De úgyanakkor észrekellett vennem  halántékán  az őszülő hajtincseket. A beszélgetés tovább folyt, elszállt a szomorúság  és egyre közvetlenebb lett a társalgásunk. Nem gondolkodtam túl sokat  hanem kapásból --anélkül , hogy számoltam volna a következményekkel--feltettem a következő kérdést: mondja uranm , nincs önnek honvágya? Arca elkomorodott, tekintete valahol a messzeségbe nézett, és egy nagy sóhaj szakadt fel kebléből, s csak azután tudott válaszolni, de én már akkor éreztem , hogy mindent elrontottam, és semmi esélyem sincs  arra ,hogy vissza varázsoljam arcára a mosolyt. Nagyot nyelt , majd válaszolt a kérdésemre . De igen , van és az évek mulásával  egyre erőteljesebben  tör elő belőle , de sajnos neki visszaút nincs , ő már csak távolról követheti hazája eseményeit , mert hazája örökre kitagadta őt. Teljesen magába fordult , és erős férfi létére  könnycseppek csillogtak szomorú szemében. Aztán elővette zsebkendőjét, és bocsánatot kért gyengeségéért. Én voltam a hibás --mondtam elhaló hangon --és én is bocsánatot kértem ,de már azon gondolkodtam , hogyan tehetném jóvá szeleburdi tettemet, amit ezzel a kérdéssel  előidéztem benne. Szerettem volna egy kis örömet szerezni neki , szerettem volna letörölni a könnyeit ,de meg kellett elégednem azzal , hogy megsimgattam deresedő halántékát. Eközben egész közel kerültünk egymáshoz, és igy, ebbe a helyzetben hangzott el  az újabb kérdésem. Uram , nincs önnek barátnője? Hosszú csend következett, arcán belső vivódás jelei mutatkoztak , szája megnyilt , de hang nem hagyta el az ajkát, még egy jó ideig. Már kinos kezdett lenni a csend , mert mindketten egymás  szemébe néztünk, és onnan vártuk a megoldást , valami kiútat ebből a mostmár többszörösen rossz irányt vett helyzetből, amit valószinüleg  én inditottam el, de úgy éreztem , hogy mindketten  szenvedő alanyaivá váltunk.

           Arcvonásai lágyulni kezdtek, szelid tekintete mosollyá formálódott és egy kemény elhatározás sugárzott egész lényéből .Azt hiszem a feltett kérdést meg sem hallotta vagy már  el is felejette , mert csak annyit mondott:Éva, legyen a feleségem! Azt hittem , nem jól hallok, mert mindenre számitottam , de erre a kérdésre nem! Egyszerüen nem tudtam megszólalni, megmozdulni, gondolkodni. Akkor éreztem magam úgy , amikor , a fényképész letámadott, de akkor tudtam, hogy egy semmirekellő kéjenccel van dolgom , de most elhagyott minden erőm , gondolataim összekuszálódtak, és jó néhány percbe telt, amig összeszedtem magam, pedig már akkor tudtam , hogy ujabb csalódást fogok okozni, jótevőmnek , amit egyáltalán nem akartam . Ennek ellenére  megkellett mondanom: Nem leszek!--és nagyon sajnálom ha csalódást okoztam.

          Azt hittem , hogy erőltetni fogja a dolgot, de nem ezt tette , hanem csendes belenyugvással tudomásul vette döntésemet, majd hozzátette: Mindettől függetlenül, az én házam ajtaja mindig  nyitva áll ön előtt!Gondolja meg jól! Aztán megfogta a vállamat és homlokon csókolt, majd útamra bocsájtott.

          Atyai csók volt ez nem egyébb. Útoljára apámtól kaptam ilyen csókot , de azóta is eltelt már jónéhány év. Hazafelé menet , útközben arra gondoltam, hogy végsősoron  sorstársak  vagyunk a jótékonysági egylet vezetőjével , ezért talán érthető az egymás iránti szimpátiánk. De még haza se értem, máris rájöttem, hogy mégsem vagyunk sorstársak --legfeljebb ideiglenesen-- mert én előttem a  hazavezető út nincs lezárva.