Kevi már napok óta duzzogott. Komoran magába zárkózott, elmerült saját, legbensőbb gondolataiban. Nagyon hamar kénytelen volt beletanulni a magányosságba. Ijesztően elhagyatottnak, mellőzöttnek érezte magát. Rettenetesen bosszantotta hogy Bartos és Messzenéző már egy jó ideje magukkal vitték Karrát a különböző vadászatokra, és komolyabb akciókba is bevonták. Micsoda kaland az most is a Borgán, és tessék már megint kihagyták belőle. Mert Karra mindig mindent jobban tudott, erősebb és gyorsabb volt nála. Persze szerette a bátyját, régebben hallgatott is rá, engedelmeskedett neki, de egy ideje már fortyogott ellene. Néha már meg is tagadta a parancsait, s dacosan várta hogy a nagyobb testvér csodálkozva felvonja a szemöldökét, aztán elkezdje a megtorló intézkedéseket. Szinte számított rá, reszketve várta a pofont, jobban mondva kikényszerítette Karrából hogy úgymond nevelő célzattal rásózzon. Csak erre várt: felkapta a vizet és vadul szembeszállt vele. Hatalmasakat bírkóztak, Kevi minden erejét beleadta csakhogy végre egyszer sikerüljön legyőznie. Kóstolgatta, próbálgatta a nagyobbik fiú erejét. Legnagyobb bánatára az ilyen csatározások mindig Karra győzelmével végződtek, egyszerűen nem találta az ellenszerét. Nagyon nekikeseredett. Arcát eltorzította a düh és a kudarc érzése. Elege volt már belőle hogy mindig ő volt a kicsi, a gyenge, a gyámoltalan, akinek hátra kellett maradnia Kul-Annival. Úgy érezte hogy Bartos és Messzenéző levegőnek nézik, hogy nem értékelik eléggé pedig ő igazán mindent megtett. Sokszor a végkimerülésig hajszolta magát a kiképzőpályán, csak hogy tökélyre fejlesszen egy mozdulatsort. Össze volt zavarodva. Féltékenykedett a testvérére, ugyanakkor aggódott is érte. Napról napra nőtt a nyugtalansága, izgága, lobbanékony természetét nehezen tudta kordában tartani.

            Most vacsoraidő van, és Bartos maga kezd hozzá a hús darabolásához. Mikor ott van Karra, megengedi neki hogy ő végezze ezt a férfias munkát. Kevi most ott lófrál, és hirtelen ötlettől vezérelve felajánlja a segítségét. Bartos hosszasan, tűnődve nézi a gyereket, és átadja neki a nagy, nehéz kést. Kevi arca egészen kipirul. Gyorsan, ügyesen jár a keze, mindenáron meg akar felelni. Jól végzi a munkát, Bartos bólint és megdícséri. A kisfiú mindenben utánozni akarja a bátyját. Megmutatni a felnőtteknek hogy mennyit is ér. De hogyan versenyezzen a nagyobb és erősebb Karrával? Egyenlőre csak úgy, hogy kétségbeesetten küzd Bartos figyelméért és szeretetéért. Mindent megtesz hogy végre észrevegyék ő is ott van, ő is meg tud bírkózni akármilyen nehéz feladattal. Keményen megdolgozik azért hogy szava legyen a hajón. És Bartos dícsérete hatalmas elismerés: megelégedettséggel tölti el a fiút, most végre úgy érzi hogy véghezvitt valami fontosat.

