Fiumei boszorkány

  Nem tudom, minek írom most ezt az emlékeztetőt. Talán, ha a későbbiekben már saját magamban is kételkednék, vissza tudjam olvasni, mit is gondoltam most, két órával a kihallgatás után.

A fiumei őrszobán ültettek le minket egymással szemben. A nőt az őrség, engem pedig a felettesem kényszerített erre a remekbe szabott randevúra. A 38°C-os nyári hőségben én inkább kint hevertem volna a tengerparton, de lássuk be, az ember nem veheti ki az egész nyarat. A szoba klímája legalább segített egy kicsit elfeledtetni velem, hogy egy teljesen őrült ügyön dolgozom.

Amúgy maga a tanú, vagy vádlott (vagy hívják, ahogy akarják, én már annak is örülök, ha ezek után nem hullik ki szálanként a hajam) félelmetesen nézett ki. Először a sárga szemei ragadtak meg. Tudom, hogy ezt hivatalosan arany színűnek hívják, de az sárga volt, ha mondom, a rohadt életbe! Ehhez társult a szénaboglya szőke haja és a nyomokban elhintett bevörösödött pattanásai. Őszintén szólva úgy festett, mint egy intenzív drogos. Úgy is vigyorgott hozzá. Olyan magabiztos mosollyal ült le elém, mintha ő akarna kikérdezni engem. Félelmetes volt, ha mondom!

- Tisztában van vele, hogy miért hoztuk be? – kérdeztem tőle minél kevesebb érzelemmel a hangomban és az arcomon. Egyrészt ez az előírás, másrészt, a valódi arcmimikám most falfehéren bámulta volna az összképet, amit alkotott.

- Mert gyilkossággal vádolnak, bármiféle tárgyi bizonyíték nélkül. – válaszolt kedvesen, mintha csak a hogy vagy kérdésre reflektált volna azzal, hogy köszönöm jól.

- Téved, tanúként van most jelen.

- És minden tanút megbilincselnek? Mert akkor ez megadja a választ arra, hogy látszólag miért közönyös manapság a társadalom.

- A bilincs a rendőri erőkkel szemben tanúsított magatartása miatt került a csuklójára, ezt ön is jól tudja.

- A régi szép időkben kötelezték így az emberek tanúvallomás tételére, de ahogy óhajtja nyomozó úr.

Itt azt hiszem kiült egy pillanatra a zavar a képemre. Nem értettem, milyen régi szép időkre gondol. Soha nem voltak ilyen idők, maximum a középkorban a jobbágyokkal viselkedett úgy a földesurak, ahogy akart, de az tényleg elég távol áll tőlünk, nem igazán nevezhetjük a „régi szép időknek”.

- Azt javaslom, térjünk a tárgyra. Az elmúlt 10 év alatt történt 20 gyilkossági eset miatt kerestük fel tegnap az otthonában.

- Látja, én meg azt hittem, csak egy teát innának. – tört ki belőle a cinizmus. Rezzenéstelen, komor arcot vágtam hozzá, és őszintén így is éreztem.

- Az esetekben egy a közös pont, ön.

- Tehát megvan a gyilkos! Engedje meg, hogy gratuláljak az éleslátó, hatékony munkájuknak. Ilyenkor úgy érzem, megéri adót fizetni, ha abból ilyen kiváló szerveket szponzorálnak.

- Megköszönném, ha a kitűnő humorát megtartaná a barátainak, és nem hátráltatná a nyomozást az időm vesztegetésével. – „Tényleg! Tényleg megköszönném, ha még ma végezhetnénk, és egy ilyen különösen meleg péntek este lejuthatnék a Rakpart sétányra, leverhetnék néhány sört, de mindezek előtt, ha minél hamarabb kiszabadulhatnék ebből a nyomasztó szobából, és ennek a pszichopata kinézetű nőnek a társaságából. Annyira jó lenne!”

- Jól van főtörzsőrmester csillagos százados, akkor várom a kérdéseit! – dőlt hátra vidám mosollyal. Nekem mindegy volt már, tényleg leszartam a hozzáállását, csak haladjunk.

- Volt más is, aki ismerhette az áldozatokat? Valaki, aki elkerülte a mi figyelmünket?

A nő megvonta a vállát, látszott rajta, hogy valóban nem tudja a választ.

- Esetleg van bármi ötlete, hogy mi történhetett az áldozatokkal?

- Persze, meggyilkolták őket.

Szinte fizikai erőkifejtést igényelt az, hogy ne küldjem el a jó anyjába, de végül sikerült uralkodnom magamon. Egy mély lélegzet után tovább folytattam a kérdezést.

- Valami ötlet, hogy mi okból kapták ezt a sorsot?

- Talán valakit nagyon felbőszítettek. Tudja, egyik sem volt túl jó ember.

