teve lassan oson Jen hálószobája felé, mert nem szeretné újra a tarkójánál érezni a pisztoly csövét. Fő az óvatosság gondolja. Vigyázva kinyitja az ajtót és bekukkant. A déli napfény sugarai próbálnak behatolni a függöny résein, több-kevesebb sikerrel, de így is jól látja, hogy a lány mélyen alszik. A szobát most jobban szemügyre tudja venni, mint az előző alkalommal. A berendezése egyszerű; az ágyon kívül egy éjjeliszekrényt, egy dolgozóasztalt, és egy tévés állványt vél felfedezni, mely utóbbin egy televízió és egy hifi torony foglal csak helyet. A padlót vastag fehér szőnyeg borítja. A falon egy-két kép látható, de ebben a félhomályban alig kivehető, hogy mit ábrázolnak. Az ablakkal átellenben egy gardróbszekrény áll.

Elindul a szoba belseje felé, de közben hátra-hátra tekintget, hogy meggyőződjön arról, hogy a lány nem áll a háta mögött újból csőre töltött fegyverrel a kezében. Mocorgást hall, tehát még ágyban van. Odalopózik hozzá, és fölé hajol.

–     Jen kedves, ébresztő… Ki az ágyból… Hasadra süt a nap. − suttogja a fülébe, s gyengéden egy csókot nyom a lány arcára, s felkészül az esetleges támadásra is, így egy kicsit hátrahúzódik.

De Jennifer nem mozdul, csak egy halk nyögés és motyogás hallatszik a párnák közül:

–     Arról volt szó, hogy délben hívsz. Nem tudsz már elnyugodni? − kérdezi álmosan Jen, és magára húzza a takarót.

–     Igen. Úgy is volt. De ha nem kapcsoltad volna ki a telefonod, akkor fel tudtalak volna hívni, s most tisztában lennél azzal, hogy már dél van.

–     Át akarsz vágni. Kora reggel van még.

–     Nem, mi már az ebéden is túl vagyunk. Csak te lustálkodsz még mindig.

Jennifer erőt vesz magán, megfordul, hogy szemügyre vegye az órát, és látja, hogy már fél egy is elmúlt. Mi történt? Így elaludt volna? Ilyen még nem fordult vele elő. Az utóbbi napok történései ennyire kifárasztották? Közben egy kíméletlen kéz elhúzza a függönyöket! Istenem! Álmodom? Kérdezi önmagától, ahogy szemügyre veszi az ablaknál álló izmos férfitestet. Nem, ez nem álom! Ez a pucér valóság!!! Steve vigyorogva jön felé, nem titkolt szándékkal. Na, azt már nem!!! Abból nem eszik!

–     Ne közelíts! – szól erőteljesen, miközben teste megfeszül, és ugrásra készen áll.

–     Jennifer kelj fel! Indulnunk kell!

És csak jön, jön felé…, vajon mire készül? De mit is mondott? Jen tudatáig csak most jutott el, mit közölt vele a férfi.

–     Hova megyünk? Minek? Te is jössz? – teszi fel gyors egymásutánban a kérdéseket.

Steve közben odaér az ágyához, s eltökélt szándéka, hogy lerántsa róla a takarót, közben kaján vigyorral az arcán, készségesen válaszol:

–     Igen, én is megyek. Jack telefonált Sam-nek, tudod, a bátyád, hogy utazzatok még ma San Franciscóba, mert hazajött, és alig várja, hogy lásson benneteket. És persze volt olyan úriember, hogy meghívta David-et és engem is.

–     Igazán? Ezért még számolok vele! Nem akarsz kimenni, véletlenül? – kérdezi tőle Jen, aki még mindig az ágyban fekszik, felkészülve a támadásra… De arra nem számít, hogy Steve hirtelen mozdulattal megfogja a takaró végét, és lerántja róla.

–     Ki az ágyból! − mondja Steve nevetve.

–     Jól van, felkelek. – durcáskodik Jen, de még mindig nem mozdul. Menj már! − és még fenyegető hangon utána szól – Ezt még visszakapod!

A férfi mosolyogva megy ki a szobából. Jennifer felkel, szép kényelmesen lezuhanyozik, hogy magához térjen, összepakol egy-két holmit magának, és lemegy a földszintre. Ott már útra készen várják a többiek.

–     Szia Jen, beteg vagy? – de Sam, választ se várva folytatja – Jack hazajött, és azt szeretné, ha minél előbb találkozhatnánk. Próbált téged is hívni, de ki voltál kapcsolva. Nem is örülsz?

