Kemény éjszaka volt. Először is le kellett csillapítani a kedélyeket, mert a segédek felismerték a Nipparui kis utcagyereket, és mélységesen elképedtek hogy most meg úgy lett bemutatva nekik mint a Birodalom hercegnője. De azután minden ment a maga kerékvágásában, és nem sokat törődtek többé a kislánnyal. Szokva voltak, hogy a Kancellár nem tesz közöttük különbséget, és nem kivételezik senkivel. Kul-Anni csak egy ugyanolyan kis segéd volt mint bármelyik másik. Ugyanazok a  szabályok vonatkoztak rá is, ha hibázott, büntetést kapott érte. Ezért Kul-Anni igyekezett nem hibázni. De Igazhír Mondója rettenetesen leterhelte, mintha csak szándékosan büntetni akarná. A legnehezebb, a legalantasabb feladatokat kellett végeznie. Minden percen ugráltatta, szalajtotta valahova. Egy pillanatot sem aludhatott, minden új betegnél éppen őrá volt szükség. A kislány összeszorította a fogát, és elhatározta hogy ha a Kancellár asszonny bírja, majd ő is megmutatja, és ha kell a végsőkig kitart. És rettenetesen bosszantotta, hogy Ise-Gulan csak így szabad kezet adott az asszonynak fölötte. Azt tehetett vele amit csak akart. És a lehető legtöbb alkalmat ki is használta hogy megalázhassa a kicsi lányt. Kul-Anni gyanította hogy a nőnek ebben benne volt minden visszafojtott fájdalma, az hogy életében előszőr visszautasították, aztán meg hogy hazugságra kényszerült a lányka miatt. Tűrte hát a nehéz munkát és a Kancellár szigorú, kimért viselkedését. Engedelmeskedett a parancsainak és igyekezett tőle telhetően a legjobban dolgozni. Egyszercsak rengeteg haguri fiatal özönlött be a kórházba. Hatalmas csetepaté volt valahol, és alaposan megsebesítették egymást. Kul-Anni elcsodálkozva fedezte fel közöttük Zardárt, Büvellőt és Hargát. Elkülönített szobácskákba vitték őket. Éppen Harga jutott neki, be kellett kötöznie a sebeit. Elsápadt, és kétségbeesetten nézett körbe, de minden asszisztens nagyon elfoglalt volt, a lánynak pedig iszonyú fájdalmai voltak. Nagyot sóhajtott és munkába lendült. Gyorsan, ügyesen járt a keze, meleg, piros tüzével gyógyította a sérült szöveteket. Aztán lemosta a sebeket, gyógyszert tett rájuk, és nagyon gondosan, szakszerűen bekötözte őket. Harga végig meg sem szólalt,  lángoló arccal bámulta a földet. Kul-Anni aztán szólt neki hogy készen is vannak. Akkor a mogorva lány egyszercsak megkapta a karját, és erősen a szemébe nézett:

-          Figyelj Racsa. Én nem tudom jóvá tenni azt ami történt, de kérlek ha te tudsz, bocsáss meg nekem. És köszönöm hogy nem árultál el.

Kul-Anni előszőr azt sem tudta mit mondjon, úgy meglepődött. Elvörösödött és csak hebegett habogott. Megdöbbentette Harga bátorsága. Talán nem is olyan rossz, mint amilyennek előszőr hitte. Nagyot nyelt, és azt mondta hogy már nem haragszik. A nagylány szemmel láthatólag megkönnyebült, hálás pillantást vetett a kicsire, aztán otthagyta.

            Odakint a váróteremben nagy kiabálás hangzott fel. Igazhír Mondója veszekedett a fiatal gerekkel. Elhordta őket mindennek, és sűrűn osztotta a pofonokat. Különösen egyvalakire sózott oda nagyokat. Kul-Anni elképedve látta hogy Karsal-Bar az. Erősen vérzett és súlyosak voltak a sebei. De a Kancellár csak perlekedett:

-          Ostoba fajankók! Háború előtt állunk! Ha rátok kell most pazarolnom minden gyógyszeremet, akkor mi jut majd a harcosoknak? És közületek jó néhányan mennek majd az Azarik ellen, mi lesz ha addig nem gyógyultok meg? Ki fog akkor harcolni? Hogy lehettetek ilyen felelőtlenek?

