Egy percig sem gondolkoztam azon, hogy mit tegyek. Megláttam őt, és azonnal tudtam, hogy oda kell mennem hozzá, meg kell ismernem. És a mai napig nem bántam meg döntésemet.

Hozzá kell tennem, az ismerőseim közül egy sem akadt, aki támogatott volna. Mindnyájan kiakadtak, legtöbben végleg megszakították velem a kapcsolatot.

A családom gyakorlatilag kitagadott. Anyám és apám úgy viselkednek velem, mintha nem is a fiuk lennék, hanem valami jöttment idegen, aki semmire sem jó. Egyedül a testvéremen látok némi együttérzést. Kerüli ugyan a velem való érintkezést, de legalább nem rúg belém úton-útfélen.

Az sem lepett meg, hogy a volt barátnőm, Dorina, azonnal kihasználta a helyzetet. Tudniillik, Facebook-on megosztottam néhány képet, melyeken az új párommal együtt vagyok látható. A kedves exem is megosztotta ezeket, ráadásul olyan mocskos, trágár szavakkal illetett minket, amiket inkább ide most le sem írok. Nem célom a megbotránkoztatás. Tény, ami tény: elérte a célját. Sokan utálnak, megvetnek. Nem értik, miért ismerkedtem meg Viktorral, és ezért őt is elítélik, bántják, ami nekem nagyon fáj.

Viktor egy percig nem titkolta, hogy a fiúkhoz vonzódik. Ami azt illeti, látszott is rajta. Egész lényéből sugárzott, hogy ő más, mint a többiek.

Hozzá kell tennem, én magam a nőkhöz vonzódom. Ezt most nehéz lenne elmagyaráznom, és azt is tudom, ha megpróbálnám, szinte senki sem értené. Ezért inkább elmesélem, hogyan ismerkedtünk össze Viktorral, és miképp mélyült el igazán a kapcsolatunk.

Viktor magányos lélek volt világéletében. Szeretett egyedül sétálni a városban, zsebre tett kézzel, emelt fővel, a napfényben úszva. Általában nem cipelt semmit magával, csak ha éppen nagyon muszáj volt.

Az egyik ilyen sétája alkalmával találkoztam vele. Csak állt az Országalma előtt, mozdulatlanul, arcán szelíd, mézédes mosollyal. Amikor megszólítottam, továbbra is nyugodt maradt. Felém fordította derűs arcát, és mosolya még szélesebbre húzódott – mintha rég nem látott barátját üdvözölné.

- Szép a belváros, igaz? – kérdeztem tőle, mivel más nem jutott eszembe.

- Igen, szép – felelte csendesen.

Egy darabig együtt néztük az Országalmát, kizárva teljesen a külvilágot. Valami megfoghatatlan nyugalom áradt szét a lelkemben.

Amikor Viktor megmozdult, gondolkodás nélkül követtem. Figyeltem, mit szándékozik tenni, de ami talán még meglepőbb, tudtam jól a kívánságát.

Elindultunk hát a történelmi belvárosból kifelé, egyenesen a város egyik legszebb parkjáig. Ott leültünk egy padra, és némán követtük tekintetünkkel a galambok röptét.

Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Egyszerűen engedtük, hogy a másik közelsége átjárja testünket, lelkünket egyaránt.

Órák teltek el így. Aztán egymásra néztünk, és rögtön tudtuk, erre a napra ennyi járt nekünk – ideje hazaindulni.

- Akkor holnap – mondtam.

- Holnap, ugyanekkor – egészített ki Viktor.

Mélyen egymás szemébe néztünk. Ez volt a búcsúzásunk. Nem kellettek hozzá szavak, csak ez a nézés.

Másnap aztán odáig jutottunk, hogy megfogtuk egymás kezét. Persze, csukott szemmel. Kellemes bizsergés járt át minket, nehéz lenne szavakba önteni.

Eztán minden nap találkoztunk. Volt, hogy csak fél órára, de számunkra ez a fél óra is felért egy örökkévalósággal.

Szépen alakultak a dolgok, amíg egy nap az egyik gimis évfolyamtársam meg nem látott minket. Éppen csókot váltottunk, abban a hitben, hogy senki nincs a közelben.

Másnapra mindenki tudott a mi kapcsolatunkról.

Nem is az ütött szíven, hogy engem megutálnak. Viktort féltettem. Ő sokkal érzékenyebb nálam (hiszen női lélek lakik benne), és tudtam, hogy bántani fogják. Az is megfordult a fejemben, hogy elengedem, de Viktor ezt határozottan ellenezte. Azt mondta, kiegészítem, és nem tud, na meg nem is akar már nélkülem lélegezni. Nem érdekelte, hogy az emberek megvetik, csak azt szerette volna, ha boldog vagyok. Én pedig mellette voltam igazán boldog, és ezt mindketten tudtuk jól.

Ahogy sajnos azt is (ez már szinte előre borítékolható volt), hogy ez a kapcsolat nem fog örökké tartani.

Viktor nagyszülei Amerikában éltek, és amikor az egyik hurrikán elsodorta a házukat, Viktor kötelességének érezte, hogy ott legyen velük, segítse őket. Egy hét alatt el is intézett mindent, kivéve egy dolgot…

- Gyere velem! – kérte. Szemében a szerelem tüze égett, szinte felperzselte a szívemet, ahogy belenéztem.

De nekem más sors rendeltetett.

- A családomnak szüksége van rám – feleltem némi szünet után, még mindig a szemébe nézve. Láttam rajta, hogy megért, ez némi megnyugvással töltött el.

- Akkor hát – folytatta –, azt hiszem, elválnak útjaink.

- Igen, el.

Meglepően tisztán csengett mindkettőnk hangja.

Átöleltük egymást, hosszú, forró csókot váltottunk, aztán elment, és többé nem láttam.

Interneten keresztül ugyan a mai napig tartjuk a kapcsolatot, és néha még most is érzem a jelenlétét. Persze, nem ugyanaz, mintha itt lenne.

Mióta Viktor elment, csak keresgélek, mindhiába. Barátaim (ha ugyan annak lehet őket nevezni) sorra ajánlják nekem a lányokat, mondván, majd ők kigyógyítanak a „betegségemből”. Megpróbáltam többször, de hiába magyarázom nekik, hogy egyszerűen nem találok egy lányban sem annyi női szépséget, mint Viktorban.