De ő ügyet se vet rájuk, kimegy a konyhába inni, és félvállról szól oda:

–     Sziasztok. De örülök. Nem vagyok beteg, csak nyűgös, úgyhogy ehhez tartsátok magatokat, ha jót akartok!

Megkeresi a slusszkulcsot, kezébe veszi a táskáját és elindul a garázs felé, de észreveszi, hogy a többiek nem mennek utána.

–     Halihó!! Elindultam. Nem jöttök? – fordul vissza, de látja, hogy meglepődve néznek rá. – Mi van?

–     Biztos, hogy te akarsz vezetni? Nem vagy fáradt? – kérdezi Sam.

–     Nem, nem vagyok fáradt! Én vezetek és az én kocsimmal megyünk, de ha akartok, mehettek külön is. Majd ott találkozunk.

–     Oké. Akkor menjünk! - sürgeti meg őket Steve, mert jobbnak látja, ha nem ellenkeznek és követi Jent.

A garázsban a kocsi csomagtartójába berakják a táskáikat, és kényelmesen elhelyezkednek a bőrüléseken. Jen nem érzi magát túlzottan kipihentnek, egy kicsit morcos, hogy nem hagyják már békén. Olyan más lett az élete egyik pillanatról a másikra. Ha munkáról van szó, akkor az egészen más, de így? Egymás után pörögnek az események amióta elmentek abba az átkozott bárba!  Most pedig itt ül mellette egy pimaszul jóképű férfi, aki le nem szállna róla, és ráadásul még esze is van! A legrosszabb fajta. Mi tagadás, tetszik neki, de nem kívánja még egyértelműen a tudomására hozni. Hadd szenvedjen még egy kicsit. Ha annyira akarja őt, akkor dolgozzon meg érte, biztos nem fog szabad utat nyitni neki egyhamar. Húga olyan boldognak látszik. Most is turbékolnak a hátsó ülésen David-del. Úgy látszik, jól megértik egymást. Elindul, de a sebességkorlátozásokat figyelmen kívül hagyva hajt végig az utcákon. Száguldozását Steve zavarja meg:

–     Nem akarok beleszólni, de egy kicsit gyorsan mész, nem? Ne vezessek inkább én?

–     Ne szólj bele! – mondja rendreutasítóan, de közben azért visszavesz a tempóból.

–     Köszönöm, hogy meghallgattad szerény személyemet, és tekintettel vagy a hátsó ülésen utazókra is. Tudod mit? Hallgass egy kis zenét, majd megnyugszol. − Steve bekapcsolja a CD lejátszót, felhangosítja, és kényelmesen elhelyezkedik. Gondolja, majd ha kidühöngte magát a lány, akkor folytatja vele a beszélgetést.

Jen nem ellenkezik, hosszú az út hazáig, azt ki kell bírni valahogy. Ahol csak lehet, azért beletapos a gázba, mert így is késő délután lesz, mire odaérnek. Steve, amikor már látja, hogy a lánnyal már lehet beszélgetést kezdeményezni, így szól:

–     Nem akarsz mesélni magadról? – fordul Jen felé. − Hosszú az út, üssük el valamivel az időt…

–     Miért pont velem akarod elütni az időt? Mesélj te!  − passzolja át a lehetőséget Jen.

–     Ám legyen. Mit akarsz hallani?

–     Nekem teljesen mindegy.

Steve tehát belekezd. Kicsit vontatottan indít, de a végére belelendül:

–     Los Angelesben születtem. Apám bankár, anyám orvos. David olyan, mint az édestestvérem. Együtt nőttünk fel, sülve-főve együtt voltunk. Szüleink még a mai napig is jó barátok. Egy gimibe jártunk, felváltva üldöztük a csajokat, közösen lógtunk az órákról. Majd a főiskola elvégzése után bevonultunk a seregbe, ahol jó pár évet húztunk le. Amikor leszereltünk, én megvettem az éjszakai bárt, David pedig megnyitotta a fitness hálózatot.

Csak beszélt, beszélt, legfőképpen a gyerekcsínyeikről és a katonai élményeikről. Néha David is bekapcsolódott, s együtt idézték fel a régi emlékeket. Sam elragadtatva hallgatta őket, és közben ki nem fogyott volna a kérdésekből. Mialatt Steve mesélt, Jen szeme előtt a gyermekkori emlékek lebegtek, amikor a hosszú nyári estéken nagybátyja mesélt neki a szüleiről… Csak az elbeszélések, és fényképek alapján ismeri őket.

