Bezáródott előtte a műtő, ahova az orvosok már nem engedték be, ő pedig tehetetlenül állt a fehér lengőajtó előtt és csak nézte a rajta díszelgő tiltótáblát: Idegeneknek belépni tilos! Idegennek számított itt, mert bár naponta hoztak ide sürgős eseteket, jelen helyzetben ő nem volt most több, mint egy hozzátartozó, akinek jelenléte odabent csak terhes lett volna a Jacket operáló orvosok számára. Sosem gondolta, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülhetnek, hogy majd ő maga fogja idehozni azt az embert, aki mindennél fontosabb számára ebben az életben, mióta szülei elhunytak. És most ott állt, egyedül, kapaszkodva az egyetlen dologba, ami még arra késztette, hogy talpon maradjon ne adja fel: a reménybe. Mellette nem állt senki jelenleg. Mindenki más még kint volt, az utómunkálatokat intézte, nem foglalkoztak a férfivel, ő pedig nem tudta, mit tehetne, mit kellene csinálnia. Nekik sosem kellett beszélni hozzátartozóval, intézkedni, elmondani, mi történt, de tudta, fel kellene hívnia Jack szüleit, mégsem volt képes rá. Félt attól, hogyan fogadják, nem csak a hírt, de őt magát is, hiszen mióta Jackkel él, szálka a férfi apjának szemében.

A folyosó kongott az ürességtől, a hófehér falak árasztották magukból a fertőtlenítő szagát, ő maga pedig az egyik fal tövébe húzódott és leroskadt a földre annak ellenére is, hogy nem messze tőle sorban sorakoztak a székek. Nem értette, miért van most egyedül, hogy hol vannak Jack kollégái, akik állítólagosan kedvelték a férfit és a barátaiknak vallották magukat. Aztán órájára pillantott, és rádöbbent, miért nincs senki a közelében. Az, ami neki óráknak tűnt, eddig valójában csak percekben volt mérhető. Alig öt perce hagyták őt egyedül és zárták ki a műtőből, ennyi pedig édeskevés bárki számára, hogy átérjen a város egyik végéből szinte a másikba. Elmerült gondolataiban. Azokkal a nagyszerű emlékekkel igyekezett tartani magában a reményt, amiket a férfivel élt meg. A közös kiruccanásaikat, az esti sörözéseket a barátokkal vagy azt, ahogy otthon kettesben elnyúlva a kanapén valami filmet nézve egyszerűen csak jól érezték magukat egymás társaságában. A forró és szenvedélyes szeretkezéseikre lakásuk négy fala között, vagy éppen bent az állomáson, titokban a szolgálati járművükben… Mindegy volt teljesen, melyikbe kapaszkodik, csak legyen valami, amibe fogódzkodhat, ami segít neki talpon maradni, míg nem tud senkire támaszkodni.

Csigalassúsággal teltek a percek és sem a műtő ajtaja nem nyílt, sem pedig léptek zaja nem töltötte be a folyosót, legalábbis ő maga nem érzékelte a külvilág azon zajait, amik arról árulkodtak, hogy már nincs egyedül, így mikor valaki mellé térdelve, váratlanul vállára tette kezét, szinte ösztönből fel akart ugrani helyéről, ám nem engedték. Akkor döbbent csak rá, hogy már nem csak ő van a folyosón, mellette Jack legjobb barátja térdelt, míg a többiek is ott sorakoztak körülöttük. Eddig volt képes tartani magát és tenyerébe temetve arcát sírni kezdett, mint egy gyerek, bármennyire is kínosnak érezte ezt, ám jelen helyzetben ez senkit sem foglalkoztatott, s Tim letelepedve mellé a földre vonta őt karjaiba, hogy valamelyest megnyugtathassa őt annak ellenére is, hogy ő maga is ugyanúgy aggódott barátjáért, mint ez a fiatal férfi mellette.  És Jin most már nem volt egyedül. A barátok, akik körbevették, igyekeztek mindenben támaszt nyújtani neki, nem csak azért, mert ő volt a legfiatalabb köztük, de tudták, hogy Jack mennyire odavan a srácért, akire most nagyon is ráférne a törődés. Tim ennek megfelelően nem is mozdult el mellőle, csak ölelte magához, míg társa, Sven vizet hozott neki, nem volt könnyű dolguk azonban a sráccal, mert hiába kérlelték, semmit nem akart tőlük elfogadni és bár tudták jól, hogy nem makacsságból teszi, pusztán az aggodalom az, ami nem hagyja épelméjűen gondolkodni, Tim mégis arra kényszerült, hogy megemelje a hangját vele szemben. Csak ez bizonyult hatásosnak.

