Csibész, ahogy telt az idő , egyre nagyobb lett.Akkora étvágya volt mint egy farkasnak. Nem is csoda, mert olyan nagy is volt mint egy farkas.Napi húszonnégy órás  őrszolgálatot teljesitett a gangon , és ha bárki idegen  közeledett, akkora ugatásba kezdett, hogy a rosszszándékú ember jobbnak látta tovább állni még mielőtt átszabná a nadrágját.Amilyen félelmetes volt a ház körül , az ő birodalmába , olyan barátságos, kedves, szelid, értelmes volta az utcán.

         Ha megálltam valamikivel beszélgetni , ő azonnal leült, lelógó füleit hátravetette és értelmesen figyelt , mindig arra aki éppen beszélt.Ílyenkor a beszélgető partner el volt  ragadtatva , hogy Csibész milyen jó nevelt kutya.Ha hosszúra nyult a beszélgetés, egy idő után kinyitotta száját és nyelvét is kilógatta. Úgymond tátott szájjal hallgatta a beszélgetést.Persze, találkoztunk kisebb kutyusokkal , tacskókkal , pulikkal , akik tiszteletük jeléül, előre csaholtak Csibésznek.De ha nagyobb kutyákkal találkoztunk , akkor Csibész adta meg a kellő tiszteletet a nagyobbiknak, és barátságosan meglengedte farkát.

         De hát a kutya élet sem fenékig tejfel,mert adódnak  ellentétek a kutyatársadalomban is éppen úgy mint az emberek között.

         Pontosan így történt egy csendesnek igérkező délutánon is amikor szokásos sétánkra érkeztünk a Szamospartra. Csibész , mint aki otthon van rögtön elindult , hogy feltérképezze a terepet. Szaladt jobbra, szaladt balra, előre meg hátra , mignem egyszercsak  megiramodott egy irányba --ekkor már látni lehetett , hogy szagot fogott --és ílyenkor nem lehetett megállitani.

        Igen ám , de úgyanebben a pillanatban , egy másik irányból, egy kecses dobermann hasonló sebességgel indult ugyanabba az irányba ahova Csibész is rohant. Egyszerre értek a célba , ami nem volt más , mint egy hatalmas marhalábszárcsont. Mindketten pályáztak rá , és egyikőjük sem tudta elviselni , hogy valaki más vigye a koncot.  Kemény harc kezdődőtt, a csont , hol az egyi k, hol a másik szájában leledzett. De amelyiknél a csont volta az könnyen sebezhetővé vált , mert a szája foglalt volt ennélfogva nem tudott védekezni. Már mindkettő több sebből vérzett, beleavatkozni mégsem mertem, elsősorban az idegen kutya miatt , de nem voltam biztos abba sem hogy Csibészt letudom állitani ebben a felfokozott idegállapotában.

         Aztán a fáradság jelei kezdtek mutatkozni rajtuk --ez abban nyilvánult meg , hogy mindketten fogták a csontot, de egyik sem birt annyi erővel, hogy elvegye a másiktól. Valóságos kötélhúzás kezdődött,amelyiknek a kimenetele teljesen bizonytalan volt. A harc addig fokozódott ameddig egész közel kerültek a meredek parthoz, ahol aztán egy  nagyobb rántás következtében mind a ketten a vizbe pottyantak szőröstől ,bőröstől , csontostól.Ekkor elengedték a csontot, ami azonnal el is merült. Sóvárgó tekintettel még körülnéztek egy kicsit , aztán szépen kiusztak a partra, mintha mi sem történt volna.

          Az volt az érzésem , hogy tisztára úgy viselkednek mint az emberek!