1. Dózis

És megint itt vagyok. A lakás. Úgy indult, hogy jó buli lesz, de aztán a pénz jegyében elfajult minden. Persze vannak kifogások, hogy nem telik lakbérre, meg kajára, de valójában végig kapzsi voltam. Az elején csak árulsz egy kis füvet a kollégiumban, aztán sok füvet, és a végén ez… magány.

                Kemény este az, amikor arra érkezel haza a lakásodba, hogy be van törve az ajtó, a kannabisz ültetvényed összezúzva hever szerteszét… üvegdarabok a földön, tócsákban állnak a különböző vegyi anyagok. Nem túl felemelő látvány, ráadásul elég büdös. És ekkor természetesen meghallod a közeledő szirénák hangját, ami alapból fülsértő, hát, még amikor konkrétan tudod, hogy feléd közelednek, akkor igazán őrjítő.

                Mit tehet ilyenkor az ember? El már nem menekülhetek, hiszen a nyolcadikon lakom. Ha maradok, elfognak, remek helyzet, bármit csinálok, elkapnak. Habár… talán, ha kigyújtanám a padlót, akkor egy baltával át tudnám verekedni magam az egy szinttel lakásba, erre biztos nem számítanak… á, ez abszurd. Viszont, ha kigyújtanék mindent, akkor a rendőrök nem tudnának bejönni és elkapni, talán lenne némi esélyem elmenekülni. Persze ez is elég beteg, de hát az ilyesmi miatt hívják a magam fajtát pszichopatának, de legalábbis idiótának.

                Na de koncentráljunk a feladatra… kell valami nagyon gyúlékony, amivel végiglocsolhatom a lépcsőházat és a liftet, azzal nyerek egy kis időt. Benzin… nincs. Gázolaj… nincs. Kerozin… honnan a fenéből lenne? Kerozint még csak nem is láttam soha a saját szememmel. Van viszont hígítóm, ezt használtam a lefőzéshez, ez a titkos összetevő, amitől olyan szép pépes lesz a fű. Sok hícítóm van, csak az a gond, hogy tócsákban áll a földön. Végül is elég egy szikra és porig ég minden bizonyíték. Igen… megsemmisítem a bizonyítékokat! Miért jutott előbb eszembe az, hogy felégetem az egész lakóházat, minthogy tisztára mosom magamat? Na, igen, ez alapján jogosan gondolhatja bárki azt, hogy egy idióta drogos vagyok, pedig ez nem igaz. Oké, néha idiótán viselkedem, de soha nem drogoztam, még csak ki sem próbáltam. Szimplán csak… kellett a pénz és jó voltam bioszból. Ilyen egyszerű a képlet.

                Szóval, először is… gyújtó… megvan. Mindig van nálam, ugyan nem dohányzom és soha nem is csináltam, de elég gyakran adok el füvet és presztízskérdést csinálok a vásárlók teljes kiszolgálásából. Lehet, hogy drogdíler vagyok, de egy fogyasztóbarát drogdíler. Még a benzines gyújtót is egy törzsvásárlómtól kaptam ajándékba, rágravíroztatta a nevemet. Kár, hogy most meg kell válnom tőle. Nem sokat gondolkodom rajta, csak szikrát pattintok, pár pillanatig csodálom a lángot, majd a hígító tócsába hajítom és figyelem, ahogy távolodik a kézíráshatású „Kaiser Roland” felirat.

                A lángoknak nem kell sok idő, másodpercek alatt végignyaldossák a lakásbelsőt, és lassan a lambériák mentén a függöny felé kezdenek vándorolni - szar ez a nap, de legalább ez az egy úgy történik, ahogy kell. Már nem mintha nem sajnálnám a lakást, elvégre az utóbbi egy évben itt éltem, és annyi pénzt megkerestem ezalatt, hogy már-már karriernek lehetne mondani, amit csinálok. Nem számít, legközelebb jobb leszek, sokkal jobb, soha nem bukom le.

                Amíg az újrakezdésen jár az agyam, már a liftben vagyok. Csak a másodikig megyek, mivel a zsaruk figyelik a kijáratot, viszont a másodikon van egy nagyon kellemes hölgy ismerősöm, akinél eltölthetek néhány órát, és még alibit is hazudna nekem a tűz idejére, amit el is hinnének neki, ugyanis színésznő, illetve csak volt, mert kirúgták a társulatból, miután pletykák kezdtek terjedni az állítólagos drogügyeiről. A bulvármédia tönkretette őt és azóta tényleg rászokott a mákteára. Vicces, hogy az én cuccomat használja, mivel nem tőlem veszi, és fogalma sincs róla, hogy mivel foglalkozom, pedig már régebb óta ismerjük egymást. Rékát egyébként tehetséges színésznőnek tartom, fontolgattam is, hogy beszervezem az üzletbe értékesítőként, de még a drogos mivolta ellenére is valahogy túl ártatlannak tűnt ehhez az egészhez. Kár, pedig kitűnő díler lett volna belőle.

                A lift szép lassan megérkezett a másodikra, és számításaim szerint a rendőrök is felértek a lakásomhoz és hívták a tűzoltókat. Kopogok a csaj ajtaján, kisvártatva ajtót nyit.

 - Roli? Gyere gyorsan be – ahogy belépek, berántja mögöttem az ajtót – itt vannak a zsaruk, remélem nem értem jöttek, tudod, van velem a dolog, tudod…

 - Ja, a meth? Nyugi, ők nem miattad vannak itt – csitítom Rékát – szerintem csak betörtek valakihez, valószínűleg semmi komoly.

 - Hát nagyon remélem, hogy igazad van… pont a napokban hívtak vissza egy castingra, és ha lecsuknak birtoklásért, akkor tutira bukik a meló.