Csak úgy záporoztak a kemény szavak, és a fiatalok egykedvűen tűrték az ütéseket. Mikor a fehérhajú kidühöngte magát és kicsit lehiggadt, leosztotta őket a segédei között. A legsúlyosabb eseteket maga kezdte kezelni. Nagy volt a rohangászás, készülődés. Két sebvarrás között Kul-Anni látta hogy Karsal-Bar egyedül üldögélt egy ágyon és erősen vérzett. Vele senki sem foglalkozott, és ő sem nézett senkire, csak kitartóan bámult maga elé. Ki tudja már mióta várt a sorára. A kislány akkor szólt az egyik segédnek, de az csak felhúzta az orrát:

-          Karsal-Bar? Ugyan már, az csak egy fekete haguri. Bírja az akármeddig is. Olyanok ezek mint az állatok, nem érzik meg egykönnyen a fájdalmat. Esetleg csak ki kell mosni a sebét, de gyógyszert ne pocsékolj rá.  

Kul-Anni felháborodott ezen a beszéden, és elsápadt, főleg mert látta hogy Karsal is hallotta, de nem reagált rá. A kislánynak most megesett rajta a szíve. Gyorsan befejezte a munkáját, és hozzá sietett. Csak szakadozott lélegzetvétele mutatta hogy alig tudta leküzdeni a fájdalmat, máskülönben Karsal néma volt és merev mint egy szobor. Birkatürelemmel viselte a bajt, arcizma sem rezdült. Kul-Anni tudta hogy nem azért viseli ilyen jól mert ennyire szelíd a természete, hanem mert rettenetesen edzett volt már minden rosszal szemben. Érzéketlenül ült ott, mint egy kő, és tűrte hogy a lányka beléárassza gyógyító erejét. Hogy drága orvosságokat és fájdalomcsillapítókat dugjon a szájába. Az asszisztensek dohogtak, felszisszentek és a lánykára morogtak hogy ne pazarolja a gyógyszereket. Karsal-Bar nem panaszkodott és nem is nyikkant. Mindenki meglepődött hogy milyen hidegvérrel és gőgös tartással állt fel a kezelés végeztével. Egyetlenegy meleg, hálás pillantást vetett a kislányra, aztán a szemei ismét könyörtelenné merevedtek. Odalépett a főasszisztenshez és úgy arcul vágta hogy azonnal elterült. Fenyegető szemekkel pásztázott körbe, a többiek egytől egyig összerázkódtak. Felemelte a kezét, s a segédek szétrebbentek, biztos távolságba húzódtak. Valószínüleg ismerték már a fekete haguri öklének a súlyát, és nem akartak a bosszúhadjárat közelében lenni. Felhangzott a Kancellár közeledő hangja, és Karsal-Bar bámulatos gyorsasággal az ajtón kívül termett. Azt még ő sem kockáztatta hogy a haragos Nagyasszonnyal megint összeakadjon.