Rock, akit nem csak neve, de hatalmas termete miatt is jogosan neveztek sziklának társai, orvosért indult, s út közben kerített néhány pokrócot is a fiúnak, hogy legalább addig be tudják takarni, míg nem kap segítséget, Jin ugyanis képtelen volt megmozdulni helyéről, hiába szeretett volna. Nem kellett sokat várniuk szerencsére a dokira, aki arra kérte az ott lévő kollégákat - mert ilyen helyzetben rendőr, mentős, tűzoltó mindig is egynek számított -, hogy vigyék be Jint a szemköztes kórterembe és fektessék le, majd miután ez Rock segítségével megtörtént, alaposan megvizsgálta a srácot. Nem talált nála semmit a kimerültségen és azon a megfázáson kívül, amellyel Jin már napok óta szenvedett, s aminek köszönhetően megint belázasodott és gyenge volt, így kétség sem fért ahhoz, hogy a srác ennek köszönheti, hogy képtelen mozdulni. Infúziót kapott és erős lázcsillapítót, ami teljesen kiütötte, ám mielőtt a fáradtság és a gyógyszer behúzta volna a sötétségbe, arra kérte Timet, bármi történjen, ébresszék fel, mire a férfi egy apró biccentéssel jelezte, teljesíti a kérését.

Az orvosnak köszönhetően olyan kórtermet kaptak, melyben ugyan nem volt három ágynál több, de mások sem, így Tim vállalta, hogy míg a fiú és társai pihennek kicsit, addig ő figyel mindenre, s ha már fárad, majd felkelti valamelyiküket, hiszen egyikük sem tudta, mire számíthatnak. Jacknek súlyos belső sérülései voltak, s lába és karja is több helyen eltört, ahogy az épület felső szintje ráomlott, ám még így is megúszta. A tűzoltók szerint ugyanis, ha nem menekült volna az alá az asztal alá még idejében, már nem élne, ám mindegyikükben ott motoszkált az a kérdés, hogy mi van, ha mégsem éli túl vagy olyan súlyos károsodást szenved, amitől nem lesz több, mint egy egyszerű szobanövény, mely nem képes semmire, csak néha pislantani párat, hogy jelezze, felébredt. Ők ezt nem akarták barátjuknak és abban is biztosak voltak, hogy Jack sem akarna úgy élni, mint valami dísztárgy, ám ha az orvosok megmentik annak ellenére is, hogy látják és tudják, a férfi élete nem lesz ennél több, ők nem tehetnek ellene semmit, csak a beletörődés marad számukra, azt azonban megfogadták mindannyian, hogy bármi is legyen ennek az egésznek a vége, nem fogják cserbenhagyni sem őt, sem Jint, támaszai lesznek mindkettejüknek, mert nem csak kollégák, társak, de barátok is és a barátság szent és sérthetetlen volt mindannyiuk számára. Olyan szentség, melyet mindennél jobban tiszteltek és őriztek, mert tudták, hogy bármi is történik, egymásra számíthatnak csak a bajban, legyen szó szolgálat teljesítésről, vagy bármi másról.

Jin halk beszélgetésre ébredt. Fogalma sem volt arról, mennyi időre ütötte ki őt a kapott gyógyszer, de határozottan jobban érezte magát, mint előtte, s most felülve az ágyban húzta ki karjából az infúziót. Nem érezte szükségét annak, hogy magában hagyja, végül kikelt az ágyból és lassú, óvatos léptekkel a beszélgető Tim és Rock felé indult.

