Kürtök szóltak. Nevettek az emberek. Csillogtak a szemek. Fények és tüzek mindenütt. Szépen fel kellett öltözni, mert ünnep volt. Hazaérkeztek. A Dobbantó lassan úszott a bolygó mellé, és kecsesen, hangtalanul törte át jégpáncélját. A Maia megborzongott a gigászi hajó fémes érintésébe, és melegen, puhán fogadta ölébe az érkezőket. Egy mesterséges város keringett az űrben a Maia körül, igazi katonai támaszpont, a haguri flotta támadásainak kiindulópontja. Űrkompok kötötték össze a Maiával, a kapcsolatot, fellszállást biztosító torony olyan magas volt, hagy a bolygókörüli páláyról is szabadszemmel látszott. Nagy és széles planéta volt, kicsit túlságosan is nagy ahhoz képest hogy nem volt Onta-Maia. Viszont a délkeleti Maiák családjában ez a példány volt a legszebb. És ez volt az otthon, a Nagyúr székhelye. Mint rendes Maiának ennek sem volt neve, de azért mégis mindenki úgy hívta: Ise-Gulan háza. Csak úgy duzzadt az erőtől, belső tüze halványvörösre festette a jeges, hófehér égboltozatot. A lenyugvó nap színei üldözték a felhőket. És minden nagyon barátságos volt rajta: a hegyek, az erdők, a vizek, a városok. Tiszták és rendezettek. A dombokat tulipánmezők borították, magjukat felkapta a szél és messzire sodorta. Vörös foszlányokat lebegtett az ég alatt, mintha egy meleg, tüzes takaró akarna a világra borulni. Az egész feszült, lüktetett a jókedvtől, az élettől. A Dobbantó most bedokkolt, és egészen finomat döccent. Az ablakokból látták hogy a mezőkön és a dombokon tábortüzek gyúltak. Alkonyodott már, és őket várták az öröm lángjaival. Az ő tiszteletükre készültek az ételek. Nekik pendítették a hangszereket.   

            Kul-Anni nem bírt magával. Izgatottan száguldozott, és már vagy százszor ellenőrizte hogy mindent összepakolt-e. Túl sok holmija nem volt, de a ruhákat és a fegyvereket amiket kapott, no meg a rajzait gondosan becsomagolta. Ide-oda cikázott, és csak úgy lüktetett benne a tűz. Most végre leszállhat egy igazi, élő Maiára. Egy érintetlen, virágzó haguri civilizációba. Az övéi közé. De nem csak ő volt ennyire bekattanva. A többiek is rettenetesen tüzeltek. Az összes haguri jobbra-balra viharzott és lelkes hangulatban készültek a hazatérésre. Mindannyian nagy hazafiak voltak, és a Maia lágy, símogató tudata megbabonázta őket. „Hega-te Maia!”, kiáltotta, súgta, dörmögte, kacagta, rikkantotta ki-ki a bolygó elméjébe. Kul-Anni csendesen, félve, illedelmesen köszöntötte, és a Maia abban a pillanatban válaszolt neki. A feltétel nélküli szeretet, a kedves, mosolygós üdvözlő szavak egészen meghatották a kislányt. A bolygó mindenkit számba vett, mindenkinek köszönt, senkit nem hagyott ki. Egyenként ismerte őket, ráhangolódott a gondolataikra. Azután elhagyták a hajót és kiléptek a balzsamos levegőbe. Kul-Anni erősen beszippantotta és teljesen elbódult bele. Fenigh szaga volt, tűz szaga, erdő szaga és föld szaga. Ez volt az élet, amire annyira vágyott. Állt, mintha egy filmben lett volna, és örökre magába akarta égetni a látványt, az érzést. Nézte ahogy körülötte kavarognak a fiatal, szilaj haguri testek. Igyekeztek,  játékosan egymásnak ugrottak, csipkelődtek, vadul hancúroztak. Magukkal ragadták Kul-Annit. Jó volt közöttük, velük sodródni. Elvegyültek a dombokon felállított örömtüzek között. Az élelmes sátrak kacskaringós forgatagában hömpölyögtek előre. Táncoltak, ugrándoztak a zene ritmusára.

