Ej, be szép bajusz!

„Én egyetlen galambocskám,

Szerelmétös szép Juliskám,

Csak égy csókodra vágyom,

Ágyamba én rád már régön várok!”

Ímígyen danolászott egy subás embör. Szép ruhája vót annak az embörnek, mög köll hagyni. Szép rózsa mintáva’ díszítött, mívös darab vót. Derekán a posztónadrágját is nemösfémbű’ készűtt veretösövve’ fogatta össze. Látszott rajta, nagy embör az a torontáli nepök között is.

Siratta a jó Istön a fiait a fődön, esőzött kinn az utcán. Azon a lögényféleségön kívül egy lelköt nem löhetött taná’ni a főutcán. A nagy dagadt csöppök szomorkássan gördűttek le kucsmájának szélirűl vastag pödrött bajuszára. Oly bajsza vót, még a nagy nevös főbíra is mög irigyőte vóna, ha tanákozott vóna véle. Biz’ Istönre mondom, oly mögpödrött bajsza vót, hogy a világ csudájára járt vóna, ha tudtak vóna rúla. Az esőcsöppök is ódzkodtak e’hagyni, hisz az Istön is nékik terömtötte azt a bajszot. Végül az embör ruganyos léptei alatt csak lecsöppentek, oszt a bajusz ugyanúgy büszkén pöffeszködve ékösítötte a különös jövevény orcáját.

A főutca poros, esőtű’ csetrös útjait rótta. Ismörhette a helyet, hisz fő se nézött. Egyenöst közeledött a Siket Jóska korcsmájáhon, ami a makaiak kedvölt helyinek számított. Ebben a csapszékben gyűtt össze a város apraja mög nagyja, oszt ott mögtanakodták miképpen lögyön tovább az aratással, mög ögyébként is, mindönféle munkákkal a határban. De nagy bétyár vót az a Siket Jóska! Tyí, de mökkora! Így folyik az a tanácskodás, miként folyjék le a betakarítás, mire az a sumák behítta a zombori cigánokat, oszt azok rázöndítöttek a bőzsdalra. Vót ott éccaka osztán olyan dínom dánom, hogy a teljes vármegye hírit kapta.

No, egy szó, mint száz, nem szaporítván loffancs módon az üres szavakat, ebbe a korcsmába tért be az az embör is. Befútt a csípős őszi szél az ajtón, mikoron belépött a terömbe. Minden népök fő’figye’tek reája, ki löhet az a komisz úrfi, ki íly csúnyamódon mögzavarja vigadságukat.

-  Aggyisten az uraknak! – szólalt mög mély hangján.  –Akad-é kendtök között még egy szabad hely?

-  Kend mi fán termött? – kanyarintotta el magát bentrűl egy hang. – Jó embör, vagy még a legyök se kívánják béköpni?

-  Jó embör. Az Istön a tanúm rá.

-  Sok kékszakáll mondta ezt mán. No, gyűjjön, mögférünk mi itt egy lócán – A mögérközött idegön hidegön hagyván az előző okoskodását, kucsmáját botjára akasztotta, oszt leűtt ujdonsűtt komája mellé.

-  Csaplár! Hozz ennek a lögénynek, mit a gigájára tud dűteni. De a legjobb borodbú’ mérjed, ne sajnáljad, az anyád köcsögit! – kiáltott oda a korcsmárosnak, aki szaporán mérte ki legjobb borábú’ a pintet egy Miska-kancsóba. Sejtötte ű mán, mirű vagyon itt szó. Nagy turpisság járhatott az urak esziben, mikó ily parancsot ádnak néki.

-  No, kend! – fordútt a jövevényhöz a bőböszédű. – Oszt, hogy lássa, nem csak légbe kapva böszélek, itt a kezem, adja a magáét! – kezet ráztak. – Én vónék a Pipás Antal, híjjon kend csak Tóninak. Oszt most kezdjön a mondókájába, ha jót kíván magának. Ki fia borja?