- Nem kellene még ugrálnod - hagyta félbe a beszélgetést Rock és odalépve hozzá karolt belé.

- Jól vagyok - próbálta nyugtatni őt Jin. - Jackről van valami hír? Kihozták már?

- Még tart az operáció. Egy nővérke bement, hogy valamit megtudjon, mégis mire számítsunk, de még nem tért vissza - válaszolt neki őszintén Tim.

- Mennyi idő telt már el?

- Hat órája van bent, ha jól számoltuk.

- Bassza meg! - csúszott ki száján, pedig sosem káromkodott, még akkor sem, ha valami nagyon bosszantotta és ez most meglepődést váltott ki nem csak Timből, de Rockból is, aki döbbenetében még majdnem pislogni is elfelejtett.

- Te mikor tanultál meg így beszélni? - kérdezte még mindig némi megdöbbenéssel a hangjában Rock.

- Eddig is tudtam - felelte a srác halkan, kissé elszégyellve magát, hiszen tényleg nem volt ez rá jellemző sosem, mire Rock felnevetett.

- Rossz hatással vagyunk rád, kezdesz elzülleni - heccelte őt Tim mosolyogva, ám ekkor végre kinyílt a műtő ajtaja és egy idősebb férfi lépett ki rajta elvéve szája elől a maszkot, s műtős sapkájától is megszabadulva indult meg a három férfi felé. Jin szíve a torkában dobogott, ő volt az első, aki mozdult is a doki felé, ám megint gyengeség fogta el és Rock épp csak elkapta, mielőtt összeesett volna. Persze a fiatal férfiben volt annyi tartás még, hogy ellenszegüljön idősebb társa unszolásának és addig egy lépést se tegyen semerre, míg nem hall valamit Jackről, és hogy ez minél előbb bekövetkezhessen, Tim vette kezébe a dolgokat.

- Doktor úr, hogy van Jack?

- A kollégájuknak súlyos belső sérülései voltak, aminek következtében el kellett távolítanunk a lépét, de hihetetlenül erős az élni akarása, bár műtét közben újra kellett őt élesztenünk, úgy vélem, bizakodhatunk abban, hogy hamar felépül.

- Van valami maradandó károsodás? - kérdezte Jin halkan.

- Egyelőre erre nem tudok válaszolni. Minden remekül ment, a következő negyvennyolc óra ugyan kritikus lehet, de ha átvészeli, fel fog épülni. Az, hogy milyen maradandó károsodás érte, csak az adott idő után tudjuk majd megállapítani.

- Láthatjuk?

- Egyelőre nem, leghamarabb reggel mehetnek be hozzá, addig felvisszük az intenzívre. Menjenek haza és pihenjenek maguk is.

- Itt akarok maradni, ha bármi történne…

- Nem tud semmit tenni itt és ahogy magára nézek, jobb lenne, ha pihenne.

- Nem hagyom itt Jacket! - mordult fel ingerülten Jin, mire Rock szorosabbra fonta karjait körülötte.

- Köszönjük a tájékoztatást, doktor úr! - köszönt el Tim sietősen a férfitól, hogy ő maga is részt vehessen Jin nyugtatásában, ám ő jobbnak látta, ha inkább visszaterelik a fiút abba a kórterembe, ahol eddig feküdt. Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet őt itt tartani, ám abban egy percig sem kételkedett, hogy ha most erőszakkal elviszik innen Jint, a srácon nemhogy nem segít, de talán még ronthat is jelenlegi állapotán, ami nem csak az idegességnek és aggodalomnak köszönhető, hanem annak is, hogy beteg. Miután betessékelték az ágyba a fiút, Tim átvette a rangidős szerepét és Rockot orvosért küldte. Számára most az volt a legfontosabb, hogy meg tudja nyugtatni a srácot, aztán, hogy mi lesz másnap... Egyelőre nem foglalkoztatta, holott ő maga is ugyanúgy aggódott Jackért, mint bármelyikük, ám neki józannak kellett maradnia.