            Aztán csak eltelt ez az éjszaka is. A kislány rettenetesen elfáradt, de reggel nem pihenhetett, mert iskolába kellett menni. Most már azt kívánta bárcsak Ise-Gulan elpáholta volna, azzal túl is esett volna a dolgokon, de ez így sokkal kíméletlenebb, könyörtelenebb volt. Szinte támolygott a fáradtságtól, de azért csak próbált helytállni. Az ebéd utáni pihenő volt az egyetlen esélye hogy kialudja magát. Eszébe jutott hogy nincs hová mennie, mert nem tudta hogy hol van a növendékek szálláshelye. Az egyik tó partjára húzódott, és ott aludt el. Minden ruhája a kórházban maradt. Utána edzés volt, aztán megint volt még egy órája a kórházi műszak előtt. Egyfolytában Karsal-Bar járt az eszében. Meg az, hogy Harga milyen bátor volt, hogy nem szégyelt tőle bocsánatot kérni. „Nekem is elnézést kellene kérnem Karsaltól a fekete tűz miatt”, gondolta, de nagyon félt hogy a zárkózott, mogorva fiú majd durván elutasítja. „Annyi baj legyen, de akkor is legalább az én lelkiismeretem tiszta lesz”. Elindult hogy megkeresse. A kiképzőpályák szélénél talált rá. Egyedül volt, és Kul-Anni megörült neki hogy nem lesz senki tanúja annak ahogy majd Karsal-Bar csúnyán ráripakodik. Óvatosan, félve közelítette meg. A fiú bizalmatlanul, furcsán rámeredt, és ösztönösen támadóállásba helyezkedett. A kislány kibökte:

-          Csak az akarom mondani, hogy nagyon sajnálom hogy engedetlen voltam, és hogy megégettelek. ĺgérem hogy többé nem fog előfordulni.

-          Melyik, az engedetlenség, vagy a megégetés?

-          Hát, egyik sem.

-          Nem érdekes. Most már szerencsére semmi közöm hozzád. Lejárt a megbízatásom, többé nem kell foglalkoznom veled.

-          Tessék?

-          Ébresztő kölyök! Most már itthon vagy, a Maián. Itt most már nem kell vigyáznom rád. A Maia pesztrál ezután. És melegen ajánlom hogy többé ne kerülj az utamba!

Azzal Karsal-Bar felállt és hátat fordított neki. Megindult az ellenkező irányba. És otthagyta kemény, keserű, haragos szavait a lánykának. Kul-Anni bánatosan csillogó szemekkel nézett utána. Nem tudta eldönteni hogy a gyűlölet vagy a szomorúság nagyobb a szívében.

            Úgy ment a kórházba, mintha temetésről jött volna. A szomorúsága az arcára volt írva. Nem volt kedve semmihez. A munkába temetkezett, és kétszeresen megfeszített erővel dolgozott. Talán ez volt a legnehezebb éjszaka mind közül. Igazhír Mondója hatalmas felhívásokat tett közzé, mindenhonnan összecsődítette a fehér hagurikat. Többezer fehér megkeménykedett tűzpászmát hagytak ott az önkéntesek. Egész éjjel őrölték, zúzták, és keverték a fehér tüzes, fenighes port. Közben a betegeket is el kellett látni, a műtéteknél segédkezni. Az asszony észrevette hogy valami bántja a kislányt, és egy kicsit enyhébben bánt vele. Hajnal felé azt mondta neki hogy most már elmehet, aludja ki magát. A kezébe nyomta a holmiját is. A kislány elhagyta a kórházat, és kétségbeesetten pislogott. Hová menjen? Belárt kereste a gondolataival, és meg is kapta. A fiú gyorsan elmagyarázta neki hogy merre menjen hogy a növendékek lakórészeihez eljusson. Csakhamar oda is ért. A kapunál megmutatta tanulóigazolványát, és a pultnál ülő tanár leellenőrizte a központi adatbázisban. Azután csak megcsóválta a fejét:

-          Sajnálom, nem itt lesz a szálláshelye.

-          Akkor hol?

-          Azt én nem tudhatom. Velem csak ennyit közöltek, hogy Racsa hercegnőt nem szabad ide bevennem.

-          Ki adta ezt a parancsot?

-          A Nagyúr.

