December 6.

 avagy az igazság pillanata

(számomra)

    December 6-án reggel hat óra körül arra riadtam, hogy Cirmi kutya erőteljesen csóválja bozontos farkát, egyenesen bele az arcomba. Ez még önmagában nem lett volna probléma, csakhogy a bozontos farkcsóválás mellé magas frekvenciájú vonyítást is párosított. Lassan felemeltem férfiasnak mondott államat a párnámról, majd ugyanolyan lassúsággal fordultam a másik oldalamra. Alattam megreccsent az ágy, majd elhallgatott, mint ahogy örökre elhallgat egy műszaki hibás tranzisztoros rádió is, ha már végleg kilehelte a lelkét. Néhány pillanatig kellemes csend támadt.

    Hallottam, amint a közelben néhány vörös nyakú dögbogár kétségbeesetten turkálja a talajt, hallottam, hogy a távolban muntyákszarvasok párzanak, hallottam az enyhe szélben hajladozó len fojtó arankák pörsenéseit, hallottam a csonttollú madarak szórakozott kapirgálását a vetőgépemen, hallottam…

    Ezeknek a csodálatos melankóliáknak Cirmi kutya vetett véget. Bevetette utolsó fegyverét: a nyelvét. Férfiasnak mondott lábamat kezdte nyalogatni, finoman, édesen, nyálasan.

    -  Jól van, tudom, tudom – emeltem rá tengerkék szemeimet –, pisi, kaki, egyebek.

    Bármennyire is lustálkodtam volna még, kénytelen voltam feladni a dolgot. Ha Cirmi kutya megmakacsolja magát, akkor aztán leshetek. Úgy összepiszkít nekem mindent, hogy akár egy álló hétig is takaríthatok. Hunyorogva kikászálódtam az ágyból, és komótosan odaballagtam a bejárati ajtóhoz. Kétszer elfordítottam a kulcsot a zárban, aztán szigorú szemekkel lenéztem Cirmi kutya boldog pofácskájára.

    -  Aztán ne rosszalkodj nekem! És tudod, két perc, semmivel sem több! – azzal kinyitottam az ajtót és beengedtem a házba.  Jómagam visszaballagtam kényelmes kerti nyugágyamhoz, összecsuktam és a helyére raktam a gumicsizmák mellé. Na igen, ma Mikulás van, ugrott be.

    Sietnem kellett a reggeli készülődéssel, mert hiába volt December hatodika, engem várt a munka az óvodában, ráadásul most korábban kezdtem a rendezvény miatt.  Szokás szerint kerékpárral mentem, miután felpumpáltam a kerekeket és Cirmi kutyát leadtam a szomszédba az iker öreglányokhoz.  Mikor beléptem az épületbe a portás vidáman köszöntött elmaradhatatlan savanykás szájszaga kíséretében. A nagy teremben, ahová összegyűlt a sok-sok gyermek, érezni lehetett a várakozás izgalmát, hiszen bármelyik pillanatban megérkezhetett a Mikulás. Mivel én lent a kazánházban dolgozom le a nyolc órámat, gyorsan oda siettem. Idelent is hallottam a gyerekzsivajt, de hála Istennek csak elenyészve szűrődtek idáig a hangok. Mindenekelőtt ellenőriztem a kazánok hőmérsékletét, s csak ezután mentem be az irodámba. Kipakoltam a számkóddal lezárt szekrénykémből és megterítettem ingatag lábon álló asztalkámat a reggelihez. Kis kenyér, vaj, tojás volt a menü, némi kókuszreszelékkel megbolondítva. A harmadik katona körül járhattam, mikor lassú, tétova lépések zajára lettem figyelmes a folyosó felől. Mivel elég ritkán van látogatóm ezen a koszos, állott levegőjű helyen, kíváncsian vártam ki lesz az, akit majd megpillantok az ajtóban.

    Meg sem lepődtem, mikor egy vadidegen ember állt velem szemben. Magas, hórihorgas, kissé púpos negyven év körüli emberke volt, hatalmas vágással a jobb szeme fölött. Hanyagul körülnézett az irodámban, mint egy ÁNTSZ ellenőr, majd rekedtes hangon megkérdezte:

   - Megengedi, hogy átöltözzek itt valahol? Nem akarok megint a gyerekek előtt meztelenkedni, a múltkori eset óta óvatosabb vagyok.

    Lenyeltem nagy nehezen a félig megrágott falatot, és a bugyborékoló csövek felé mutattam.

   - Ott, a csövek mögött átöltözhet!

   - Igazán kedves, gyors leszek – mondta tömören, és a jelzett irány felé indult. Csak most vettem észre, hogy egy hatalmas puttony verdesi a háta közepét, melyből hófehér szakáll kandikált ki.

    Hangos puffanással ledobta a puttonyt, cigarettára gyújtott és fütyörészve átöltözött. Mikor végzett, levetett utcai ruháját a puttonyba tuszkolta, s a tetejére egy originált dobozból zselés szaloncukrokat szórt. Immáron tetőtől-talpig piros ruhában, hótaposó csizmában, földig érő szakállal állt meg előttem.

   - Köszönöm! – biccentett, aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is.

    És ekkor hirtelen belém hasított a felismerés! A kőkemény igazság gonosz kígyóként kúszott az agyamba! Uramisten! Így kellett hát megtudnom?! Így kellett megtudnom, hogy engem egész életemben félrevezettek?! 37 évesen kellett rájönnöm, hogy a Télapó nem is Titó-bá a Moronyi utca 2/a-ból, hanem egy magas, hórihorgas, kissé púpos ember, akinek vágás van a jobb szeme fölött!

Piff „TOPAFA” Krisztián