Jin nyugodtabbnak tűnt, mint mikor az ágyba tessékelték, ám szemein látszott, hogy nem tud mihez kezdeni magával, nyughatatlan és ideges még mindig, így mikor Rock visszatért egy orvossal az oldalán, a férfi intett társának, hogy még várjanak kicsit, ő pedig leült az ágy szélére és megsimogatta a fiú fejét, ezzel lázát is ellenőrizve, melyet elég magasnak talált, végül beszélni kezdett hozzá. Tudta, hogy az a fontos, rávegyék Jint azt együttműködésre, ezért nyugodtan szólította meg őt. Alkut ajánlott neki, olyat, amilyet a srác biztosan nem utasít vissza és ezzel nyert. Az első győzelem most az övé volt, bár nem érezte ettől felhőtlenül boldognak magát, hiszen sosem szerette ezeket a fajta csikicsuki játékokat, ám ő ugyanúgy aggódott a srácért is, ahogy az intenzíven fekvő barátjáért.

Tim igazi apatípus volt, amit azonban senki sem csodált sosem, mindig törődött társaival, rangidősként ez volt számára a megszokott és amúgy is örömmel tette, hiszen az élet nem volt hozzá túl kegyes. Lassan tizenöt év telt el azóta, hogy felesége elvált tőle és magával vitte a gyerekeket is, s bár Tim hétvégente láthatta fiait, semmi sem volt olyan, mint addig. Persze nem haragban váltak el az asszonytól és ezt még csak hosszú pereskedés sem követte, mert Tim mindent megadott már akkor is családjának és ezen nem akart változtatni, ám felesége nem bírta elviselni, hogy férje alig van otthon, azt meg még inkább nem, hogy bármikor meghalhat, ám a férfi ennek ellenére sem volt hajlandó feladni a munkáját. Szerette, amit csinált és nem számított, mennyire veszélyes is a szakmája, ilyenkor azonban megfordult a fejében, hogy mégis váltania kellene, ám mindig meggyőzte magát arról, hogy óriási hibát követne el, ha egyszer kiszállna ebből még idő előtt és sosem talált amúgy sem semmi olyat, amivel pótolni tudta volna az ehhez a szakmához tartozó pörgést, és adrenalint. Tim adrenalinfüggő volt. Ezt már nagyon régóta tudta magáról, de sosem ugrott semmibe fejest felelőtlenül, bármennyire is vágyta az izgalmat, most pedig rettenetesen aggódott. Jint már-már fiaként kedvelte és Jacket is sűrűn istápolta még azelőtt, hogy a férfi Jinnel összekerült volna.

Sokáig ült az ágy szélén, várva azt, hogy a fiatal férfit elnyomják a gyógyszerek, s mielőtt otthagyta volna őt, hogy váltson pár szót Rockkal, még megsimogatta a srác arcát, mely most békés volt, ezzel is ellenőrizve lázát. Úgy tűnt, a kapott injekció végre hat és az infúzióból csöpögő folyadék is képes lesz most már szinten tartani ezt az állapotot. Bízott abban, hogy másnapra Jin már sokkal jobban lesz és nem kell őt visszatartani attól, hogy láthassa Jacket, hiszen tudták jól mindannyian, hogy ha másnapra sem javul Jin állapota, az orvosok nem fogják őt felengedni az intenzívre, nemhogy be a férfihez és ő nagyon is jól tudta, az mivel is jár. El akarta kerülni azt, hogy Jin kiboruljon.

Miután a srác elaludt, felkelt mellőle és az ajtóban posztoló Rockhoz sétált, hogy megvitathassák a továbbiakat, ugyanakkor beszélni akart főnökével is az elkövetkezendő napokról, hiszen abban biztos volt, hogy neki itt a helye a kórházban, s most az is eszébe jutott, hogy lassan ideje lenne újra felhívnia a családját, kicsit beszélgetni volt nejével, a gyerekekkel, mert sosem tudhatta, vele mikor történik valami hasonló. Nem volt vészmadár, nem leste azt minden sarkon, hol leselkedik rá veszély, egyszerűen csak a realitás talaján maradt, mely mindig is jellemző volt rá.

- Jack szüleit értesítették már? - kérdezte meg végül a férfitól, amint közelebb ért hozzá.

