Messzenéző és Karra lassan kinyitották a szemüket. Próbáltak mozdulni de nem sikerült. Akkor vették észre hogy teljesen meztelenek, és hogy kezük, lábuk gúzsba volt kötve valamilyen erős fémből készült bilincsekkel. A fehér ger feltápászkodott és látta hogy egy börtöncellában vannak, melynek egyik oldala valamiféle energiamezőből készült. Gyanította hogy áthatolhatatlan, viszont ha szükség volt rá,  az azt jelenti hogy fogatartóik valószínűleg nem bíztak a láncok strapabírásában. Intett a fiúnak, és el is kezdték feszíteni őket. Ebben a pillanatban felharsant a jól ismert nevetés.  A Professzor a mező túlsó oldalán üldögélt és őket figyelte. Lábainál kucorogott Csaga, és éles, átható pillantást vetett a foglyokra. A hasonlóság közte és Messzenéző között egészen döbbenetes volt. Ugyanaz a fehér haj, ugyanazok a kék szemek. Most a Professzor megragadta a lány torkát, kicsit megszorította, és fröcsögve az arcába ordította:

-          Hát ezeket titkoltad előlem, te? Te semmi kis rongy. Hát érdemes volt ezekért kikapni? Nézd csak meg a mellét – azzal kényszeríti a kicsit hogy Messzenézőre bámuljon – ott viseli az árulók jelét. Ez rosszabb mint a kumla. Elárulta a saját fajtáját, szerinted mit érdemel az ilyen?

Csaga nem szólt, csak undorodva elfordult Messzenézőtől, és visszakuporodott gazdája lábaihoz. A Professzor hörögve kuncogott és megsímogatta a kislány fejét:

-          Előkészítetted a labort?

-          Igen uram.

-          Nagyszerű. Fél óra múlva kezdjük. A fiú lesz az első. Na hagurik, most végre célhoz értetek. Engem fogtok szolgálni mostmár örökké. Megkapjátok szépen a kis szerkezetet, és engedelmességet tanultok. Majd Csaga megmutatja hogyan is kell ide beilleszkedni. Ha ügyesek lesztek néha szabadnapot kaptok. Remek csapat lesz! Sok más rabszolgát fogtok majd nekem és meggazdagszom. Neked ez a gyalázatos helyzet igazán nem okozhat lelkiismereti problémát.

Az utolsó mondatnál Meszenézőre hunyorított.  Karra a fogát csikorgatta és tüzes lángnyelvek csaptak ki a homlokából. Messzenéző nem szólt egy szót sem, csak hidegen átbámult fölötte. A kumla még jobban szórakozott, és belerúgott a kislányba.

-          Hozd az altatókat!

A lány térült-fordult, majd hatástalanította az energiamezőt és odalépett a foglyokhoz. Gyűlölködő arcot vágott, és a lehető legfájdalmasabb módon beléjük nyomta két injekcióstű tartalmát. Azonnal elnyomta őket az álom.

            Ismét magukhoz tértek. Messzenéző kikukucskált a szemhéja alól és megpróbált tájékozódni a félhomályban. Látta hogy az energiamező eltűnt és a kumla nincs sehol. Karra már lefejtette magáról a nehéz láncokat és hozzáfogott a ger kiszabadításához. A bilincseik meg voltak lazítva, így könnyű dolguk volt. Észrevették hogy a szoba sarkában egy batyú volt készítve. Kibontották és rabszolga ruhákat találták benne, de a fegyvereik nem voltak sehol. A batyú mélyén volt még egy kis csomag. Messzenéző kibontotta és előbukkant belőle egy kicsi rongybaba, meg egy lapra firkantott üzenet. Ez most rendes haguri nyelven volt írva, és Karra is elolvashatta:

„Csak két percig aludtatok, mert kissebb dózist adtam nektek. Sajnálom ami történt, de a ti hibátok, mert nem kellett volna visszajönnötök. ĺgy feltűnést keltettetek és már nem tudtam a Professzor elől tovább titkolni. Kérlek Tes isten nevére, ne kövessétek el még egyszer ugyanazt a hibát, mert legközelebb már nem tudok segíteni. Siessetek, meneküljetek. A hajótok ugyanott áll. Ezt a babát adjátok oda Kul-Anninak. Mondjátok meg neki hogy szeretettel gondolok rá.”

