Messzenéző ráparancsolt a gyerekekre hogy menjenek előre és majd találkoznak a Szabadítónál, mert neki még van egy kis elintéznivalója. Megfogta a két kis implantátumot, odalépett a Professzorhoz, kifeszítette a száját, és egy határozott mozdulattal lenyomta a torkán. A kumla fulladozott, nyivogott, és rémült szemeket meresztett. Karra közben berohant a fegyverraktárba és előkerítette a saját kardjaikat és ruháikat. Csaga is gyorsan felöltözködött, megragadta íját és nyílvesszőkkel teli tegezét. Karrával együtt kirohantak a bázisról és azonnal szembekerültek egy csapat hourival. Ezek előszőr megdöbbentek, de aztán gúnyosan rájuk kiáltottak és megparancsolták nekik hogy álljanak meg. Elcsodálkoztak Csaga megváltozott hajszínén. A hourik is a tűz népe voltak, és pillanatok alatt lánggyűrűt vontak a menekülők köré. Azután ordítva szaladtak rájuk és már előre ittak a medve bőrére, hiszen Karrát és Csagát csak afféle süldő kölyök-harcosoknak tartották. Akkor Karra szeme nagyot villant, és elvakított mindenkit. Körkörös tűzörvényt csiholt a tenyeréből, majd éles tűzpászmákat szórt. Pillanatok alatt kiiktatta a hourik gyengécske tüzét. Közben Csaga tüzes nyílvesszői fioman surrogtak, mint a hófehér tűhegyek, és vágták előttük az utat. A hourik összezavarodtak. Sokuk már úgy született és úgy nőtt fel a Professzor kísérleti telepén, hogy nem is hallott a hagurikról, így első rémületükben el sem tudták képzelni miféle ördöngős erő lakozik a gyerekekben. Ijedten tisztultak az útjukból, a két kölyök meg cikázva szökkent az erdő szélére. Küszködve igyekeztek átvágni a sűrű bozótoson, a zilált, hullámzó zűrzavar pedig a nyomukba szegődött. Lihegve futottak előre, és csakhamar a fülükbe csendült a kumlák jól ismert vinnyogó, sivító csatakiáltása. Még inkább megszaporázták, és nemsokára a csapdákon is átjutottak. Ekkor azonban egy sebes folyó partjára értek, és két oldalról hirtelen megrohanták őket a kumlák. Hárman voltak, de felnőtt, jól megtermett példányok, és azonnal kinyújtották csápjaikat. Őrült küzedelem kezdődött. Csaga és Karra szakadatlanul csattogtatták kardjaikat, félreugrottak a lesújtó fullánkok elől. Az egyik polipkar megragadta Csagát, a dereka köré csavarodott, felemelte a földről, majd írtózatos erővel a földhöz teremtette. A kislányba bennakadt a szusz, a hátán felszakadt a seb. Keményen kitartott azért, de kétségbeesetten próbált szabadulni a szorításból. Karra agyát elöntötte a düh erre a látványra. Kipirosodott a szeme és csak úgy rázta a harag. Felugrott a levegőbe, jó magasra, pont amikor éppen alatta zúgott el egy vastag, zúzni készülő csáp, és pillanatok alatt a lány mellett termett. Villogott a kardja és a szeme, egy ütéssel levágta a Csagát fojtogató polipkart. Aztán felkapta a kislányt és belehajította a folyóba, majd ő is utánaugrott.