- Nem tudom - felelte amaz őszintén. - Talán az orvosok, de lehet, Jin intézkedett.

- Meg kéne tudnunk és ha még nem történt meg, értesíteni őket mindenképpen. Tudom, hogy nincsenek jóban, de úgy gondolom, akármennyire is haragszanak egymásra, vagy rossz a viszonyuk, attól csak rosszabb lenne, ha senki nem tájékoztatná őket.

- Megpróbálom kideríteni.

- Én addig beszélek a főnökkel. Itt maradok Jinnel és Jackkel, míg nem ítélem úgy a helyzetet, hogy felesleges a jelenlétem.

- Nagyon kivan a kölyök…

- Érthető, neki Jacken kívül nincs más.

- Te is tudod, hogy ez így nem teljesen fedi a valóságot, hiszen itt vannak neki a barátai és mi is.

- Tudod, hogy értem - zárta le ennyivel végül a beszélgetést, s elindult, hogy egy kicsit távolabb az ajtótól beszélhessen a kapitánnyal a továbbiakról, míg Rock a nővérpult felé vette az irányt, hogy kideríthessen valamit.

***

Jack a vártakkal ellentétben sokkal hamarabb gyógyult, mint ahogy azt gondolták volna, így alig három héttel az eset után az orvosai úgy döntöttek, hazamehet. A kapcsolata a szüleivel rendeződött, de valami mégsem volt ugyanaz, mint azelőtt és ezt Jin is érezte. Továbbra sem kételkedett abban, hogy Jack szereti őt, egyszerűen csak úgy érezte, a férfi megváltozott és ezt nem tudta hova tenni, ami rettenetesen nyugtalanná tette. Rengetegszer ébredt meg éjjelente, s óvatosan kimászva a férfi mellől telepedett le a konyhában vagy épp a teraszon, s csak maga elé bámulva, cigarettáját szívva igyekezett rájönni a miértre, de nem tudta, mi történik velük. Erősen élt benne az a pillanat, mikor Jack szülei a kórházba értek és a férfi apja magából kikelve rontott neki, ő azonban nem volt képes haragudni rá, még akkor sem, mikor a második pofont követően a földre zuhant és csak Tim és Rock éberségének köszönhette, hogy nem kapott újabbat és újabbat a férfitól. Tudta jól, hogy Jack apja azonban még mindig őt hibáztatja a történtekért, hiszen akárhányszor összefutott a férfival a folyosón teljesen véletlenül is akár, az mindig elátkozta és megfenyegette, de Jin nem adta fel, küzdött Jackért és semmi sem tántoríthatta el attól, hogy lássa őt, hogy vele legyen.

- Mi a baj, Jin? - hallotta meg hirtelen Jack hangját és összerezzent.

- Nem tudtam aludni.

- Mi bánt?

- Megváltozott minden és ez nyugtalanná tesz - ismerte el.

- Sajnálom, hogy leterhellek.

- Nem, erről szó sincs! - tiltakozott hevesen.

- Nem, Jin, ez az igazság, nem kell szépítened.

- Jack…

- Holnap visszaköltözöm anyámékhoz.

- Miért…? - kérdezte kétségbeesetten, elcsukló hangon, ám mozdulni nem bírt.

- Jobb lesz így.

- Mégis kinek? Ki a fenének lesz ez jobb, Jack? Neked? Apádnak?

- Nem akarlak tönkretenni teljesen. Nem akarlak magamhoz láncolni. Még fiatal vagy, megérdemled, hogy boldog legyél és ne egy kriplivel kelljen leélned az életed… - jelentette ki határozottan a férfi. Jin felállt helyéről, majd életében először egy hatalmas pofont kevert le a férfinek, aztán csak állt előtte dühtől remegve, ökölbe szorult kezekkel, de képtelen volt megszólalni. Mérhetetlen fájdalmat és csalódottságot érzett, Jack pedig egyszerűen otthagyta őt a teraszon és elvonult szobájukba vissza.