A lányka előtt elsötétedett a világ. Hát akkor ő most hová menjen, mivé legyen? Nincs neki itt helye sehol. Arra gondolt hogy visszamegy a kórházba és megkéri Igazhír Mondóját hogy fogadja be. De szégyellte előtte, és nem akart tőle szívességet kérni. Nem akart az adóssa maradni. Megkeménykedett a szíve, és felfortyant benne a tűz. Elhatározta hogy felelősségre vonja Ise-Gulant magát. Mégsincs joga ahhoz, hogy így elbánjon vele. Hogy egyszerűen csak kihajítsa az utcára mint egy otthontalan senkit. Azonnal kutatni kezdett a Nagyúr életjelei után, és meg is találta. A Dobbantónál volt. „Beszélnem kell veled!”, szólította meg, de az nem válaszolt. Akkor rettenetesen megdühösödött. Futva szaladt a férfi irányába. Messze volt a Dobbantó, és alaposan kifulladt mire odaért. A hajó csodás látványt nyújtott a hajnali napfelkeltében, mintha ezernyi lángnyelv kelt volna önálló táncra a felületén. És ott állt Ise-Gulán egy csapat méretes harcos társaságában és élénken vitatkoztak a hajó adottságairól. Most elszégyellte magát a kislány, látta már hogy a Nagyúr miért nem válaszolt neki. Rettenetesen elfoglalt volt, és a kicsi legnagyobb megdöbbenésére egy már jócskán összepiszkolódott munkaruha volt rajta. Sajátmaga szerelte a hajót.

            Azért csak konokul megállt egy pár méternyire és dacosan a férfira meredt. Nem volt illetlen hogy közbeszóljon, de makacsul várta a sorát. Akkor aztán Ise-Gulan megszakította a beszélgetést és hozzáfordult:

-          Vége van a büntetésednek?

-          Igen.

-          Jól van. Akkor most pihenhetsz. Kopogó!

-          Igen uram!

-          Vidd a hercegnőt a palotába. Abba a lakosztályba amit mutattam neked.

A ger bólintott, és intett a lánykának hogy kövesse. Kul-Anni annyira megdöbbent, hogy csak eltátotta a száját. A palotába? Őt? Nem kevésbé voltak megrőkönyödve a köröskörül álló harcosok. Jelentőségteljes pillantásokat vetettek egymásnak, és lopva méregették a gyereket.

-          Surim. – dadogta a megilletődott Kul-Anni.

De Ise-Gulan már visszafordult és újra felvette a beszélgetés fonalát. Kopogó pedig gyengéden megnógatta a lánykát, és egy lapos tetejű, furcsa szárnyas járműhöz vezette. Beszálltak és halk zümmögéssel felemelkedtek. Egyenesen a lebegő város felé vették az irányt. Innen fentről minden még sokkal csodásabbnak tűnt, és Kul-Anni csak eldöbbenve ült és bámulta a sok szépséget. Olyan volt éppen, mintha forgott volna körülötte a világ. Különös érzés fogta el és meg kellett fogózkodjon Kopogóban. Volt valami nagy nagy ünnepélyesség abban ahogy Ise-Gulan kiejtette azt a szót hogy palota, meg hogy lakosztály. Hát mégsem feledkezett meg a saját lányáról, és végre méltó helyére kerülhet! Csakhmar a kupolák fölé értek, és elmanővereztek a keleti vízesés mellett. A lánykát elvakította a kristálylapocskák csillogása, szikrázó, tüzes fénye. Kopogó halk zizzenéssel tette le a könnyű repülőt, egy széles, kör alakú leszállópályára. Ha a palota kívűlről lenyűgöző volt, belső szépsége semmihez sem volt már fogható. A marcona ger igencsak türelmetlenkedett, mert a lányka folyton le-le maradozott, és tátotta a száját a mesés gazdagságra. Gazdagon díszített folyósók, remek és tágas termek, irodák. És csak úgy nyüzsgött benne az élet. Hivatalnokok jöttek mentek, végezték a feladatukat. Aztán Kopogó megunta a dolgot, mert elkiáltotta magát:

-          Igazhír Mondója!

Nagysokára megjelent a Kancellár. Egy tárgyalóteremből jött ki éppen, Karsal-Bar kíséretében. Kul-Anni elképedve bámulta, hiszen nemrég még a kórházban volt, most meg pazar suhogó ruhákban jött eléjük. Hamar átöltözött és kipihentnek látszott. Karsal-Bar elképedve nézte a lánykát, és a tekintetével kérdezte hogy mit keres itt. De Kopogó nem sokat törődött vele, hanem egyből az asszonyhoz fordult és rákérdezett:

-          Előkészítettétek neki a szobát?

