Másnap délelőtt, az üzletben tettem-vettem amikor egy óriási kocsi állt meg üzletünk előtt. Az kocsiajtó kinyilt majd becsapódott, és egy  jól öltözött de kissé túlsminkelt bomba nő közeledett az üzlet bejáratához. Arra gondoltam valami vevő , bár nemigen voltam hozzászokva az ilyen  elegáns vásárlókhoz.Nyilt az ajtó, és hölgy magabiztosan közeledett  felém. Ekkor felismertem benne egykor volt osztálytársnőmet, aki már az ajtóból üdvözöl , és már ömlik is belőle a szó , mint a nyitva felejtett csapból a viz : Te itt , még mindig itt, ebbe az ócska butikba , ezzel a testtel, ezekkel a bombázó keblekkel, igéző szemekkel? Hát hol az eszed? Lépjél! Lépj ki ebből az özönviz előtti életből, gyere csatlakozz hozzám , este elviszlek egy olyan buliba, ahol a legszegényebb pasas is milliomos, és ha ügyes vagy rövid idő alatt megcsinálhatod a szerencsédet , és bucsút mondhatsz ennek  a szegényes életnek. 

          Szinte szóhoz sem hagyott  jutni csak  áradozott, a jobbnál jobb pasikról, pénzről, karrierrről.   Arra gondoltam , hogy miután annyi mindent hallottam --ami  egyáltalán  nem érdekelt -- megkérdezem a családi állapotát. Ám amikor erre a témára tereltem a szót, mesterkélt mosolya eltünt arcáról, és ha vontatottan is de mesélni kezdett : Hát igen, férjnél voltam ,de elváltam , és van egy  kisfiam  aki sajnos beteg , szellemi fogyatékos, és a helyi gyermekrehabitációs intézetben foglalkoznak vele. Erről a témáról nem is igen akart többet beszélni , mert visszatért a buli meghivásra ,amire nem akartam azonnal  nemmel válaszolni ,bár már biztos voltam benne , hogy nem kivánok résztvenni ilyen bulin. Bár nagyon hiányzott a társaság , a kikapcsolódás , és ha nem emliti válását és beteg gyerekét , talán elmentem volna , már csak kiváncsiságból is.De ezek után semmi részem nem kivánta , sem a bulit sem a társaságát. Igy aztán azt mondtam neki , hogy most nem alkalmas , talán majd máskor. Ezzel a találkozásunk be is volt fejezve , mert ahogy berobbant , éppen úgy is távozott, pát és puszit intve. Ki akartam kisérni , de mire megkerültem a pultot, ő már kivül volt az ajtón . Már csak azt láttam, hogy nyitja kocsija ajtaját, beül, és zenére kapcsol.Elvis Presley hangja áradt felém a kocsiablakból.

         Amikor visszamentem az üzletbe, egy névjegykártyát  találtam a pulton , ő hagyta ott gondolom azért ,hogy majd egyszer hivjam fel látogassam meg. Én úgy éreztem , hogy soha többé nem fogjuk látni egymást . Távozása után azon kaptam magam , hogy azon töprengek , hogy mit is érzek iránta. Egy biztos , irigységnek nyoma sem volt bennem ,inkább valami szánalom, sajnálat.És a gazdag pasasok emlitésén csak mosolyogni tudtam, úgy látszik ezeket nem nekem találták ki.

         Agyam tovább pörgött --ezen eset kapcsán-- és arra a megállapitásra jutottam , hogy olykor nem érdemes keresni, kutatni, hiszen aminek meg kell történnie , az ugyis megtörténik anélkül ,hogy elébe mennénk  a dolgoknak.

         Hétvégén,szokásos délutáni sétámra indultam  --egy idő óta anyám gyengesége miatt--egyedül.Lassan a kirakatok előtt haladtam , vagy inkább bandukoltam ,amikor  egy váratlan esemény történt. Amikor  a kirakatok felől visszafordulam a járda felé ,egy hölgy egy óriás kuyával haladt el mellettem. Ettől én megrettentem , és szinte felkiáltotam: Jaj,Istenem!--természetesen magyarul. A hölgy mögött egy férfi jött,aki amikor meghallotta , hogy magyarul szóltam , megállt és száját is nyitva felejtette. Csak bámultunk egymásra , és szóhoz sem tudtunk jutni.