            Vacsora után Bartos mesél a kicsiknek. Kevi egészen közel húzódik hozzá, fejét mélyen lehorgasztva. Halkan, csendesen üldögél ott, szinte sóvárogva. Mese után bemennek a szobába és Bartos is velük megy. Most hogy nincs itt Karra, valahogy elférnek, összepréselődnek. És Bartos karjaiba veszi a két kicsit, betakarja és magához szorítja őket, és Kevi majdnem belebolondul az érzésbe. Rátör valami melegség, az erős férfi közelsége, a belőle kiáradó tűz olyan gyönyörűség hogy nem bírja magát tűrtőztetni. Szinte már lélegezni sem mer, nehogy elriassza a csodás élményt. Idegei és izmai őrült iramban lüktetnek. Eszébe jut az édesapjuk. A harcok, mesék, játékok. Amikor még egészen kicsik voltak, az apjuk is pontosan így altatta őket. Hirtelen elpárolog belőle a magányosság minden fájdalma, a gonosz irigység amit bátyja iránt érzett. Más szinte sajnálja hogy Karra nincs itt és nem élvezheti ezt. Egyszerre valami kedves, tiszta, megváltozott érzés költözik bele. Hálás a jó szóért, a símogató kézért, és szeretné szolgálni Bartost, véghezvinni valami nagy-nagy tettet amivel kivívhatná az elismerését. És a ravasz Bartos pontosan tudja mi zajlik a kisfiú lelkében, mert másnap reggel magához szólítja és közli vele hogy magával viszi mert a jugrára két űrsiklót kell vásárolni, és Kevinek segítenie kell benne.

            A megbízatás, a tény hogy Bartos elismerte és elfogadta büszkeséggel tölti el a kisfiút. Jó kedve kerekedik, csak úgy tüzel a homloka. Kul-Anni csak mosolyog, és megérti hogy neki most szépen a jugrán kell maradnia. Egy nagy kereskedőközpont mellett parkolnak, és Bartos az órájára pillant majd Kevihez fordul:

-          Messzenézőéknek még van egy napjuk. De mivel nem adtak még hírt, mindenre fel kell készülnünk. Veszünk két jó siklót, s ha a nap végére nem kerülnek elő, mi ketten lemegyünk utánuk a Borgára. Kul-Anni a jugrán marad. Mindent megértettél Kevi?

A kisfiú fontoskodva bólint. Bartos jó köteg pénzt vesz magához, drágaköveket és energiakristályokat. Néhány órát szán a nézelődésre és a vásárlásra. Azalatt Kul-Anninak meg kell tisztítania a fegyvereket és ki kell takarítania a vezérlőt. Kilépnek a hajóról, és a kisfiú meg a magas férfi hamarosan elvegyülnek a kereskedőközpont zsibongó, színes forgatagában.

            Messzenéző és Karra a kumla bázis kapujában álltak. Alaposan megfigyeltek mindent és látták hogy elég sűrű az őrség. Beöltöztek sapkába és csuklyákba, hogy nehogy feltűnést keltsen világos haj – és bőrszínük. Messzenéző még szemüveget is tett, hogy tompítsa szemének kékségét. Bejelentkeztek, elmondták hogy mi járatban vannak és hamarosan szóltak nekik hogy a Professzor várja őket kihallgatásra. Jó órát várakoztak, azután kacskaringós folyósókon vezették őket keresztül, amelyekből lépten nyomon kísérleti laborok nyíltak. Végül egy nagyobb terembe értek, ahol magával a Professzorral találkoztak. Egy hatalmas emelvényen üldögélt, egy trónusszerű, öblös székben, és mellette szanaszét hevertek mindenféle könyvek, jegyzetek, üvegcsék. A szoba maga inkább vezérlőteremre hasonlított, mindenhol számítógépek, képernyők, kutatási anyagok voltak. Öreg, kövérkés kumla volt, vastagkeretes pápaszemekkel. Az arca ráncos és kegyetlen, a szeme ravaszul gyanakvó. Az öregség csúffá tette, szemei annyira belesüppedtek táskás bőrébe, hogy úgy tűnt mintha már nem is látna jól, vagy félig meg lenne vakulva. Hatalmának teljes tudatában, öntelten biccentett, és fel sem állt hogy üdvözölje a vendégeket. Csak intett nekik, hogy vele szemben, egy heverőn foglaljanak helyet. Messzenéző kezdett beszélni, s elmondta hogy mit illetve kit is szeretne megvásárolni. A kumla arcán egy torz kis vigyoron kívül semmiféle érzelem nem tükröződött. Még akkor sem, mikor Messzenéző elővette a legpompásabb dárgaköveket és fegyvereket. Azután néma csönd borult rájuk, s a professzor hümmögni kezdett. Most előszőr megmozdult, odament valamiféle vezérlőpanelhez és megnyomott rajta egy hívógombot. Kicsit kellett csak várakozni, mert hamarosan nyílt az ajtó és megjelent a kislány. Legnagyobb döbbenetükre a haja hófehéren csillogott. Óvatos, félénk léptekkel jött közelebb, aztán lehajtott fejjel megállt a trónus mellett, amibe a vénség már időközben visszatelepedett.

