Fenszterli

A hosszú Lali Ambrasban született, tetszik tudni, ott van az a nagy fehér vár vagy kastély a régi Innsbruck délkeleti határán, ahol a szépséges Philippine Welser ereit felvágta a gonosz anyja, Jagelló Anna. Még ma is mutogatják a fürdőt, ahol megtörtént a rémtett – fura egy hely, annyit mondhatok! Falazott medence, ahová sok lépcső vezet le, olyan mély, hogy még a hosszú Lali se maradt volna meg benne állva. Nehéz elhinni, hogy az öreg császárné személyesen ment volna oda gyilkolászni, vagy hogy egyáltalán fürdésre használták ezt a helyiséget, valamikor a 16. század végén. Egyébként tudjuk, hogy Philippine ágyban, párnák között halt meg, ami a néphit szerint nagyban megkönnyíti a föltámadást. Akkor meg mi az alapja ennek a rágalomnak? A világon semmi, ha csak az nem, hogy elég egy pillantást vetni Jagelló Anna arcképére, az ősanyák galériájában, és hát, sokkal több gonoszság néz ki belőle, mint egy nemkívánatos meny eltétele láb alól.

Ambrasban annyi a templom és a kápolna, mint kocsma egy jobb helyen, de Lali nem akart se pap lenni, se kardinális, inkább elment hegyi pásztornak a Fatscheralmra. Egész nap a barmok, este meg egy lány után járt, akit csak Rókaszukának neveztek, mert hogy olyan vörös volt a szőre, mint a Reineke mesteré. Lali mindenképpen meg akarta tudni, vörös-e mindenütt, és addig járt át a szomszédos Grinzenhofba, amíg alaposan bele nem szeretett a Rókaszukába.

Lehet, hogy nem volt olyan szép, mint hajdan Philippine, de Laliból se faragtak volna herceget, és ami még ennél is fontosabb, a Rókaszuka édes jó anyukája már jó pár éve elköltözött a föld alá.

Régi mondás, hogy veres nadrág, veres ló, veres ember sose jó, de a Lalinak aztán beszélhettek, ő csak egyre sűrűbben járt fenszterlizni a Grinzenhofba. Valaha nálunk is volt ilyen szokás, a svábok között, és abból állt, hogy a legény a falat támasztotta a nyitott ablak alatt, onnan beszélt befelé, a leány pedig válaszolt, ha válaszolt – aztán amikor elunta, becsukta az ablakot, és vége volt a fenszterlizésnek. Persze ez csak a hivatalos változat; sosem nyíltak olyan magasan az ablakok, hogy ezt a kis akadályt két hosszú láb ne tudta volna leküzdeni.

Lali is így fenszterlizett a Grinzenhofban, aztán már régen tudta, milyen vörös a róka prémje, de ilyen fontos dolgokban sosem árt a gyakori ellenőrzés. Rókaszuka egy ideig nem ellenkezett, aztán mégis. Nem lejet fenszterlit játszani egy egész életen át, férjnek meg nem az kellene, aki nem a Fatscheralpon pásztor, hanem ezüstmíves a Kirchsteig 7-ben, a Widumnak nevezett régi paplak mellett.

Az ezüstmíves a legjobb úton járt ahhoz, hogy megismerje a rókaprémet, de a Lali megint csak ott kopogtatott az ablakon. Gyere ki egy percre, babám, tudom én, hogy nem bánod meg!

A vörös lány kelletlenül válaszolgatott. Majd megyek, ha kedvem tartja! Tegnap is itt evett a penész, nem volt elég?

Nem hát, mondta erre Lali nagy meggyőződéssel, nekem mindig csak te hiányzol, hiába van olyan sok barom a ház körül. – Rókaszuka kuncogott, de csak egy résnyire nyitotta ki az ablakot. Szépeket tudsz mondani, az annyi szent! Fogott rajtad a városi nevelés!

Gyere csak ki, megmutatom, még milyen nevelés fogott rajtam.

Csak vigyázz, nehogy beletörd a bicskád – vagy a fogad.

Ejnye már, nem fog akkorát harapni az a fog.

Szöktették az eszüket még egy kicsit, de a fenszterli nem akart úgy alakulni, ahogy azt Lali szerette volna. Most már könyörgőre fogta a dolgot: Gyere már ki, te jány, mert itt pistulok meg, ha tovább várakoztatsz – de ebben a pillanatban mintha valaki megrántotta volna a nadrágja szárát. Elég nagy sötétség volt, de megvillant egy kampó vagy horog. Ne te ne, kiáltott fel a legény, ki vagy te, oszt’ hova húzgálsz?

Húznak? – kérdezte résztvevően a Rókaszuka.

No csak azt próbálják meg. Vagyok én olyan erős, elbánok hárommal is.

Csak ne hősködj, ki tudja, milyen szellem császkál a sötétben.

Vigyázzon, mert olyan láthat, hogy egyből elszalad – de most meg a másik oldalról kapta el a nadrágját valaki vagy valami, és húzta-vonta erősen a bokrok közé.

Lali káromkodott egyet, de csak szőrmentén, ördögöt és poklot emlegetve, a későbbiekre tartogatva a súlyos dolgokat.

Ez csak a Schratt lehet, jegyezte meg a Rókaszuka, mások is mondogatják egy ideje, hogy itt koslat a Grinzenhof körül. – Mi a nyavalya az a Schratt? – Tudom is én! Olyan szellemféle, akit nem fog a fegyver. A Bärbel már látta egyszer, és azt mondja, éppen olyan, mint a pap, aki a Szent Kereszt kápolnában szokott misézni. – Lali elismerte, hogy ez rossz jel, de ő nem fél senkitől, meg aztán különben sem azért jött, hogy elhúzzák innen, tolna inkább, ha a vörös lány nem felejtette volna el, hogy mi a célja az egész fenszterlizésnek. Csakhogy egyre mélyebb lett a sötétség, a baglyok is mondták a magukét, Isten ne adja, hogy a kuvik is beszálljon a nótázásba. Legalább a hold ne húzódna mindig a felhők mögé!

Rókaszuka megborzongott. Félek! Te is jobban tennéd, ha elmennél haza!

Most küldesz el, amikor – de nem tudta befejezni a mondatot, mert a felvillanó kampó a lajbija hátába talált beakadni, és akkorát rántott rajta, hogy felborult – naná, hogy az egész hosszában, alig egy tenyérnyire a tövises gledícsiáktól.

Lali feljajdult, először is megtapogatta, hogy füle-farka megvan-e, aztán felpattant a földről, és megiramodott a Fatscheralm felé. Futtában kiáltott vissza a lánynak, hogy nincs kedve a Schrattal még jobban összeveszni – meg aztán, mi van, ha igaz a mondás, a veres lovakról és emberekről? Kifulladva érkezett haza, a barmok közé, akik ritkán kéretik magukat, sőt a kampóval se tudnak bánni.

A Rókaszuka pedig beengedte az ezüstmívest az ablakon.