 - Ha a filmben nem is kapsz szerepet, tőlem talán kaphatnál munkát.

 - Színésznő vagyok, nem prosti, nem is vállalnék olyasmit…

 - Nekem színészi munkára van szükségem.

 - Pornó? Abban benne vagyok, ha eleget fizetsz.

 - Bár pornó lenne, annál valami sokkal stílustalanabb – nevettem – komoly meló.

2. Dózis

                Egy hét telt el a lakásom leégése óta, sűrű hét volt, több alkalommal behívtak a rendőrségre, hogy kihallgassanak, ráadásul a főbérlővel is le kellett folytatnom egy módfelett kényelmetlen beszélgetést… de azért nem telt el teljesen hasztalanul az idő: új üzleti stratégiát kellett kidolgoznom, mivel a régi nyilvánvalóan befuccsolt. A fejemben már összeállt a kép: mi lehetne jobb álca egy drogdílernek, mint egy kis alternatív színház? Feltűnésmentesen le lehet bonyolítani az eladásokat, de a legjobb, hogy mivel színház, a jegyeladásokkal ott helyben moshatnánk a pénzt… a legszebb az egészben, hogy kis szerencsével még állami támogatáshoz is juthatnánk, sec-perc alatt felépíteném az új labort.

                Miután kifizettem a főbérlőnek a kártérítést a lakásért, nem maradt sok pénzem, így olcsó helyet kellett találnom, ami ugyanakkor elég nagy egy előadáshoz. Végül egy raktár mellett döntöttem, ami egykor a Csepel Művekhez tartozott. Egyszer láttam egy filmet, ahol hasonló körülmények közt raktak össze egy egész musicalt, nagyon megfogott ez az underground stílus, úgy éreztem, ez az, amire nekem szükségem van. Pontosabban nekünk szükségünk van: Réka úgy döntött, hogy betársul mellém művészeti igazgatóként, amikor felajánlottam neki az állást, majdnem elment örömében, jó volt látni az arcát. Lehet, hogy találhattam volna jobb nevű színészt is a posztra, de diszkrétebbet aligha.

                Ami az felszereltséget illeti… nos, az szegényes. Színpadként egy másfél méter magas fa emelvény szolgál, amit egy asztalos egyetlen délután alatt épített fel… hát olyan is, úgy is néz ki, és komolyan mondom, egy kicsit mintha még büdös is lenne. Ami a székeket illeti, azon a téren is hasonló a helyzet. Tegnap rendeltem hetven irodai széket az IKEA-ból. Mit mondhatnék? Még mindig jobb, mintha állnának a nézők, el kell kezdeni valahol, a fontos vendégek úgy sem a kultúra miatt jönnek.

                Felmerült a kérdés, hogy mennyire működik az, hogy a kulisszák mögött főzünk. Részemről még nagyjából rendben is lett volna, de Réka ellenezte az ötletet, mivel szerinte az ilyesfajta tevékenység nem fér össze az előadó művészettel, vagy mi… akárhogy is, megegyeztünk abban, hogy előadás, vagy próba alatt nincs „nagybiznisz”. A drogfőzést és terjesztést hívtuk magunk közt „nagybiznisznek”, a színház pedig a „kisbiznisz” volt.

                A mai nap a kisbiznisz napja. Színészeket castingolunk a társulatba, én is jelen kell legyek, hiszen mégis miféle színházigazgató az, aki kihagy egy ilyen eseményt? Nem jöttek el túl sokan, max negyvenen, ha lehettek, talán nem volt túl bíztató az a bejelentés, hogy az első évadban csak görög drámákat játszunk, mivel azokhoz nem kell jelmez vagy díszlet, ez utóbbit persze nem tettük hozzá. A válogatás nagyon egyszerűen zajlott: Réka és én székek hiányában leültünk a színpad szélére, majd Tibi barátom egyenként beküldözgette a jelentkezőket, akik bemutatkoztak, elmondtak egy monológot, aztán mentek. Tibit még középsuliból ismertem, vele kezdtem el füvet árulni a többi tininek, szép évek voltak, akkor váltak szét útjaink, amikor ő lebukott és felfüggesztettet kapott, nem mertem utána vele lógni.

                Délelőtt tizenegykor az oldalsó szárnyas ajtón belép az első színésznő jelöltünk, magabiztos tekintettel és kecses léptekkel elindul a színpad felé, majd megbotlik egy hosszabbító vezetékében, és hatalmasat taknyol. Először felröhögök, mert hát legyünk őszinték, kurva vicces volt, aztán Réka megbökött, amitől beugrott, hogy bunkó vagyok, ezért végül odaszaladtam és felsegítettem szegény lányt.

 - Jól vagy? – kérdezem.

 - Megvagyok, remélem, emiatt még nem vagyok kidobva a castingról – mondja aggódva.

 - Dehogy vagy, biztos vagyok benne, hogy a mozgásművészet nem olyan fontos eleme a görög drámáknak – próbálom nyugtatgatni.

 - Valójában elég fontos, de tökmindegy… - vágja rá közömbösen Réka, mire az ügyetlen lány látványosan elszontyolodik, de mert jó csaj volt, elkezdem bénán vigasztalgatni.

 - Ugyan, semmi baj, majd játszhatod a Minotauruszt! – na, jó, én sem gondolhattam komolyan, hogy ettől jobban lesz – tudod mit? Majd értesítünk.

Sírva elszaladt. Ettől az incidenstől eltekintve egész rendben ment tovább a válogatás, sikerült is összeverbuválni egy Oidipuszra való társulatot, de a legszebb az egészben, hogy a színészeknek kevesebbet fizetünk, mint a takarító szolgálatnak, pedig az a legolcsóbb cég a városban.