedig olyan huligánok lesznek mint a Nipparun. Gazdátlanul, kitaszítottan kóborolnak a világban, nincs aki célt adjon nekik!

-          Igaza van a kislánynak! ĺgy kellene tenni, a huligánok problémáját fel kell számolni és ez a legjobb ötlet amit eddig hallottam! – kiabálta Igazhír Mondója – Azokat a fiatalokat kemény kézzel kell fogni, és a gerek kötelessége hogy megneveljék őket! Parancsokat kell követniük hogy helyes irányba terelődjön a nevelésük, az erkölcseik!

-          Csend legyen! Ez nem egy tanácskozás! Ezek csak a hercegnő felvetései! – mordult fel a Nagyúr.

-          De ha egyszer azok a felvetések helyesek! – sziszegte a Kancellár.

-          A fiataloknak szükségük van arra, hogy felfedezzék a világot. A szabadságukat nem lehet elvenni.

-          Rendben, de tegyék ezt szervezetten, legyen egy parancsnokuk aki kordában tartsa őket.

Kul-Anni elkeseredetten állt közöttük. A szívébe mart egy jeges felismerés. Pont ugyanígy kezdődött náluk is, mielőtt a kumlák jöttek volna. Elkeseredetten kiáltott fel:

-          Ha a harcosok továbbra is ilyen gazdátlanul csavarogva és szétszóródva élnek, és ránkjön egy nagy ellenség, nem lesz kiből hadsereget alakítani! Ha a gerek nem őrzik a Maiákat és nem parancsolják a harcosokat, akkor megrontják az egész népet. Apám könnyelműen odadobja az egész haguri világot az ellenségnek!

Ezeket a szavakat mélységes csend követte. A kislány rettenetesen küzdött a könnyeivel és egész testében rázkódott a kétségbeesett haragtól. Hogyan magyarázza el ezeknek a veszélyt, mikor nem mondhat semmit? Merjen-e szólni a kumlákról? Megfagytak és hamuszürkévé váltak az arcok. Igazhír Mondója nagyot nyelt és bizonytalan mozdulatot tett a lányka felé. Mintha csak ezt mondta volna: ez felségsértés, ezt nem kellett volna. A Kancellárasszony már éppen nyitotta a száját hogy szóljon valamit, mikor Ise-Gulan csendesen megszólalt:

-          Mindenki menjen ki. Egyedül akarok maradni Racsával.

Megindultak és hamar az ajtón kívülre kerültek. Igazhír Mondója földbe gyökerezett lábakkal állt és nem mozdult. Kul-Annit nézte. Akkor a Nagyúr sötéten rádörrent:

-          Azt mondtam mindenki!

Karsal-Bar és Kopogó együttes erővel tuszkolták ki a fehérhajút. Mikor kiértek Kopogó gúnyosan ráförmedt:

-          Ezt aztán jól elintézted! Arról volt szó hogy kicsinálod. Ez lett volna a legjobb alkalom, erre tessék, megvédted.

-          De Kopogó! Olyanokat mondott az a kölyök!... Jaj olyanokat mondott, te! Amikért én már évek óta harcolok! És ez a kis vakarcs nem kertelt, nem finomkodott, egyből kiköpte ami a begyét nyomta! Ó, most mit fog tenni vele Gulan? Nem lett volna szabad kettesben hagyni őket! Csak nehogy szétroppantsa dühében!