Közben azon kapja magát, hogy élvezettel hallgatja a fiúk élményeit. Milyen kár, hogy nem előbb ismerte meg Steve-et, biztosan jól kijöttek volna egymással.

A férfi már órák óta ki nem fogy a szóból, szinte levegőt se vesz. Mikor már úgy gondolja, hogy eleget beszélt, Jenhez fordul:

–     Most szeretném, ha te is mesélnél magadról.

–     Nem szeretek magamról beszélni. – mondja Jen, de arra gondol, hogy előbb-utóbb úgyis megtud róla mindent, főleg ha Jack-kel összehaverkodnak. − Na jó legyen. De ne várj túl sokat. A szüleim házassági évfordulójuk alkalmával étterembe mentek vacsorázni, de sajnos robbantásos merénylet áldozataivá váltak. Sokan meghaltak akkor, köztük ők is. Én még csak egy éves voltam. Édesanyám testvére, Daniel és a felesége neveltek fel, akik úgy bántak és bánnak a mai napig velem, mintha a saját gyermekük lennék. Ők lettek a szüleim. Sam és Jack nagyon jó testvérek, a szüleink mindent megadtak, hogy boldog gyerekkorunk legyen. Amikor már fel tudtam fogni, hogy mi történt apáékkal, akkor döntöttem el, hogy mi is szeretnék lenni, ha majd felnövök. Még csak hatéves voltam, de rettenetes akaraterő és elszántság volt már akkor is bennem. A nagybátyám eleinte nem volt elragadtatva az életcélomtól, gondolta majd úgyis kinövöm, de amikor látta, hogy nem tántoríthat el semmi, akkor minden támogatást megadott. Jack-kel japán és kínai nagymesterektől tanultunk meg több harcművészeti ágat, együtt jártunk edzésekre, és a katonai főiskolára is, majd bevonultunk a seregbe.  Mindig, mindent akartunk tudni, nem volt olyan dolog, ami ne érdekelt volna minket, és apa, Daniel maximálisan támogatta a tanulmányainkat, és hóbortjainkat. Magával vitt minket minden előadásra, hadgyakorlatra, bemutatóra, ahova csak lehetett, s mindent megmutatott, megtanított, amit egy katonának ismernie és tudnia kell. Amikor betöltöttem a huszadik életévemet, már bejártam a fél világot. A katonai főiskolát kimagasló eredménnyel végeztem, de nem elégedtem meg ennyivel. − egy kicsit most elhallgatott, mintha gondolkodna valamin − Jack-kel két év szolgálat után különleges kiképzésen vettünk részt. Nehéz, kemény évek voltak. Azóta a magam ura vagyok, és nem panaszkodhatom. Elég sokan felkérnek, legfőképp kormánymegbízatásokat teljesítek. Úgyhogy ezért nem tudtatok meg rólam többet, ezért szigorúan bizalmas az aktám.

Steve nagy érdeklődéssel és egyre nagyobb csodálattal hallgatja őt. Még soha nem találkozott ilyen lánnyal, aki ennyire elszánt, és tudatos. Szerette volna magához húzni, átölelni, és soha többé el nem engedni. Tisztában van vele, hogy ennek a nőnek nem védelemre van szüksége, hanem egy társra, aki mindig mellette van.

–     A férfiakkal hogy állsz? Jártál valakivel? – kíváncsiskodik tovább.

–     Igen jártam. Azért én is csak nő vagyok... Sőt, pár éve menyasszony voltam, de a vőlegényem nem bírta elviselni a sűrű távollétemet, és azt, hogy nekem a munka a mindenem, és nem ülök otthon, hazavárva őt, így hát szakított velem. − az utolsó szavaknál ránéz a férfira, aki érti a célzást, és mosolyogva így felel:

–     Én mindenhova követnélek…

Időközben lassan úti céljukhoz érnek, így a beszélgetés abbamarad. Jen megáll a ház előtt. Épphogy kiszállnak, amikor egy férfi rohan lefele a teraszlépcsőn, és boldogan üdvözli őket. Jack Cooper az. Erős, kisportolt alkatú harmincas éveiben járó férfi, haja leborotválva, karján tetoválás. A kemény, férfias arcvonások mögül most szeretet és kedvesség bújik elő.