- Jó, akkor térjünk is át az áldozatokkal ápolt viszonyaira. Öt férfiról tudni lehet, hogy szexuális viszonyuk volt, három helyzete ebből a szempontból bizonytalan. Van itt továbbá négy nő, aki a kollégája volt, három hölgyről ismert, hogy házastársi kapcsolatban élt három szintén áldozattal. Van köztük egy szomszéd és négy huszonéves férfi, akik a környékén laktak. – úgy mosolygott, mint aki tudja a feladvány megoldását, csak nem árulja el. Miközben vázoltam neki a felállást, a szemét forgatta, mint aki nehézkesen próbál követni. Egyértelműen szórakozott velem, de engem nem tudott meghatni ezzel az ökörködésével. Minél előbb végezni akartam, semmi más cél nem lebegett előttem.

- Hát, valahogy így volt.

- Mi a helyzet a három férfival, arra válaszoljon!

- Velük is szexeltem. – vágta a képembe rezzenéstelenül. Én meg azt gondoltam, hogy egészségedre akkor.

- Volt valami konfliktusa a kolléganőivel?

- Miért? Ha volt, már keresik is a kulcsot a cellámhoz?

- Megbeszéltünk valamit, nem igaz?

Úgy sóhajtott fel, mintha én idegesíteném őt.

- Volt velük igen. Bár nehezemre esik elhinni, hogy erre eddig nem derítettek fényt.

- Min vesztek össze?

- Nem mindegy? – válaszolt ingerülten – Általános munkahelyi szarságok. Én új voltam, ők nagyképűek, ennyi.

- Másnak is volt velük konfliktusa?

- Persze, rohadt picsák voltak, nem nagy kár értük, nekem elhiheti.

Mindig lenyűgözött, hogy tudnak emberek ennyire közönyösek lenni mások halála kapcsán. A narcisztikusság valami hihetetlen magas fokát döngethette.

- És a feleségek? Velük hogy került kapcsolatba? Kiderültek a viszonyok?

- Bizony, és volt nagy hajtépés is. De hadd jegyezzem meg, hogy kicsit összeszedetlennek tűnik biztos úr. Belekap ide is, oda is, lehet, hogy érdemes lett volna írni előtte egy forgatókönyvet, vagy valami vázlatot, ami szerint halad.

- Köszönöm a jó tanácsait, de tartsa meg magának, majd én azt tudom, milyen sorrendben kell haladnunk.

- Ha maga mondja!

- Térjünk vissza a gyilkosságokhoz.

- Milyen gyilkosságokhoz? – tört ki belőle a cinikus nevetés. – A fele baleset volt, a másik felénél nem zárható ki az öngyilkosság.

Elképedve néztem rá.

- Ezt honnan veszi?

- Mint már olyan éleslátóan rávilágított, ismertem az áldozatokat.

Lesokkolva ültem, és álltam az eszelős tekintetét. Mindenki meg volt róla győződve, hogy boszorkány, de én sosem hittem ezekben a mesékben. Most először mégis kétségeim támadtak. Valami annyira nem stimmelt ezzel a nővel, hogy a hideg futkosott a hátamon, mióta leültették elém.

- Igen gyanús balesetek ezek, néha mintha… - kerestem a jó szót, erre ő befejezte a mondatomat.

-  Túl sok lenne a véletlen?

Ismét csend ült közénk. De most olyan nyomasztó, hogy a vállaimon éreztem a súlyát.

- Nem, arra gondoltam, mintha megrendezett lett volna. – visszakoztam.

- De hogy rendeznek meg ilyesmit? Vagy mi történt azzal, aki már akkor halott volt, mikor a busz alá került? Na, ezt hogy rendezik meg? – vigyorgott hozzá, én meg már a falat kapartam volna, csak ne kelljen vele szemben ülnöm.

- Honnan tud ilyen részleteket?

- A feleségétől.

- Igen. Csak annyi a baj, hogy ezt a feleségével még nem közöltük.

Na, most végre ismét leolvadt az arcáról a mosoly.

- Miért nem mondja ki, mire jutottak a felettesei?

- Semmire nem jutottunk, azért van most itt, hogy jussunk valamire.

- Dehogynem! Csak maga a saját főnökének sem hitt eddig, de most kezdenek megváltozni a dolgok, igaz? – vigyorgott mindent tudóan, én meg csak ültem, és igyekeztem visszafogni a kitörni készülő pánikrohamomat.

Nem értettem, honnan tud ennyi mindent. Ráadásul az egész kisugárzása annyira taszító volt. Kezdett megfordulni bennem minden. Azon kattogtam, hogy tényleg egy boszorkánnyal ülnék szemtől szemben? De hogy lehetséges ez?

- És tényleg az? – most belőlem szólt a cinizmus. Így próbáltam magabiztosabb lenni.

- Hát nézzen rám!

Ráncoltam a homlokomat. Nem értettem, mi a szart kell néznem, így folytatta.

