Az elcserélt fogsor.

Elöljáróban talán annyit, hogy a kocsma sohasem tartozott kedvteléseim színhelyei közé. Mégis úgy vélem, hogy a legalább olyan bőséges forrása e helyszín a humornak, mint talán annak idején a Magyar Néphadsereg volt. Talán, nem veszitek rossznéven tőlem, ha elmesélek néhány történetet, amik szűkebb pátriámban, már a falusi legendárium részei.

E történeteket, egytől egyig egy személy, az én igen kedves Csali barátom előadása nyomán próbálom meg szavakba önteni. Ne hogy ezt gondold kedves olvasó, hogy könnyű mutatvány lesz ez. Ha Fábry Sándort tekintjük, és ugyan miért is ne tekinthetnénk referenciának, hát egy műsorban minden bizonnyal méltó társak lennének egymás ellen, vagy éppen egymást erősítve. Csali, a foglalkozását tekintve a vasutasok népes társaságát gazdagította. Nos, aki ismeri a vasutasok társadalmát, az tudja róluk a főbb ismérveket is. Miszerint, kizárólag szolgálatban józanok, és mindenhez, ismétlem, mindenhez értenek, illetve mindenhez jobban értenek. Ismert, és egyben igaz legenda róluk, ha a vasutas egyedül van, akkor unatkozik, ha ketten vannak, akkor vasutaznak, ha hárman, akkor elébb vasutaznak, majd azonnal ultizni kezdenek, ha pedig négyen, akkor az alaptevékenységnek számító vasutazás utáni ultipartiban az osztó kimarad. Ha ennél többen gyűlnek össze akkor az már szakszervezet. Csali szikár, amúgy jóvágású 50-es férfiember. Libegős bicegős járású, haja őszbe vegyülő. Büszke kiállású. Bajusza ritkás és a cigaretta füstjétől barnás árnyalatú. S, hogy ki is lehetne az a személy, akihez a vizuális asszociációtokat kötni tudjam? Talán, a Rejtő Jenő által megálmodott, Potrien őrmester áll hozzá legközelebb.  Élete tragédiája, hogy csak ritkán van vér az ereiben keringő alkoholban, de mindennek ellenére mondom, hogy részemről igen kedvelem, s megkockáztatom sok mindent tanultam is tőle s tanulok folyamatosan. A hangja teljesen egyedi. Félek, nem tudom a megfelelő szavakkal visszaadni, de recsegősen érces erős férfihang olyan valószerűtlen röhögéssel, amit talán csak rajzfilmszinkron tudna hitelesen megjeleníteni.

Egy álmos, fülledt, nyári szombat délután, a söntésre félhomályt borított a sötétítő függöny. A függöny színe meghatározhatatlan volt, az e helyen megszokott cigarettafüsttől. A kocsmában a pultoson kívül Kocka- azóta már jobblétre szenderült falubélink, Béla, Feri, a kaszálásból hazafelé egy nyelésnyire betérő vendég, és ki más, mint Csali foglaltak helyet. Majdnem kifelejtettem Dezsőt, aki a játékgéppel vívta, egyoldalú küzdelmét, és a néhány tucat legyet, akiknek egy jó része a plafonra szegezett légypapíron rúgta az utolsót, míg a társaik, a kocsmalelkek feje körül keringve, zuhanórepülésben fúrták át a dohány, alkohol, és izzadságszagú áporodott felhőt. Az egyik kamikaze légy bódult röpte olyan ívben ért véget, hogy éppen Kocka úr orrsövénye alatt találta meg, az enyhén sörhabos leszállóhelyét.