Egy ideje már tervezte, hogy szakít a sráccal, ám eddig képtelen volt megtenni, ma azonban minden bátorságát összeszedte. Tisztában volt vele, hogy Jin éjszakánként megébred és kikelve mellőle órákat tölt el elmélkedéssel, ő pedig ezt nem akarta. Nem akart több fájdalmat okozni a fiatal férfinek, hiszen szerette és pont emiatt képes lett volna lemondani is róla. Rosszul érezte magát amiatt, hogy így bánt Jinnel, de úgy hitte, így lesz a legjobb mindkettejük számára. Neki is fájt, talán éppen annyira, mint a teraszon hagyott srácnak, de tudta, csak így védheti meg őt az apjától is, hiszen a férfi még mindig Jint hibáztatta a történtekért, ezt pedig nem akarta. Nem viselte volna el, ha apja ismét nekiugrik a srácnak.

Magányosan töltötte az éjszaka hátralevő részét, Jin nem tért vissza mellé az ágyba, de ő sem volt képes újra elaludni, csak feküdt ott kezét a srác helyén nyugtatva és a plafont bámulva elmélkedett. Ő sem volt nyugodtabb Jinnél, de már eldöntötte, hogy kilép a srác életéből, bármennyire is nehéz lesz ezt megtennie. Sokáig forgolódott még, végül hajnal hat magasságában kikelt az ágyból, s egy gyors tisztálkodást követően, immáron felöltözve a szekrényhez kerekezett, és nekiállt összepakolni a holmijait. Amint végzett, sporttáskáját az ágyra dobta, majd kigurult a konyhába. Meg sem lepődött, hogy Jin már az asztalnál gubassztott egy bögre kávé és cigaretta társaságában, s mikor meglátta őt leszegte fejét. Nem volt könnyű ez Jacknek sem, ám már nem akart visszatáncolni, holott ő sem vágyott másra csak arra, hogy a sráccal maradhasson, de nem ilyen áron.

- Apám nemsokára itt lesz - jelentette be csendesen, miközben maga is rágyújtott, választ azonban nem kapott Jintől. - Jin… Hidd el, jobb lesz így mindkettőnknek. - A srác nem szólt semmit, felkelt eddigi helyéről, majd a szobába ment Jack táskájáért, s kirakta azt az előszobába az ajtóhoz, aztán visszatért a konyhába, s egy újabb cigire gyújtva folytatta a kávézást.

Jack szótlanul állt mellette, őt figyelve. Úgy érezte mondania kell valamit, hogy nem mehet el csak így innen, de képtelen volt szólni, aztán megszólalt a kaputelefon éles hangja és ő elkerekezett az ajtóig, hogy beengedje apját a lépcsőházba, miközben a kulcsot is elfordította a zárban. Már annyira nem akart menni, mint amilyen határozott meggyőződéssel ezt kijelentette, s épp mozdult is a srác felé, hogy bocsánatot kérve tőle, arra kérje, hadd maradjon mégis, hogy igenis folytassák, mikor apja belépett a lakás ajtaján.

- Mehetünk, Jack?

- Igen, apa.

- Megvan mindened?

- Ott van az ajtóban az összes cuccom - felelte csendesen, de nem bírt elszakadni Jin mellől. - Jin…

- Menjünk!

- Sajnálom…

- Ne sajnálkozz, ez volt a legjobb, amit tehettél - rótta meg az apja szigorúan. - Te pedig - fordult a srác felé azóta, hogy itt van, most először - felejtsd el a fiamat örökre! Nem akarom, hogy keresd, vagy a közelébe menj, bőven elég nekünk az, amit a nyakunkba szakítottál!

- Apa…

- Elhallgass! Ez a legkevesebb azok után, amit velünk tett! Elvett tőlünk, majdnem meghaltál miatta és most egy székhez láncolva kell leélned az életed! Ezt sosem fogom megbocsájtani ennek a mihaszna kis pondrónak, megértetted? Soha! - morogta, azzal felvette a csomagokat a bejárat elől. - Induljunk! - adta ki az utasítást, Jack pedig nem akarta, hogy apja még jobban bántsa Jint, így egyetlen szó nélkül indult meg kifelé a lakásból, magára hagyva végül azt az embert, akit még mindig mindennél jobban imádott.