A kihalt folyosón sebes léptek kopogása visszhangzott. Késő este volt már, az ügyeletes nővéreken, orvosokon kívül senki sem sétálgatott a kórház épületén belül.

Félhomály borított mindent.

A léptek egyre hangosabbak és türelmetlenebbek lettek, míg végül el nem nyelte a zűrzavaros kétségbeesés néma kiáltása.

Az ajtó halkan nyílt ki, s Szelim bizonytalan lassúsággal az ágyhoz sétált.

A Hold fénye bevilágított az ablakon, így nem volt szükség arra, hogy felkapcsolja a lámpát. Rápillantott szerelme arcára.

A lány aludt. Békés, nyugodt álma lehetett, arcvonásai finomak, kisimultak voltak, s már nem tűnt annyira haloványnak. Sőt, mintha észrevett volna egy kis rózsaszínes fényt is Szamanta arcán.

Szelim odahúzta az ágy mellé a széket, és leült. Némán meredt az alvó lényre. Az utóbbi időben állandó jelleggel válaszokat keresett a kérdéseire – hiábavalóan.

És most… semmi.

Se kérdések, se válaszok; csak az újjáéledt remény, mely most még erősebben ostromolta az utóbbi időben erősnek egyáltalán nem nevezhető szellemi és lelki mivoltát.

Szami magához tért – beleborzongott magába a gondolatba is. Bármit megadott volna – akár az életet is eldobta volna magától -, csak hogy újra lássa szerelme ragyogó szemeit, mosolyát, s hallja a számára oly kívánatos hangot.

Szelim óvatosan felemelte a kezét a combjáról, ahol eddig pihentette. Nem tudta, hogy mit csináljon. Nem akarta felébreszteni, viszont úgy érezte, hogy ha nem érhet hozzá, akkor abba belehal.

Tétovázott egy pillanatig, majd vett egy mély levegőt, s megfogta a lány kezét. Kellemesen meleg, lágy tapintású volt. Szamanta megmoccant, de nem ébredt fel.

Szelim a fejét az ágyra hajtotta, s felsóhajtott. Fojtogatónak érezte a csendet. A lány szuszogására igyekezett koncentrálni.

Közben eszébe jutottak a Kálebnél töltött utolsó percek.

Ránézett a telefonjára. Az apja hívta. Szelim keze ökölbe rándult s ugyanezzel a lendülettel fel is pattant a kanapéról, majd kirohant a házból, de az ajtónál beleütközött Nátánba.

- Hé, Szelim, most meg hová rohansz? – ragadta meg a karját.

- Engedj el, be kell mennem a kórházba! – húzta ki magát Nátán fogásából s továbbsietett.

- Szóval, tudod? – hallotta meg barátja kérdését. Megtorpant s visszafordult.

- Mit tudok?

- Hát… hogy mi történt…

Szelim két lépéssel Nátán előtt termett.

- Mit tudsz? – ragadta meg a ruháját. Úgy tűnt, még nem nyugodott le teljesen. Az agresszív düh még mindig ott harcolt benne egy újabb kitörési lehetőség meglétével. Nátán egy hatalmasat nyelt.

- Nyugodj meg, haver! Elég volt már a jelenetekből!

Szelim szemei izzottak. Felszisszent s elengedte Nátánt, aki előbb megigazította a ruháját, majd megszólalt:

- Szamanta felébredt a kómából. Tőle jöttünk Honival… de már csak a balhé végére értünk ide – vigyorodott el.

- Nem vagyok viccelődös kedvemben! – kiabálta Szelim. – És miért nem szóltatok eddig, hogy mi történt Szamival?

- Mert Klió magával vonszolt, ha nem tűnt volna fel – dünnyögte Nátán. – Megköszönném, ha megnyugodnál végre. Apád azt mondta, hogy fel fog hívni téged.

- Aha – nyögte ki Szelim. Nem volt kedve bájcsevegni, minél előbb a lány mellett akart lenni.

- Csak azért hívott, hogy elmondja, mi történt, és hogy milyen…

Nem tudta befejezni a mondandóját, mert Szelim közbevágott:

- Bemegyek hozzá! – S megindult a kijárat felé. Ilárion állta útját.

- Figyelj, Szelim…

- Kölcsön tudod adni az autódat? – vágott közbe ingerülten Szelim. Még hányan fogják megállítani, még hányan szándékozzák feltartóztatni őt ebben a pillanatban?

- A számból vetted ki a szót, gyerek – s egy jól irányzott mozdulattal a fiú felé dobta az autó kulcsait.

- Öhm, köszi – motyogta s elkezdett rohanni az autóhoz.

- Siess és vigyázz magadra az úton!

Szelim erre már nem figyelt. Már csak egyetlenegy cél lebegett a szemei előtt…