-  Anyám magyar, apám magyar, magyar vagyok én magam is.

-  Szép böszéd ez, mög köll hagyni – vidútt föl Tóni, és csapott egy emböröset a jövevény háta közepibe.

-  Rám ne emelje, kend, többsző a kezit, mer’ az Ördög viszi majd e’!

-  No, öcsém, no! Nem öszik azt olyan forrón. Arrúl csicserögjön nekünk, mi szél fútta mifölénk?

-  Kübekrű gyüttem; merre tartok, azt a jó Istön se tudja. Merre visz a jó szerencsém…

-  Hát valami célja csak van útjának!

-  Nincs a!

-  Nincsen? – hitetlenködött a Tóni. A szája akkorára kereködött ki, mint a bécsi kapu.

-  Há’ ha mondom, hogy nincs, akkó nincs!

-  Ejj, csaplár, akkó bizony kétször hozzon ennek a dörék lögénynek! Világgá mögy, ne mondhassa, hogy a makaiak szűkmarkúan fogadták!

Seböst teljösítötte a Tóni kívánalmait. Mérte a következő pintet, oszt vitte a jövevény orra ölé. Az mögpödrötte bajuszát, ami, ej, be gyönyörű bajuszka vót. Föltűnt ez a Tóninak is, oszt míg a jövevény gigája járt föl s alá, és a Miska-korsóbú’ a bort eltűntette, a Tóni egyre csak a bajuszkát figye’te. Egyre másra csak az járt az ösziben, de régúta akart mán ű egy ilyen szép kis bajuszkát. Hát a Riskát, mög az asszont is odaádta vóna egy ilyesféle bajuszé! Miképpen ilyen gondolatok cikáztak át gondolatjain, a jövevény fölhörpintette a pint bort.

-  Jó vót, komám? – kérdé tűle.

-  Jó, biza! Idei?

-  Egy fityfönét! Tavalyi aszú e! No, ott a másik. Mög bírja é inni?

-  Én mög é? Micsuda kérdés oszt mán ez?

Erre rámarkolt a Miska hasára, oszt egy húzóra lekűdte a bort. Bajuszán fönnön pöffeszködött egy borcsöppecske. A jövevény béjjelkapta bajsza nyölit, oszt leszopta rúla a csöppet.

-  Ez oszt embör!

-  Há’, mondtam én, nem holmi rác fattya vagyok!

-  Mögmondta! Oszt, édös egyöcsém, egyet mondjon még néköm. Mikó növesztötte azt a szép bajszocskát?

-  Növesztöttem, mikó növesztöttem.

-  Ejj, drága komám, há’ ne lögyön már ilyen szűkszavú vélem, ki itt mögvöndégli! No, lássa, mily nagy munificencia is szorút bölém. Jóska! Hozzad a következő Miskát, szomjas a lögény! Ne porozzék a torka köztünk.

Miska, a csaplár, úgy is tött, ahogy kivánták tűle. Néki ugyan mindegy vót, ki mennyit iszik, kire hun tanál a röggel. Egy vót néki a lényög: Lögyön, ki fizessön!

-  No öcsém, igyon!

Csudák csudájára a jövevény pödig úgy mögitta a pint bort, hogy még létit is e’felödték. Tóni csudá’ta a dógot, mer életiben nem látott még ehhön hasonló jelönségöt.

-  Komám, mondja! Kübekön mindön embör ilyen hörpencs?

-  Hörpencs? Bakfitty! – rikkantott. – Vigyázzon a nyelvire mit mond, mer’ kübeki ilyesféle gyalázást nem tűr mög! Hörpencs az Ördög!

-  Ej, komám, há’ nem akadékoskodás, de én még ily embört, ki három Miska után még józan, nem láttam világ életömben.

-  Kend egy korsóva’ nem bírna möginni.

-  Micsoda?! – horkantott föl a Tóni és a többi hátul. – Ne föszigesse a húrt, komám, mert még mög köll gyónnom, töttömet!