-          Ez az a kölyök akit akarsz? – bökött rá a kumla.

-          Igen ez. De a haja sötét színű volt, most meg fehér.

-          Nos igen. Látom észrevetted. Mit is mondtál milyen fajtát akarsz? Hourit?

-          Igen.

-          Akkor nem ez a kölyök kell neked. Ez ugyanis nem houri.

-          Nem számít. Mindenképpen őt szeretném megvásárolni.

-          Nem is vagy rá kíváncsi hogy milyen fajta?

-          De igen.

-          Akkor elmondom neked: ez egy igazi haguri.

A szó sokáig lebegett a levegőben, befészkelte magát a szívükbe, elzsibbasztotta az agyukat. Karra úgy érezte menten összeesik a félelemtől. A kislány úgy állt ott, olyan közömbösen, mint akinek minden mindegy. De Karra azért elkapta a tekintetét és meglátta benne a rémületet. Messzenéző pedig olyan hidegvérrel folytatta a beszélgetést mintha meg sem hallotta volna az előzőeket:

- Nocsak, azt hittem az már egy kihalt faj.

- Valóban. De én tudós vagyok és arra tettem fel az életem, hogy kihalt fajokat gyűjtsek. Ebben a kölyökben nagyon sok munkám van, rengeteget küszködtem vele míg engedelmességre szoktattam.

A kumla most kinyújtotta csápjait. Hosszú, ráncos, megvastagodott polipkarok voltak, melyek jó fél méterrel a föld felett tekergőztek. Hirtelen a kislány lába köré csavarodtak, majd körbefogták a derekát és egyre feljebb kúsztak. Már a nyakánál kanyarogtak, az arcát cirógatták és a lányka egykedvűen tűrte az érintésüket. Szemmel láthatólag sokszor kellett hasonlókat elszenvednie. A csáp most megmerevedett és a végén kibukkant a mérgező fullánk. Élvezettel babrált a hófehér hajtincsekkel, beléjük túrt, majd a gyerek nyakát kezdte símogatni. Csaga mindezt hatalmas önuralommal viselte el, a földet bámulta és meg sem rezdült. A Professzor most rákiáltott:

- Térdre!

És a kislány abban a pillanatban a földre borult előtte, és úgy maradt ott mozdulatlanul, mígnem a kumla újra talpra nem parancsolta.

-          Kíváncsi vagy hogyan is értem el ezt egy hagurival? – fordult oda a Professzor Messzenézőhöz.

-          Égek a vágytól hogy megtudjam.

Az öreg kumla gúnyosan felkuncogott, és mesélni kezdett. Közben egy pillanatra sem eresztette a kicsi derekát, és le sem vette a szemét Messzenézőről.