Az utolsó szavak, a „szeretettel”, meg  a „gondol” összemázgálódtak. Mindketten tudták hogy a lány könnyeitől. Nagyon megindította őket a kislány áldozata. Karra szeme szikrázott és egész testében reszketett. Elfordult hogy a fehérhajú ne lássa a könnyeit és szipogva mondta:

-          Meg fogja ölni ezért. Halálra fogja kínozni. Nem hagyhatjuk... kicsi még...

Messzenéző megragadta a fiút és a szemébe nézett.

-          Figyelj Karra. Van egy tervem. Kimegyünk innen és szétválunk. Te megkeresed Csagát és egy helyben tartod amíg nem szólók hogy jöhettek. Ha szólók, induljatok a központi labor felé, a Professzor szobájába.

-          Mi? Egyedül akarsz odamenni? Hiszen fegyvered sincs! Mi lesz ha elkapnak?

-          Bízz bennem. Te csak keresd meg a lányt, és nyugtasd meg hogy kivisszük innen.

Azzal a fiú ruhájába rejtette a babát, rákacsintott és útnak indította. Messzenéző pedig elsurrant a folyósókon csendesen, mint a préda után osonó róka, és hamarosan az öreg kumla szobája előtt találta magát.

            Karra egyedül bolyongott és rettenetesen össze volt zavarodva. Félt. Féltette Messzenézőt, a kislányt, és azon rágódott hogy mi lesz ha az egész rosszúl fog elsülni. És hogyan találja meg  Csagát ebben a hatalmas labirintusban? Megpróbálta pásztázni, bemérni, de a lány szándékosan elrejtőzött. Nem bírt a nyomára akdni. Mindenfelé rabszolgagyerekek szobái, a fiatal harcosok zsibongva szaladgáltak a folyósón. Karra nem keltett közöttük feltűnést, hiszen hasonlóképpen volt öltözve. Akkor megpillantotta a kismacskát. Egy kiszögellésben ejtőzőtt, és tűzes szemekkel méregette a nagy sürgés-forgást. Észrevette a fiút mert felpattant és odaszaladt hozzá. Körbeszaglászta és hozzáfenődött. Megismerte benne a haguri vért.

-          Mutasd meg nekem hol van a gazdád. – súgta neki a fiú és megsímogatta a hátát.

A kicsi állat úgy tűnt megértette, mert megiramodott, és néha hátrapillanott hogy Karra követi-e. Hamarosan egy ajtóhoz értek, és a macska besliccolt rajta. A kisfiú utána settenkedett és mikor belépett a szobába meglátta a kislányt ahogy az ágyában kuksolt és a macskával játszott. Mikor Csaga észrevette a fiút felugrott és fel akart kiáltani, de a szája elé kapta a kezét és még időben eszébe jutott hogy nem szabad hangot kiadnia. Karra közelebb lépett, leült az ágy szélére és erősen megragadta a kislányt.

-          Ne félj, Messzenézőnek van egy jó terve. Ki fogunk jutni innen, sikerülni fog. Nézd, ezt majd személyesen is átadhatod Kul-Anninak.

Azzal elővette és megmutatta a babát. A lányka félénken gubbasztott, meg sem mert nyikkanni. Riadtan meresztette a szemét és könnyezni kezdett. Karra folytatta:

-          Nem szabad innen mozdulnunk, amíg Messzenéző azt nem mondja hogy lehet. Akkor majd velem kell jönnöd és gyorsnak kell lennünk. Ne beszélj addig, nehogy észrevegye az az ocsmány kumla.

A kislány gépiesen bólintott. Halálra volt rémülve és Karra magához szorította. A kicsi erre felszisszent és akkor látta a fiú hogy a karja és az oldala több helyen is be van kötözve, és átszivárog rajta a vér. Minden bizonnyal kemény büntetést kaphatott őmiattuk. Karra szégyenlőssen lesütötte a szemét és a takró rojtjával kezdett babrálni. Furcsa, feszült, várakozással teli csönd lepte meg őket. Aztán a lány előkotort egy jegyzetfüzetet és ráfirkantott egy rövid kérdést: „Hogyan éltek ti ott a jugrán?” Karra elmosolyodott és mesélni kezdett:

-          Jó dolgunk van, bár Bartos nagyon szigorú. Nagyon szeretjük Kul-Annit. Jó meleg van a jugrán és van jó sok ételünk. Minden nap tanulnunk kell. Nekem van egy öcsém, a neve Kevi.