            Mikor kiszórakozták magukat, Kul-Anni rögtön Belárt kezdte keresni. A nyurga fiú azonnal visszajelzett neki, és pillanatok alatt megtalálták egymást a vidám tömegben. Belár intett neki, hogy indulhatnak, mehetnek be a városba. A kislány már égett a vágytól hogy láthassa a birodalmi fővárost. Átvágtak a dombokon, a tulipánmezőkön, majd az erdőségeken. Az úton könnyű volt a járás, mindet síma kőlapocskák borították. Mások is megindultak a város felé, volt aki gyalogosan, hogy élvezhesse a természeti szépségeket és illatokat, másoknak sűrgős dolguk akadt és inkább halkan surranó, lapos tetejű gépjárműveken utaztak. Nemsokára véget értek a duzzadó mezők és a sűrű erdőségek, és épületek tűntek fel az út két oldalán. Lenyűgöző, emeletes házak voltak, tetejük meredeken szökkent a magasba, falaik a tűz minden árnyalatában pompáztak. Verandák, teraszok, cikornyás tornyok ékesítették őket. A kertekben lugasok, és sok sok tulipánvirág. Úgy tűnt, hogy ezek a házak természetes úton-módon emelkedtek ki a tájból, pedig a Maia és a haguri mérnökök gondos tervezéseinek eredményei voltak. Belár elmagyarázta, hogy ezek már „értelmes épületek”, azaz képesek érzékelni a bennük lakók igényeit és automatikusan ahhoz alkalmazzák a fűtést és az energiafelhasználást. Ezek a peremvárosok nagyon gazdagok, a házak tágasak, tiszták, kényelmesek. Emiatt aztán nem zsúfoltak, és nem is zajosak. Belár szerint még a központ sem az, és ez annak köszönhető hogy az ipari és lakókörzetek teljesen elkülönültek egymástól. Az építkezés a természetes táj adottságaival teljes összhangban történt. Jól látszott például, hogy néhány lakóház közepén fatörzs oszlop nyújtózkodott az ég felé, köréje épült a tényleges ház a földből kinőtt kristályokból és fémércekből. Ahogy előrehaladtak, a kikövezett kis utcák kiszélesedtek, és elegáns sugárutak és bulvárok rendszerévé alakultak. Az országút szinte észrevétlenül városi utcává változott.

            Karcsú toronyépületek bukkantak fel, látványosak, és merészen álltak párhuzamba a nyúlánk fákkal. Nem is magasabbak náluk, így a haguri otthonosan érezheti bennük magát. Minél tovább értek, annál sűrűbben álltak a lenyűgöző épületek. A járdákon egyre több hagurit lehetett látni. Néhányan csak sétálgattak, mások pedig sürgős léptekkel igyekeztek valahová. Sok volt köztük  a fiatal. Nevetés és tréfaszó hallatszott. Valahonnan zene hangja szállt. Pillanatok alatt elérték a központot. Az óriási terekről itt csillag alakban indultak az utak. Nagyszerű látványt nyújtottak, de jól, és átláthatóan is működtek. Mindenfelé színházak, szórakozóhelyek, múzeumok és képtárak.  Szinte minden épület alsó szintjén étterem vagy a járdán berendezett szabadtéri kávézó. Az iskolák, kórházak, középületek bámulatosan szépek, kellemesek és melegek. Hatalmas parkok és szökőkutak mindenfelé. Fenséges, gyönyörű város. Jómódú, civilizált és divatos. Valami azt súgta hogy felfelé kell néznie. És akkor Kul-Anni egyszercsak megpillantotta a központ fölött lebegő második várost és belezsibbadt a gyönyörbe. Az a kép elevenedett meg előtte, amit már számtalanszor látott álmaiban. Az égbenyúló város, melynek szintjei lépcsőzetesen helyezkedtek egymásra, függőkertjeikkel, és csilingelő vízeséseikkel. Egyszerre volt fenséges és rémisztő érzés. Mintha Kul-Anni álma vált volna valósággá. A legapróbb részletekig ugyanaz a bevésődött kép volt. Ismerős, és mégis ijesztően ismeretlen. Mintha már járt volna itt, mintha alaposan eldugott, mélyre temetett emlékeinek egy kicsi szeletkéje elevenedett volna meg előtte. Percekig csak állt némán, földbegyökerezett lábakkal. Eleredtek a könnyei is, és valami nagy nagy fájdalom kiszakadt belőle. Úgy áncsingállt ott mint akit megbabonáztak, mintha egy régen elvesztett valamit talált volna meg újra. S most nem tudta eldönteni hogy örülnie kell-e neki, vagy féljen tőle.

            Egy központi, ágas bogas kristálytömb tört az ég felé, azután elterjeszkedett és szerteszéjjel ágazott a levegőben. Különböző szintek alalkultak így ki, s mindegyiken csodaszép, kupolás kristályépületek. Mint széles levelek vagy ernyők, úgy borultak egymás fölé a szintek. Áttetsző hidak kötötték össze őket, azokon sétálgattak az emberek. Ez az égig érő kristálykő fa erősen gyökerezett a földben, így nem okozott neki gondot megtartani a legpompásabb, leghatalmasabb épületet: Ise-Gulan palotáját. Ez az épület úgy tetszett mintha a gyökér, vagy drágakőérc folytatásaként nőtt volna ki a törzsből. Több emelet magasságban nyújtózott, lgefelsőbb kupolái már a felhőket nyaldosták. A fényűző, tornyos-kupolás épületnek több mint száz helysége volt, előkelő kertek és víztározó medencék szegélyezték. Külső falait milliónyi apró kőlapocska borította, melyek a nap fényében tüzesen csillogtak. A palotát magát sok gyönyörű, művészi faragás és ragyogó színekben pompázó, festett kristályablaküveg díszítette. A cikornyás minták alatt kőböl faragott különböző figurák álltak: a Dugud madár, a tűztulipán és más virágmotívumok. Belár szerint befolyásos katonatisztek, felfedezők, politikusok, tartományfőnökök jöttek ide minden nap, hogy a Nagyúrral megtárgyalják hivatalos ügyeiket vagy tanácsot kérjenek. Valóban, sok kis repülő hajó, magánsikló zümmögött a felső épületek között.