–     Lányok! De jó, hogy végre ideértetek. Olyan régen láttalak benneteket.

Miután Sam-et körbemustrálja, és megdicséri, milyen jól néz ki, Jenhez fordul.

–     Szia Tesó. Nem vagy képes még felhívni sem! Milyen dolog ez?

–     Ne haragudj, de mostanság minden időmet lefoglalja, hogy eme fiatalembert eltántorítsam szándékától. − Steve felé mutat, és vigyorog, jelezve, hogy vigyázat, újra formában vagyok. − Ő, Steve Parker.

A két férfi kezet fog, de Jack Cooper már érdeklődve figyel másik húga felé, hogy megismerhesse az ő barátját is.

–     Jack, ő David Braun. David, ő a bátyám, Jack Cooper; akiről már sokat meséltem neked.

–     Örülök, hogy eljöttetek, gyertek beljebb, anya és apa már nagyon vár benneteket.

A ház, melybe bementek 1895-ben épült, de minden kényelem és luxus hozzáadásával a huszonegyedik századnak megfelelően rekonstruálták, miközben hűen tükrözi az elegáns és ősi múltat.
A villa körül változatos táj látható, teljes kilátással San Francisco-ra és a Golden Gate hídra. Bemennek, miközben egy férfi jön ki a személyzet közül, hogy bevigye a táskákat. Ahogy bemennek egy nagy lépcsőházba érnek, melyben sárgaréz korláttal ellátott lépcső vezet felfelé az emeletre, balra, pedig egy óriási nappali olasz márvány kandallóval. Beérnek a nappaliba, ahol egy ötven év körüli hölgy fogadja őket. Nagyon boldognak látszik, hiszen már régen adatott meg a lehetőség arra, hogy így együtt legyenek.

–     Drágáim, de jó, hogy eljöttetek! Olyan boldog vagyok! – üdvözli őket tárt karokkal.

–     Anya, de jó nézel ki! – öleli meg Jen, majd Sam is.

Bemutatják Steve-et és David-et is anyjuknak, miközben az ajtóban feltűnik egy magas, ősz hajú, tekintélyt parancsoló kinézetű idősebb úr, a tábornok. Ugyanolyan örömmel fogadja őket, mint a felesége. Persze gyorsan mesélni kell pár szóban mindenről. Leülnek, s a tea meg a sütemény mellett Sam a fő mesélő. Jen csak hallgat, persze szóhoz se jut testvérétől. Samantha pedig mesél a munkájáról, az éjszakai kiruccanásukról, Daviddel való kapcsolatáról, valamint Jen és Steve ki nem forrott kapcsolatáról is. A tábornok, a felesége és Jack türelmesen hallgatják, néha tesznek fel egy-egy kérdést, amire Samantha azon nyomban már válaszol is.

–     Jen, miért vagy ilyen komoly? Valami baj van? – kérdezi a tábornok a lányától, amikor Sam éppen egy hosszabb levegőt vesz.

–     Semmi baj apa. Örülök, hogy látlak benneteket, de nagyon éhes vagyok már, nem vacsorázhatnánk? Ma még nem ettem semmit, mivel drágalátos hugicámnak nincs ideje már rám. − nem szemrehányásnak szánja, kedvesen néz Sam-re, aki észbe kap, hogy tényleg, ők már ettek, de Jen még nem. Annyira sietették az indulással, hogy az nem jutott eszükbe, hogy talán ő is enne, mielőtt elindulnak.

–     Jaj, ne haragudj Jen. De tényleg kiment a fejemből. Akkor menjünk vacsorázni, majd utána még folytatom.

A vacsora szintén kellemes hangulatban telik. Steve a Cooper családdal rögtön megtalálja a hangot, nagyon érdekes és kedves embereknek találja őket. Persze Jenről se feledkezik meg egy pillanatra sem. Egész vacsora alatt úgy viselkedik vele, mintha már évek óta ismernék egymást.

Jen is feloldódik a vacsora alatt. Mióta megismerkedtek még sohase volt ilyen kedves Steve-el. Jókat nevetnek egy-egy poénon. Jen agya persze egész este azon jár, hogyan tudná a másnapot megúszni. Nem szeret részt venni sem, az előkészületekben, sem az estélyeken, de utóbbit még azért jobban el tudja viselni. A vacsora után megbeszélik a másnapi teendőket, és mindenki elindul a saját szobája felé, hogy nyugovóra térjen.