„Nekem van egy tűz-cicám. A neve Sira. Sajnálom hogy a múltkor rád támadt. Nem okozott volna komolyabb sérülést.”

-          Szerintem a cicád szeretné a jugrát. Kapna jó sok fenigh-et. A babád régóta megvan?

„Ez minden ami a régi életemből megmaradt. A Professzor előttről nem sok mindenre emlékszem.”

-          Sokat játszunk. Tűzlabdázni szoktunk meg fogócskázunk. Kul-Anni sokat rajzolgat. Van egy csomó könyvünk, azokból szoktunk olvasgatni.

„Régebben én is szerettem rajzolgatni. De a Professzor aztán megtiltotta. És hová, merre mentek?”

-          Délkeletre. Keresünk egy igazi élő Maiát. Egy igazi otthont.

Erre a kislány már nem írt tovább semmit, csak elpirult és csillogó szemekkel hallgatta a fiút. Karra pedig mesélt az álmaikról, arról hogy milyen lesz majd megint szabadon és boldogan élni egy igazi otthonban. Csaga hozzátörleszkedett és Karra magához ölelte. Elhatározta hogy lesz ami lesz, ő megvédi ezt a kislányt ha bele is pusztul. Kellemes, finom illat áradt a lányka hajából és Karra azon töprengett, hogy hol is érezte már ezt az illatot. Aztán eszébe jutott hogy Kul-Anni hajában. A fehér tűznek volt ilyen illata, és Karra megértette hogy Csagát most hatalmas érzéshullámok öntötték el, és felizzott a homlokán a jel. Egészen befészkelte magát a fiú karjaiba és vidáman ragyogott az arca. Eljátszadozott a szabadság, a meleg otthon gondolatával és soha nem tapasztalt boldogságot érzett. Aztán egyszercsak elkomorult, ellökte a fiút és elfordította a fejét. Dühösen firkálta a lapra: „Ha elhagyom a bolygót, az implantátum felrobban. És velem együtt ti is.” Le akart ugrani az ágyról, hogy elszaladjon, de Karra elkapta a derekát és erőszakkal magához szorította. Egymásba mélyedt a tekintetük és a fiú határozottan ráparancsolt:

-          Nyughass! Messzenéző elintézi. Nála ravaszabbat nem ismerek. Na jó, talán téged.

Erre már a kicsi lány is kuncogni kezdett, Karra pedig elmosolyodott és abban a pillanatban megszólalt a fejükben Messzenéző: „Induljatok!”

            Sietősen vágtak át a folyósókon. A központi labor ajtaja félig nyitva, csak valami nyöszörgés szűrődött ki. Óvatosan léptek be, és olyan látvány tárult a szemük elé, amit alig akartak elhinni. A Professzor a földön feküdt, véresen, összekötözve, csápjai levágva és megtaposva. Messzenéző pedig dudorászva üldögélt a központi számítógép előtt és egymás után nyitogatta és olvasgatta a kísérleti programokat. Hogy hogyan, honnan szerzett kardot és fegyvereket rejtély volt.

-          Innen sose jutunk ki élve. – állapította meg fennhangon Csaga.

-          Én is ugyenezt mondtam neki. – méltatlankodott a Professzor.

Messzenéző közben nagyokat nevetett és jókorákat rúgott a kumla hasába.

-          Mennyi az idő? – kérdezte Karrától.

-          Még egy fél óra a találkozóig Bartossal.

-          Ó, addig végzünk. Csaga vetkőzz le. Kiveszem a szerkezetet. Karra te menj és őrködj. Ne engedj be ide senkit.

-          Teljesen meg vagy őrülve. Azt hiszed pár perc alatt megérted és átlátod egy egész élet kutatómunkáját? – fortyant fel a kumla.

-          Mit is mondtál a fehér hagurikról? – kötekedett vele Messzenéző – Hogy veszélyesek? Ravaszak? Azt kifelejtetted hogy nagy tudósok. Ez a te kis semmi kutatásod annyira primitív, hogy egy fehér haguri tanonc is pillanatok alatt megértené és félrehajítaná.

A Professzor belesápadt ebbe a felismerésbe. Hiszen Messzenéző korának egyik legnagyobb haguri tudósa volt. És a haguri tehnika százszor fejlettebb volt mint bármely más nép tudása.

