Egy Éva monológja.

             Az életrajzomat szeretném megirni, de már most az elején megakadtam, mert nem tudom , hogy milyen dátummal jelöljem születésemet. Én úgyanis többször megszülettem. Először anyám hozott a világra, másodszor egy fiatalember mentett ki a Szamosból, majd ezt követően kivándoroltunk.Ekkor újból meg kellett születnem. Szüleim halála után , már negyedszer születtem ujra. Ezek után , úgy döntöttem , hogy születéseimről elég ha csak ennyit irok.

             Az újévet, már itt kint ünnepeltük--szerény keretek között, és a "Boldog újévet kivánok"  volt az első mondatok egyike , amelyet  tökéletes angol kiejtéssel tudtam kimondani. Persze ezek után következett az igazi tanulás, hogy ki tudjak menni a házból--szégyenkezés nélkül-- hogy vásárolni, közlekedni tudjak, hogy egyáltalán élhessem az életemet úgy, ahogy más fiatalok.Tanultam keményen, a nyolc osztályt  még szülőhazámba kijártam, de itt ismét nyolcadikba iratkoztam --igy is kétszer kellett járnom , mert megbuktam. Ezt nem is nagyon bántam, mert legfőbb célom az volt, hogy  a nyelvet tökéletesen elsajátitsam, mert nekem kellett beszélnem mindenfelé, szüleim helyett is. A kilencediket csak egyszer jártam, közepes eredménnyel végeztem, de már nagyon kilógtam a sorból a száznyolcvan centi magasságommal. De ez csak az egyik ok volt, apám betegeskedni kezdett, és igy  nagyon sokat kellett neki  segitsek szabó, varró mühelyében. Ez később hasznomra is vált, mert  a családi kasszára is ráfért egy kis segitség, és különben is  három év alatt nagyon jól megtanultam angolul. Ezért aztán újságokat vettem, amiből sorban mindent elolvastam.Kezdtem az apróhirdetésekkel, és végeztem a gyilkossági rovattal, közben  az érdekesebb dolgokat szüleimnek is leforditottam magyarra.

          Amikor sétálni mentünk, titokban mindig azt reméltem , hogy összefutunk, találkozunk, valakikkel,  ismerősökkel, összeölelkezünk , összecsókolózunk meghivjuk őket magunkhoz, és beszélgetünk, beszélgetünk ..ameddig csak birunk.Ez a vágyam sohasem következett be, hiába voltak ismerőseink--ők is bevándorlók voltak, de már régebben éltek itt--tartós kapcsolat , nem alakult ki közöttünk. Anyám szerint , én nem tudtam beilleszkedni. Pedig én mindent elkövettem, mégis jónéhány évben tellett amig  rájöttem , hogy még az ismerősök is fenntartással fogadják az újonnan bevándorlókat, hát még a "bennszölöttek". Néha meg is értettem őket, a nevem németes volt, németül nem beszéltem , de az angolon kivül , románul is és magyarul beszéltem.Ponosabban , beszéltem volna , ha lett volna kivel. De sajnos , a magyar nyelvet csak szüleimmel gyakorolhattam, a románt , meg egyáltalán senkivel. Ez egy kicsit kuriózum volt, az igazság meg az , hogy apám zsidó , anyám magyar volt. Magam is sokat gondolkodtam azon , hogy én tulajdonképpen , ki vagyok , mi vagyok. Ideérkezésünkor,anyám után magyarnak mondtam magam , mert az ő vallását örököltem , és annak is éreztem magam. Apám vallásáról csak felületes ismereteim voltak.

            Apám , nem sokára meghalt, és ennek utána,  anyám egészségi állapota is rohamosan romlani kezdett. Ez a tény  anyagi helyzetünket is  megingatta, az ismeretlen kór miatt anyámat kórházból , kórházba  szállitottam.Az orvosok sem mondtak semmi pontos diagnózist, csak találgattak , meg inkasszáltak. Igy aztán ,minden a visszájára fordult, és a bizonytalanság rémképe  lebegett felettem. Végül magam vállaltam anyám ápolását. Ennek eredményeként, látványos javulást mutatott, legalábbis  hangulatában. Csak később tudtam meg , hogy csak nekem mutatta a javuló egészségi állapotot.

           Ekkor már magam jártam el , néhanapján az utcai előadásokra, moziba , beszélgettem fíúkkal, lányokkal, egykori osztálytársaimmal, de sikerült új ismerősökre is szert tennem. Mozi után  náluk--szinte kötelező módon--bárba , vagy magánklubokba iillett menni. Ami azután következett, azt úgy hozták tudomásomra --mivel én nem mentem velük--hogy utánam kiabálták--Nem jössz velünk hagymát dugni? Majd a későbbiekben a hagyma szót kifelejtették.