- Varázsolgatni nem lehet büntetlenül. Minden egyes átok visszaszáll a boszorkány fejére. Balesetek, egészségügyi problémák, egyébként elég komoly kimenetelűek, de egyik sem halálos, ellenben majd minden esetben maradandó. Szóval? Úgy nézek ki, mint egy boszorkány? Mit gondol?

Végignéztem rajta. Hiányzott egy ujja, mély vágás húzódott a másik karján. Aztán az is megfordult a fejemben, hogy pont ez a célja. Rám akar ijeszteni.

- Mesélek valamit, ami nagyobb show, mint ez a pár halott ember. – mosolyodott el úgy, mintha egy gyerekkel szórakozna. – Mi van, ha ez a mostani életünk csak egy illúzió? Ha a történelem annak idején máshogy alakult, csak én tettem helyre?

- Hogy máshogy? Miről beszél? – értetlenkedtem, és most a tiszta őszinteség szólt belőlem.

Ő megvonta a vállát, mint aki valamiféle találgatásra készül.

- Nem is tudom, mondjuk, tegyük fel, hogy mind az első, mind a második világháború esetén a rossz oldalra álltunk. Tegyük fel, hogy itt ártatlan embereket hurcoltak el, csak mert zsidó, vagy roma származásúak voltak, az országról óriási területeket csatolt le a győztes oldal a kiegyezést követően, a Szovjetunió pedig idáig is elért. Tehát egy ilyen valóságban egy poszt szocialista ország lakosai lennénk mind, ahol a gazdaság kiábrándító, és mai napig nem tud felemelkedni. Egy ilyen valóságban a horvát embereknek saját országuk van, és Fiume is az övék.

Kitört belőlem egy nevetés szerű felszisszenés. Nevetségesen hangzott, amit előadott.

- Fantáziadús. – tettem hozzá, de ő csak mereven bámult.

- Milyen lehetetlenül hangzik most már, nem igaz? Pedig nagyon egyszerű volt, és az eredményhez képest nem is került sokba. – itt hirtelen felállt.

- Üljön vissza a helyére! – utasítottam szigorúan.

- Nyugi, nem csinálok semmi galibát! – a székére tette a bal lábát, így láthatóvá vált számomra, hogy a fél lábfeje hiányzik. – tök véletlenül csapták le baltával, egy héttel a nagy igém után.

- Tehát azt mondja, megváltoztatta a történelmet?

- Fogalma sincs, milyen világban éltünk azelőtt.

Elmosolyodtam, és hátradőltem a székemben. A fejemet ráztam a hülyeségén. Persze, vesztes oldal, meg Szovjetunió, hogyne. És akkor a híres magyar hekket, amit itt tenyésztenek Fiumében, és az egyik legnagyobb hungarikum, hol fogták ki az ő valóságában? A Balatonból, vagy mi? És az ország nyári központja sem itt volt? Hát hol? Majd talán Siófokon, abban a kis tóparti csendes városkában, nem? Az emberek meg a Rakpart sétány helyett a Petőfi sétányon tartják a nyári őrületet. Talán még az Adria Soundból is Balaton Sound lesz egy ilyen felállásban?

Ostobán hangzott a története, mintha az ország fővárosa Debrecen maradt volna Budapest helyett, vagy egyéb hajmeresztő alternatív valóságok.

- Most nem hisz nekem, igaz?

- Be kell vallanom, igen nehezemre esik.

- És mennyivel valószínűbb, hogy varázslattal öltem meg 20 számomra kevésbé szimpatikus embert?

Elgondolkodva néztem. Sejtettem hova akar kilyukadni.

- Akkor most mit szól ehhez? – hajolt rá az asztalra, mintha valami bizalmasat akart volna mondani. - Azt mondom, tényleg boszorkány vagyok. Tényleg én végeztem azokkal a szerencsétlenekkel, és valóban kedvemre formáltam az egész világ történelmét. Vagy elfogadja a vallomásom, így ahogy van, az elejétől a végéig, vagy az egészet elveti.

Na, ebben a pillanatban döntöttem úgy, hogy nyert. Nem szemezgethetek az őrültségéből aszerint, hogy ez kevésbé elvetemült, ez meg jobban. Akármilyen megmagyarázhatatlan ismeretekkel is rendelkezik, ez csak egy szimpla bolond. Elég félelmetes pszichopata típus, de csak egy őrült. Szó szerint arra gondoltam, „nem valószínű, hogy kismacskák kínzásán túl bármi a számlájára írható.”

- Egyébként állat barát vagyok.

Ez volt az a mondat, ami miatt úgy döntöttem, le kell írnom az egészet szóról szóra. „Állat barát vagyok”, na, ezt mire mondta? Csak úgy, vagy tényleg nekem szólt?

De mégsem fogadhatom el a képtelenségeit! Lehetetlen hogy egy kis boszorkány varázsvilágában éljem az egész életemet! Lehetetlen!