-  Nem föszigetök én sömmit se! Fogad-é vélem, jó uram?

-  Becsületöm mögvédöm, ki mögsérti széttépöm! Itt a kezem.

-  Csapok belé!

A jövevény fölállt az asztaltú’ és odamönt szűrjihön. A bunda alúl kihúzott egy kék köcsögöt. De olyan köcsög vót az, amilyet a makai népök életükben egysző nem láttak még. Csupa likacs vót annak a nyaka, lába kurta, szája cikk-cakkos. Éppöszű embör rá nem jöhetött mi célt szógátt az az istenadta! Viszont szép kis korsócska vót! Kék vót, díszös vót. A jövevény ezt a korsót csapta le az asztalra, oszt ímígyen szót a Tónihoz:

-  Most mutassa mög tudományát! Ha kihörpinti a pintet ebbű a köcsögbű’, akkó elismeröm, maga nagyobb embör, mint én, és magának adom a bajszomat. De ha nem – emölte föl figyelmöztetőleg az úját-, de ha nem, akkó bizony néköm ádja a lyányát!

-  Micsoda kérés mán ez! Hát a lyányom? A lyányom… kezem adtam reája! Becsületöm mögvédöm, ki mögsérti széttépöm! Julis! Jer le gyorsan, ha mondom! – kajabált egy nagyot.

Piros kendős, hajadon lyány tipogott le a korcsma emeletirű’. Mutatós menyecske vót, szép vót. Vót mán fogóckodója néki, de a munka gyötre nem ásta még beli magát a bűribe. Kék szemevilágábú’ értelöm csillogott. Hamar rágyütt az egyszöri embör, magosan míveltebb vót minden embörné’ a korcsmában.

-  Még hogy a bajszát ideádja! – kacagott a Tóni. – Maga osztán nagy lúrfi, úrfi! No, hadd lám azt a korsót, be gyorsan!

-  Ne! Osztán nem lösz kend se kösze, se szavaszögő! Igyék, hát!

Tóni fogta a kancsót, de nem tudta hogyan fogjék hozzá az iváshon. Próbátta jobbrú’, próbátta balrú’, de csak nem akaródzott összegyünni a dolog. Csipkézött vót ugyanis annak a köcsögnek a szája, oszt ha inni kívánkozott belűle az embör, a likacsokon kiömlött az itóka. Így járt szöröncsétlen Tóni is. Kitaná’ta, lassan issza, de félre folyt. Gyorsan itta, hát, tán nem köll mondanom, ugyancsak félre folyt. Akárhogy is próbá’kozott, nem mönt a dolog.

-  Az Istön verje mög! Nem bírom én az ily köszköpű alakokat, mind kend! Há’ hazudott néköm, menj be lyányom, hord el magad!

-  Ej, ej, komámuram! – pödörintötte mög nyájasan a bajuszát – Nem kend mondta néköm, nem öszik olyan forrón? Isten színe előtt mögfogadta, Julis, jer ide hozzám!

-  Hóha! Hogy köll ebbűl inni, először is!

-  Uccu! – kiáltotta és fogta a korsó nyakát. A köcsög karjába bizony vót három likacs, abbú kettő tömör. De a harmadik bizony átjárható vót. Szájáhon eme’te a köcsög fogóját, oszt kiitta az éccaka a negyedik pint borát is.

-  No Tóni, ide a lyányod!

Így esött mög, hogy a kübeki lögény, ki szerencsét mönt próbá’ni, menyecskére lölt a hírös makaiak között. Az esküvőt még télvíz idejin mögtartották, Zomborrúl hozatták a papot, aki Istön színe előtt egybe adta a párt. Hogy élnek-é még azúta? A fene se tudhatja azt. Egy azonban mögmaradt, és azúta is a nép ajakáról száll a nóta:

„Biz az Tóni pórul járt,

Miskátúl mer’ sokat várt,

A kübeki mögverte,

A Julcsit mög elvitte.”