A lebegő város épülethálózatának szintjei gazdag kerteket és vízeséseket foglaltak magukba. Ezekből száz meg száz vízvezeték szállította a talajmenti földekre és városba a vizet. Csak a központi palota oldalain négy zuhatag omlott, gomolygott le. Esteledett már, és a lenyugvó nap fényében olyan volt az egész, mintha a folyékony tűz zuhogna az égből.

Halk szellő susogott a függő kertek fáinak lombjai között, enyhe fodrokat borzolt a kis vízgyűjtő tavak színén, amelyek csak úgy csillogtak az alkonyodó napfényben. Ezer meg ezer villózó pont verődött vissza a víz színéről, táncot járt a hidak és az épületek kristályos felületén, és valami titokzatos fénnyel világította meg őket alulról. Ettől úgy tetszett, mintha  a legyezőszerűen elterülő szintek alatt, ahol Kul-Anniék álltak, a levegő is reszketne, mintha töméntelen, fénylő szentjánosbogár repdesne, és az egész valahogy eltöltötte a kislány szívét egy kedves, mesés, varázslatos érzéssel. Nagyot kurjantott örömében, és szinte Belár nyakába ugrott. A langaléta csak mosolygott ezen, és indítványozta hogy menjenek fel a palotához, már ameddig bejárásuk lehet. A lebegő város alsó szintjein sok az érdekes látnivaló.

Lelkesen futottak át a szép, karcsú hidakon. Feltárultak előttük a könyvtár, majd az iskola épületei. Bódító illatok jöttek mindenfelől. A vásárcsarnokokban igazi bazárhangulat: a világegyetem minden tájáról számazó luxuscikkek ingerkedtek érzékeikkel. A kézműiparosok csarnokában csodálatos dolgokat állítottak elő: gazdag fémtárgyakat, fegyvereket, ékszereket, kárpitozott bútorokat és mintás ruhákat. Kul-Anni azt sem tudta merre kapja a fejét. Itt is nagyon sok fiatal jött ment, udvarias, finom modorú társalgás hangjai hallatszottak minden irányból.  Szinte mindegyiküknek dupla fonatban a haja, és két-két tűzszirom a homlokukon. Kul-Anni akkor megbökte Belárt és odasúgta neki:

-          Hű de sok itt a ger!

-          Igen, az Akadémia miatt. Az egész Birodalomból jönnek ide tanulni.

-          És aztán? Hazamennek?

-          Hát nem igazán. Itt akar maradni mindegyik, óriási harcok folynak, hogy bekerülhessenek Ise-Gulan hadseregébe. De persze csak nagyon keveseknek sikerül.

-          És ha nem sikerül nekik mi lesz velük?

Belár vállat vont:

-          Ki tudja. Sokan elmennek kalandozni a világba. Nagyon kevesen hazamennek az Onta-Maiájukra. De a legtöbben harcolni akarnak, háborúba menni.

-          De akkor a Maiáknak nincs gerjük! Ki vigyáz rájuk? És a különböző Maiákon élő harcosoknak ki parancsol?

-          Nem értem mit beszélsz. Gerje csak az Onta-Maiáknak van. A rendes Maiák az Onta-Maia alá tartoznak. Nem hozhatnak önálló döntéseket. Azok a harcosok, akik a Maián születnek elméletileg az Onta-Maia gerje alá tartoznak.

-          De Belár, az több ezer harcos! Hogyan képes egyetlen ger ennyi mindenkire figyelni?

-          Sehogy sem. A gereknek is megvannak a maguk ambícióik. Nagy karrierista mindegyik, idejönnek a fővárosba és meg akarják csinálni a szerencséjüket Ise-Gulan mellett.

-          Értem már.

Hallgatag lett a kicsi lány. Mindent alaposan megjegyzett magának és elszomorodott bele. Aztán kürtszó hallatszott, és azonnal tudták hogy ez már vacsorára és esti imára hív. Akkor sietősen hömpölygött a tömeg és mindenki megindult a főoltár felé. A hagurik büszkeségét csak fokozta a szép és hatalmas Tes szentély impozáns látványa. A pompás templom és előtte a tér a közösségi élet centrumai. Itt tartották a legszebb szertartásokat és ünnepségeket. Már jócskán leszállt az este és a kristályépületek szemcséi szórni kezdték a különböző színű fénysugarakat, a napközben felhalmozott fényenergiát. Összeolvadtak a sugarak, és a falak, oszlopok, párkányok nyugodt és kellemes fényt árasztottak. Ebben a pillanataban megszólalt a kislány fejében a Kancellár asszony hangja. Igazhír Mondója éjszakai szolgálatra hívta a kórházba, és Kul-Anni tudta hogy igyekeznie kell. Szapora léptekkel futotta meg a különböző szinteket, átvágott a csarnokokon és csakhamar az impozáns épület előtt találta magát.