-          Igen, úgy ahogy Gulan meghagyta.

-          Végül melyik lesz az?

-          Az, amelyik a legközelebb van hozzá.

Kopogó aztán nem szólt többet, csak hitetlenkedve ingatta a fejét. A Kancellár intett a kislánynak hogy kövesse. Kopogó és Karsal is utánuk mentek. Kanyargós lépcsősorokon mentek felfelé, és fényes csarnokokon vágtak át. Belső, titkos kerteken át vezetett az út, mikor végre egy kőből faragott folyósóhoz értek. Ebből szobák nyíltak, és a lányka tudta hogy itt lesz valahol az övé is. Egyre kevesebb emberrel találkoztak, és Kul-Anni tudta hogy itt már csak a belső körhöz tartozóknak vannak a lakhelyei. Kísérői otthonosan mozogtak, ebből rájött hogy mindegyiküknek errefelé keresendő a szobája. Csodálkozva pillantott hátra Karsalra, és a fiú zavartan, tekintetében némi elismeréssel bámult vissza rá. Azután egyszercsak megálltak egy bemélyedésnél, és Igazhír Mondója kinyitott egy ajtót. Beléptek egy szobába, és a kislány majd elájult a meglepetéstől. Csodás volt a berendezése, és hatalmas volt a helység, olyan hatalmas, hogy egy egész család elfért volna benne. A Kancellár szigorúan szólt hozzá:

-          Ez lesz a helyed. A Nagyúr valamiért azt akarta hogy nagyon közel légy hozzá. Az ő magánlakosztálya éppen fölötted van, úgyhogy ne zajongj és viselkedj tisztességesen. Az én szobám a folyósó elején van, ha bármi kell megtalálsz. Nos, megmutatom neked hogy mi hol van.

Az asszony az ablakokhoz lépett és elhúzta a függönyöket. Hirtelen beáradt a reggeli nap fénye és teljes szépségében eléjük tárta a szobát. Igazhír Mondója akkor a szekrényekhez lépett, és kinyitotta őket. Magyarázni kezdett:

-          Itt vannak a ruháid. Amott a fürdőszoba. Erre találod a könyveket és az íróasztalodat. Jah, ez itt egy hűtőláda, mindig van benne friss ital és sütemény. A számítógép az ágyad melletti asztalon, benne az órarenddel.