-          De a kölyök implantátumában robbanóanyag van! Ha hozzányúlsz vége!

-          Annyi baj legyen. Akkor mi is felrobbanunk. Nekünk már igazán mindegy, ugye Csaga?

A kislány eközben a csúfondáros Messzenéző mellé perdült. Csak úgy égett az arca az izgalomtól. Tökéletesen megbízott benne, s már el is kezdte megoldani az ingecskéjét. Karra szájtátva bámulta, erre Messzenéző rákoppintott az orrára, hogy induljon kifelé az őrhelyére. Majd a kezébe vett egy kis szikét, és a kislány hátát kezdte nyomkodni. Lassan kitapintotta a gerinc körvonalait és ujjaival betájolta a helyet. Vetett még egy pillantást a monitoron villogó tervrajzokra, meg arra a két kicsi szerkezetre amik már nekik voltak előkészítve. Majd közel hajolt a gyerekhez és a fülébe súgta:

-          Ez egy kicsit fájni fog, de nem szabad megmozdulnod. Sajnos nincs idő érzéstelenítésre, és nekem is tudnom kell mikor mit érzel.

A lányka komolyan bólintott. Bármire képes volt csakhogy megszabaduljon a szőrnyű tehertől. És a fehér ger óvatosan belevágott. Precíz, gyakorlott és gyors mozdulatokkal dolgozott. Felhasította a rózsaszínű bőrt és már a gerinccsigolyáknál járt. A kislány iszonyatos fájdalmakat élt át, de egy halk kis nyöszörgésen, és pergő könnyein kívül semmi más hangot nem adott. És engedelmesen, mozdulatlanul ült, mint egy kőszobor.

-          Nagyon ügyes vagy Csaga, nagyon jól csinálod. Kitartás, már látom a szerkezetet. Most nagyon figyelj rám. A tenyeremből vékony tűzcsíkok fognak kijönni, és kérlek hogy te is próbálj meg ilyeneket gerjeszteni. Csak te nem a kezedben hanem itt a hátadban. Jöjjön ki a fehér tűz az idegvégződéseken, hajszálvékonyak legyenek. Finoman, érzéssel csináld. Gondold azt hogy egy szép tulipánt növesztesz a hátadban Pont ott ahol a kezemet érzed. ĺgy, ez az, most nagyon jó. Picit vékonyabbat. Remek, ez már sokkal jobb. Látod, most összekapcsolódtak az enyémekkel. Tartsd így, ne mozogj.

Apró, pici, koccanó hangok hallatszottak. Egy nagyon halk sistergés. Mintha finom, kicsi kábelek sültek volna ki. Azután mintha fémek ütődtek volna egymásnak. A lány már nem bírta tovább. Minden könnyét kihullatta, úgy érezte széthasad a teste. Az ájulás határára érkezett és akkor egy gyenge kis koppanás törte meg a rémisztő csendet. Az implantátum kint volt, Messzenéző pedig a kislány hátára, a nyílt sebre szorította a tenyerét, és minden elképzelhető tűzerőt beleadott hogy begyógyítsa és elállítsa a vérzést. Csaga kellemes meleget érzett a hátában és megadóan bújt oda a fehérhajúhoz. Messzenéző letörölgette a lányka könnyeit, és megsímogatta az arcát.

-          Mostmár az enyém vagy – nevetett rá, és a kicsi boldogan visszanevetett.

Rácsimpaszkodott és el sem akarta engedni a férfit. A mellére borult és dorombolt neki mint egy kismacska. Ez volt az első kedvesség és gondoskodás amivel Csaga valaha találkozott, azóta hogy a Professzor felébresztette és a szolgálatába állította. És csak sírt, és sírt, és ijedősen elbújt Messzenéző karjaiban, mert szégyellte a könnyeket. A fehérhajú pedig nagyon gyengéd és nagyon kedves volt hozzá. Elmerült a kicsi tekintetében, a kék szembogarakban amelyekből sötétkék sugarak futottak a pupillák örvényébe. És a pupillák mélyén Messzenéző saját magát látta visszatükröződni, és a lányka is saját képmását látta viszont a férfi szemeiben. Messzenéző szinte már nyugalomba ringatta. A varázslatot Karra törte meg azzal hogy rájuk rontott és kiabált hogy sietniük kell, mert a kumla harcosok már tudják hogy bajban van a Professzor és mindenáron ide akarnak jönni.