            Rugdalózva, fulladozva sodródtak, a kumlák pedig a part mentén szitkozódva rohantak utánuk. Nagy nehezen egymásba kapaszkodtak és kievickéltek a túlpartra. Meg sem álltak pihenni, hanem azonnal futottak tovább. A következő pillanatban hatalmas detonáció rázta meg a levegőt, és látták hogy feketén gomolygó füst száll fel a Professzor bázisának irányából. Messzenéző felrobbantotta a telepet. A két gyerek lélekszakadva rohant tovább, de Csagának már nagyon fájt a háta, úgyhogy meg kellett állniuk, és Karra elhatározta hogy ölbeveszi és úgy viszi tovább. Végig sem gondolhatták az ötletet, mert a fák közül újabb veszedelem rontott rájuk. Kumla egyenruhát viselő rabszolga-katonák bújtak elő, fajuk meghatározhatatlan volt. Óriási szuronyok voltak náluk, kadokat vagy más fegyvereket nem viseltek. A kicsik csöndben voltak mint a halál és nézték, hogy hogyan is vegyék fel a harcot a túlerővel. Karra támadott előszőr. Előre tartotta a kardját és rájuk rohant. A szuronyosok túl nagy lendülettel döftek előre, Karra ugrott egyet, felszökött a hátukra, beleharapott a nyakukba, megszúrkálta és megégette őket azzal tovagurult. Most a katonák sűrűjében verekedett, és félszemmel látta hogy néhány szuronyos a kislányt szorítja vissza a folyó felé, s hogy Csaga odatáncol, megmarja őket fehér tüzével, majd gyorsan tovább is perdül. Mindkettőjüknek lüktetett a homlokán a jel, s testük bizseregni kezdett a harc extázisától. Most Karra elvétette az ütést, s az egyik dárda átlyukasztotta a combját. Felkoncolták és egy vastag fa törzséhez szegezték. Akárhogy vergődött nem tudott kiszabadulni, s a fájdalomtól elbénult az agya. Egy hangot sem adott ki, csak némán nézte ahogy egy tagbaszakadt katona rohan felé és mindjárt belevágja a szívébe a szuronyt. De a kis Csaga már az ellenség hátánál termett és foggal, körömmel belékapaszkodott. Hófehéren szikrázó tűznyalábokkal vagdosta az óriást, aki már üvőltve próbált menekülni. Lerázta magáról a kislányt és megfordult hogy visszavágjon. Minden el volt veszve. Akkor Csaga nyugodtan Karra elé állt és kilőtte három megmaradt nyílvesszőjét. Pillanatnyi szünet támadt a rohamban, de a kicsik tudták hogy attól még számukra elveszett a harc, hiszen a túlerővel nem fognak tudni mit kezdeni. Csaga fülelni kezdett, majd vékony,  hívogató kurjantásokat hallatott. És akkor az ég elsötétedett és megjelent a hatalmasra nőtt Sira. A macska undorító, veszedelmes vadállattnak tűnt ahogy a magasban cirkált. Szárnyaival sebesen csapkodott, vadul fújtatott. Néhány támadó ijedten menekült de a legnagyobbak felvették a harcot. Akkor a macska lecsapott, szájából vörösen izzó lángokat okádott, majd akiket nem sikerült elpusztítania a tűz által, a nyakuknak ugrott és harapta, marta őket ahol csak érte. Véres, elharapott torkú emberek hevertek mindenfelé, és Sira egyenként kapta el őket: a tarkójukba mélyesztette fogait, összezárta állkapcsát, majd vérfagyasztó kaffantással kitépte a húst s vele együtt az életet is.

            Karra és Csaga ismét menekülőre fogták és szaporán ugráltak el a repülő dárdák útjából.  Csaga füttyentett,  a macska otthagyta áldozatait, nyávogott egyet, majd megfordult és hozzájuk süvített. A kislány felpattant a hátára, és maga után rángatta a más erősen vérző fiút. Sira kitárta szárnyait és repülni kezdett. Sebesebben szállt mint az űrsiklók, és olyan vadul szlalomozott a fák és sziklák között, hogy Karra ijedten húnyta be a szemét.

-          Hogy tetszik a világ idefentről? – csipkelődőtt vele Csaga, aki biztosan ült a fenevad hátán.

-          Tetszik, csak nagyon lassú. Nem tud gyorsabban menni?

Karra azért jó erősen megkapaszkodott a lány derekában meg a macska vastag bundájában, és csakhamar érezte ahogy zuhanórepülésben száguldanak a föld felé, majd az ütközés pillanata előtt ismét a levegőbe szökkennek. Most jó leckét kapott. Már nem volt messze a Szabadító, s a kislány vidáman csengő nevetése elfeledtette a fiúval minden fájdalmát. Csaga minden ízében lüktettett a fehér tűz és nagyon élvezte a repülést. A fák sűrű lombkoronái közül hirtelen lőni kezdtek rájuk, s Sira kénytelen volt elterelő manőverekbe bonyolódni. Karrának a gyomra is felfordult, de arra azért volt ereje hogy vastag tűzburkot vonjon az állat köré, amiről visszapattantak a kis bombák. Már nem bírta sokáig tartani, de akkor megpillantották a fák ágai közül felvillanó fehér fényeket. Messzenéző utólérte őket, és aprította azokat akik az erdő takarásából alattomosan célbe vették a gyerekeket.

            Végre meglátták a hajót és előtte Messzenézőt, aki egy tucat csápos, fekete kumlával verekedett. Hogy hogyan ért oda hamarabb mint ők, amikor sokkal később indult, fel nem foghatták. Rászólt a kicsikre hogy igyekezzenek befelé. A macska odavágtatott, szinte behajította a kölyköket a vezérlőbe, aztán megfordult és a kumlák fölé lebegett. Csak úgy ontotta rájuk a tüzet, és mind magasabbra emelkedett akárhányszor el akarta kapni egy polipkar. Ügyesen feltartotta őket, addig Messzenéző beugrott a hajóba, beindította a hajtóműveket és felszállt. A macska is otthagyta a harcot, utánuk repült, s egy ugrással bent termett a rakodótérben. Odarohant Csagához, ráugrott, s ugrás közben összezsugorodott. Kicsi, doromboló cica lett belőle, s a kislány egyből a szívére ölelte. Sira pedig megnyugodva telpedett meg a vállán és befészkelte magát a hajába. A gyerekek még lenéztek az egyre kissebbedő erdőkre, és látták hogy az egész lángokban áll. Messzenéző alapos munkát végzett.