-Phejj az anyád- hangzott Kocka sörgőzös átka, hogy ne csak a játékgép tyüptyürüptyü hangja bitorolja az álmos szombat délutánt. S hogy nyomatékot adjon a légy iránt érzett nemtetszésének jobb kezével egy oda-vissza legyezést indított laza csuklóval az orra előtt. Arról már persze nem tehetett szegény Kocka, hogy, cerbelluma éppen ekkor utasította rekeszizmát egy vihargyors léglökésre, amit hétköznapi nyelven tüsszentésnek tudnék nevezni. Az események eredményeképpen Kocka barátunk ajkait elhagyó tüsszentet, és a legyező mozdulat eredője, a Béla előtti fél pohár sörbe terelte, az amúgy Kocka tulajdonát képező szájpadlásos műfogsort. Biztosan emlékeztek még Ti kedves olvasók az osztály dermedt csendjére, majd a bambán benyögött, de komolyan gondolt ökörség nyomán felcsapó, hömpölygő röhögés ízére. Na, ilyen röhögés csapott ki most a kocsmalakókból is. Ez a semmiből jövő, de a teljes testet kívánó önfeledt röhögés, ami tényleg, szinte gyógyítja a hahotázó testét, lelkét. Béla egyébként már félúton volt az öntudatlan mámor vágyott kábulata felé, amihez a nyári forróság, jócskán hozzátette a magáét. Béla lecsukott szemhéjjal emelte feljebb a fejét, hogy irdatlan erőfeszítéssel, tekintetét az előtte álló pohárra szegezze.

-A ffene, emmeg a fogam!- s mire Kocka lelassult tiltakozása eljutott volna kábult tudatáig, Béla máris kivette a fogsort a langyos sörpácból és egy tétova mozdulattal a saját szájába lökte. Nyelvével igazgató mozdulatokkal próbálta a helyére nyomkodni, nagy cuppogások közepette. Csali sok mindenre edzett gyomrának ez egy kicsit sok volt. Tiltakozását a kerthelyiség szederfájának túloldala fogta fel. Majd visszaért a félhomályba, hogy egy pálinkával csillapítsa a kellemetlen szájízt. Ekkorra már Kocka, Béla előtt állva hevesen követelte vissza a fogtechnikusi remekművet!

- Béla! Add vissza a fogamat!-

-Haggyá békén Kocka! Ez az én fogam!-

- Béla! Add, ide mer, kiveszem a szádból!-

- Micsináász?- emelkedett fel Béla megtántorodva az asztaltól. Azért, bármennyire is pityókás, hovatovább mátós volt a társulat, ennek ellenére a civódás és verekedés, nem volt divat az ismerősök között ebben a faluban. Kocka kevésbé illumináltan mindössze a jogos rágószervét szerette volna visszaszerezni, mintsem ütésváltásban, egy jól irányzott pofon után esetleg a saját fogsorát eltörni.

-E nem a te fogad, Kocka, mondom!- gagyogta Béla, miközben nyelve keményen küzdött az idegen fogsorral.

Egyszerűen nem volt mit tenni. A röhögés áradásként terítette be a kocsmát. Kocka hirtelen egy javaslattal állt elő.

 - Béla! Elmegyünk hozzátok, aztán ha a tied megvan, akkor ugye visszaadod az enyémet?

- Mennyünk, de mondom, hogy ez nem a tied.

A kocsma népe most egymást, no meg a fogsort, vigyázva, elindultak Bélákéhoz tanúbizonyságért, a fogsor tulajdonjogát illetőleg. Némi tántorgás után, Béla otthonában, az üvegpohárban meg is lelték Béla vicsorgóját.

-A rohadt életbe! Akkor ez tényleg a te fogad- fejezte ki magát Béla majd azzal a lendülettel, ahogy kivette a saját szájából a fogsort úgy be is tolta az éppen röhögő Kocka képébe.

Csalinak ismét sürgős tiltakoznivalója támadt ezúttal az akácos túloldalán.

Kocka azonnal kitépte a szájából a fogsort.

 - Le köll mosni, Van itt víz Béla?

- Víz? Nálam? Kérdezte Béla Ezt fertőtleníteni köll! Itt egy pálinka lötyköld el benne töltötte meg a vizespoharat Béla. Csali szájízén is, megint sokat javított a szilvórium. Majd a kocsmázók egy koccintás után visszatértek a szombat délutáni helyszínre, hogy kifizessék a közben jócskán felmelegedett söreiket, s minden betérőnek elmeséljék az elcserélt fogsor történetét. A forró délután forró éjszaka követte, melynek csendjét, egy részeg társaság nótázása tördelte apró szilánkokká. De legalább mindenki a saját fogsorának támogatásával dalolta a kötelező nótarendet. Természetesen nem a leggusztusosabb történet ez, kedves olvasó, de a legjobb rendező mindenképp a való élet. S ha saját butaságainkat is megírnánk egyszer, úgy vélem komoly röhögésirodalmat tudnánk produkálni mindannyian. Mivel van még a tarsolyban Csalimese, ha kíváncsiak vagytok, rá csak kérnetek kell.