A kislány csak kerekre nyílott nagy szemekkel bámulta a szekrényekből előkerülő sok holmit. Életében még ennyi kincset együtt nem látott! Óvatosan közelebb lépett és megtapogatta őket. Elmosolyodott. Egy tulipánnal kivarrt, ügyes, csinos kabátka akadt a kezébe, kényelmes cipőcske, cifra ujju ingecskék. Az ágyon díszes párnák, puha bundák, meleg takarók. Az ablakokon nehéz, illatos függönyök, és ha kikukkantott a szeme előtt függőkertek és vízesések tárultak fel. Tele volt a szoba a sok drága holmival, a kislány pedig hol egyikhez kapott hol a másikhoz. Rácsodálkozott mindegyikre, megtapogatta, kacagott nekik. Úgy cikázott mint egy kis pörgettyű és határtalan örömében egészen kipirosodott az arcocskája. Mindent számbavett és semmit nem hagyott ki. Nem tudta elhinni hogy ez mostantól mint az övé. Jókedvűen tapsikolt, nevetgélt és próbálta magához a szép ruhákat. A többiek csöndesen álldogáltak, előszőr eldöbbentek a lányka örömén, aztán Kopogó elmosolyodott. A földet nézte és mosolygott magában. Akkor a kicsi lány egyszercsak nagyot kurjanott, és vidáman beszökött a fürdőszobába. Ruhák suhogását lehetett hallani. Igazhír Mondója egészen elképedt arcot vágott, egyrészt mert sosem látta a marcona gert mosolyogni, másrészt meg nyilvánvaló volt hogy a kislány nem sokszor találkozott ilyen luxussal. Aztán csak megmelegedett a tekintete. Mert hirtelen ott állt előttük a lányka. Egyszerre kapták fel a fejüket és tátották el a szájukat. Egy ragyogóan szép, pompás, tüzes kis hercegnő állt előttük. Villogott a szeme, mosolygott az arca. Cifra cipőben, tulipános kabátban, díszes karddal az övében. Büszke, bátor tartással állt ott, aztán megiramodott és körbetáncolta őket. Süteményt kínált nekik, és friss italt egyenesen a hűtőládából. Tudta mi az illem. Megköszönte szépen a sok segítséget, tudta jól hogy a Kancellár választotta ki neki a ruhákat, rendezte el a bútorokat. Igazhír Mondója szeretett volna szigorúbb lenni, de nem bírt a csillogó szemű gyermeknek ellenállni. Nagynehezen azért elszakadt tőle, és amennyire lehetett ráhagyogatott hogy feküdjön le pihenni, mert lassan kezdődnek majd az órák és aludnia kell egy keveset. Szépen kimentek, és Karsal-Bar úgy nézte a kicsi lányt, mintha elvarázsolták volna. Kopogó noszogtatta hogy induljon, de a fiú nem moccant. Megbabonázva, fénylő szemekkel bámulta a kicsit. Mintha egy tündért nézett volna, egy meseszép csodát, és látszott rajta hogy nemigen akarja hogy végeszakadjon. A két felnőtt összenézett. Akkor Kopogó erősen nyakonragadta a kisfiút, megrázta, és kizökkentette ámulatából. Karsal-Bar úgy nézett fel parancsnokára mint aki álomból ébredt, és rettenetesen szégyelli hogy szolgálat közben elaludt. Nagyot sóhajtott, lángvörösre gyúlt az arca, és pillanatok alatt eltűnt a palota folyósóinak labirintusában.

            Kul-Anni egyedül maradt. Megfürdött, aztán elszöszmötölt a dolgai között. Degeszre ette magát süteménnyel, megsímogatta, megszagolgatta a könyveket. Végigtapogatta még egyszer a szép új ruhákat, a jó meleg takarókat. Ise-Gulanra gondolt. Abban a pillanatban megszólalt a fejében a Nagyúr:

-          Tetszik-e a szobád?

-          Igen! Nagyon! Köszönöm szépen. Tes isten megáldjon.

Azzal vége is volt a beszélgetésnek, mert a Nagyúr kilépett a vonalból. Nem maradt más utána, csak egy kedves, csendes, derűs melegség Kul-Anni szívében.

            Iskola előtt még megnézte az üzeneteit. Kapott egy rövid levélkét, kibontotta és elolvasta: Jól végzed a dolgod csak így tovább. Most már a palotába is sikerült bejutnod. Ne feledd Jalalunt. Mindannyiunk érdeke. S hogy ne felejtkezz el rólunk, kapsz egy kis emlékeztetőt. Halk kattanást hallott. A levélke fellobbant és azonnal megsemmisült. És abban a pillanatban iszonyatos fájdalom nyilalt a tarkójába. Valaki használta az implantátum távirányítóját és rettenetesen megkínozta Kul-Annit. A kislány vergődött és szenvedve fetrengett az ágyban. Nagyon erős fokozatra kapcsolták, mert eleredt az orra vére. Úgy érezte menten szétrobban a feje. Aztán elájult és mikor magához tért keserves sírásra fakadt. Eszébe jutott Kila királynő és a titkos feladata. Itt voltak a sárga haguri kémek valahol a városban, és minden lépését figyelték. Jelentéseket küldtek róla. És eszébe jutottak Bartosék is akik a szegény haldokló Enidán maradtak és neki mindenáron meg kell mentenie őket.