            Egy perc alatt kijutottak a bolygó légteréből, és szinte beleütköztek a jugrába, meg az előtte lebegő siklóba, mert Bartos éppen akkor készült lemenni értük. Előszőr is azonnal elhagyták a naprendszert. Mikor biztonságos helyre értek, megálltak, és Messzenézőék átmentek a jugrára. A kicsik rossz állapotban voltak, Karra lábából és Csaga hátából csak úgy ömlött a vér. Kul-Anni egyből hasznossá tette magát, és tenyerének gyógyító erejével percek alatt rendbeszedte őket. Aztán csak nézték és ölelték egymást Csagával, és halkan nevetgéltek. Kevi szintén Karra nyakába borult, és kicsit nyöszörgött hozzá, mert nagyon aggódott már a testvéréért, s úgy kellett belé lelket önteni. Bartos bátorítóan beszélt a kislányhoz, szépen elmondta neki hogy mostantól ez lesz az otthona, ez lesz a családja. Csaga elpirult és legszívesebben összecsókolta volna mindannyiukat. Egyre csak Kul-Anni kezét szorongatta, Sira pedig úgy döntött hogy átugrik a vörös hajú kislány vállára és hízelegve nyalogatni kezdte Kul-Anni arcocskáját. Kevi javasolta hogy mutassák meg Csagának a hajót, azzal mind a négy kölyök felkerekedett és felfedezőútra indult. Hevesen futkostak, nevetgéltek, fogócskáztak. Karra akkor vette észre a két új siklót. Kevi kivágta, hogy azokat bizony ő választotta, és ő is újította fel.

-          Egészen egyedül? – hitetlenkedett Karra

-          Igen, Bartos megbízásából.

Kevi csak úgy dagadt a büszkeségtől, Karra pedig elismerően bámult rá. Aztán nagyot nevetett, elkapta a kisfiút, megölelte és a magasba lódította. Érezte Kevi hogy nagy becsülete lett a bátyja szemében.

            A nyughatatlan, pajkos szemű Csaga, és a vidáman ficánkoló Kul-Anni fürkészően kukkantottak be mindenhová, és egy perc alatt birtokba veték az egész jugrát. A fehér haguri kislány csodálkozva tapogatta a medvebundát, olvasgatta a díszes könyveket, és felöltözködött a szép, tiszta ruhákba amiket már neki készítettek elő. A macska elnyúlt a tűzhely mellett és hosszú szempillái alól lustán figyelte a nyüzsgő gyerekeket. Az egész nap eltelt az ismerkedéssel, játszadozással, hancúrozással. Bartos és Messzenéző azonban alaposan összevesztek, mert a fehér ger magával akarta vinni Csagát a Szabadítóra, hogy vele legyen. Bartos viszont nem engedte, s az mondta hogy a kicsiknek együtt kell lenniük, együtt kell nevelkedniük, meg hogy a Szabadító jéghideg, a jugra pedig meleg. És az is egészen nyilvánvaló volt, hogy Csaga és Kul-Anni mostantól elválaszthatatlanok lettek. Ezek az érvek aztán meggyőzték Messzenézőt, és belátta hogy a Nagyerős Védelmezőnek igaza van. Vacsora közeledett, és fennséges lakomát csaptak. Csaga azt sem tudta hová legyen az örömtől, csak úgy égett az arca, és csillogott a szeme. A bőséges fenightől és a sok hústól kipirosodott, jó színe lett. Azután még Messzenéző mesélt nekik, majd a lefekvés következett. A négy gyerek még éppen elfért a kicsi szobában, összebújtak a medvebundában. Középen a két kislány, Kul-Anni erősen szorongatta a Csagától kapott babát. A lányokat két oldalról a két fiú ölelte át. Erősen, biztosan, védelmezően. Bartos bekukkantott és gyámoltalanul megjegyezte:

- Nem kellene külön altatni őket? A fiúkat a lányoktól...

Messzenéző nagyot nevetett erre:

-          Ugyan! Kicsik ezek még. Nincs még eszük arra. Majd talán egy-két év múlva.

Azzal Messzenéző visszaindult a Szabadítóra, Bartos pedig nekivágott újra a délkeleti iránynak. Csendesen surrantak az ismeretlen naprendszerek között, és mindeketten megelégedettséggel gondoltak a bundában szuszogó négy kis kölyökre.