-          A háború alatt híres tudós voltam. Akkor még voltam valaki és mindenki tisztelt. Sok kísérletet végeztem, új fegyvereket eszeltem ki. Rengeteg haguri foglyot hoztak hozzám, és én mindenáron meg akartam tudni hogyan működik a testük. Hogy szét lehet-e választani azt a valamit amit ők tűzes léleknek hívtak a testük biológiai működésétől. Kereszteztem őket más fajokkal, de az zsákutca volt. Az élő tüzet nem tudtam mesterségesen előállítani. Megvonták tőlem a támogatást, azt mondták hasznosabb célokra kell. Akkor kitaláltam hogy ha nem tudjuk meg a hagurik titkát, legalább használhatnánk őket. Rabszolgává tehetnénk őket. Zseniális ötlet nemde? Egy haguri rabszolgákból álló elit harci egység. Amely csak a kumlát szolgálja. Akkor fejlesztettem ki a szerkezetet. Ez egy kis implantátum, amelyet az alany gerincébe helyezek, és szorosan összekötök az idegvégződésekkel. Mindent figyelni tud és mindent letapogat: a gondolatokat, a beszédet. Ha engedetlen valaki, csak magasabb frekvenciára csavarozom a távirányítóval és máris óriási elektromos energiaimpulzusokat továbbít az idegekbe. Idegkorbácsnak is lehetne nevezni. Az első kísérletek kudarcba fulladtak, és aztán már egyre kevesebb haguri hadifoglyot hoztak. Ha mégis friss húshoz jutottam, az is problémás volt, mert a felnőtt harcosok ellenálltak a szerkezetnek, és inkább beledöglöttek a fájdalomba minthogy engedelmeskedjenek. Akkor kezdtem el kísérletezni a gyerekekkel. Néhány egész jó szállítmányt kaptam, teljes jugra teherhajók rakományát, lehibernált haguri kölyköket. Épen, egészségesen. Egy ideig jól ment minden. Aztán 300–ban elrendelték minden még élő haguri kivégzését, és hiába mondtam hogy legalább kísérleti célokra hagyjanak meg néhányat, nem vették figyelembe a kérelmemet. Bejöttek a laboromba, elpusztították az összes hibernációs kabint és benne a kölyköket. Én azonban kimentettem egy tucatot, és titokban folytattam a kísérleteket. Apránként ébresztgettem őket, éveken át lefoglalt a munka. Már olyan közel jártam a megoldáshoz! De valaki besúgott. Rajtaütés volt, és azt az utolsó néhány darab kölyköt is kinyírták. Engem pedig száműztek ide, erre az átkozott, lepukkant bolygóra. Az isten háta mögé. Kigúnyoltak, őrült tudósnak hívtak. Hat évvel ezelőtt a megmaradt dolgaimat rendezgettem, nagytakarítást csináltam és akkor vettem észre hogy a lomok között, mélyen megbújva megmaradt egy utolsó, kicsi sztázis-kabin. S benne ez a kis vakarcs meg a még csenevészebb kis macskája. Úgyhogy felébresztettem és rajta tökéletesítettem az implantátumot. Csaga akkor nyolc éves volt, és azóta csak engem szolgál. Fenighet kap enni, amit halott Maiákról szerzek be. Persze csak kis adagokban, és csak ha megszolgálja.

A kumla elfáradt a beszédben, durván taszított a kislányon és intett neki. Csaga fürgén egy szekrénykéhez ment, italt vett elő, pohárba töltötte, majd az öregnek adta. A Professzor megkínálta a vendégeket is, és a lány újabb poharakat vett elő és töltött nekik. Mikor odaadta az italt, kicsit megérintette Messzenéző kezét és a fehér ger érezte hogy a kislány jéghideg és hogy reszket.

- Csaga fehér haguri. – szűrte a Professzor a fogai között – Tudjátok-e mi a különbség egy fehér haguri és egy rendes haguri között?

Messzenéző nem is válaszolt, mert már teljesen kiszáradt a szeme és a szája. Nehezen tűrtőztette magát, és még nyugtató gondolatokat kellett küldenie Karrának is, mert a fiú teljesen elsápadt a dühtől és ökölbe szorult a keze. A kumla folytatta:

-          A fehér haguri veszélyes dolog mert nagyon ravasz. Ez a kislány például, igazi kis boszorkány. Úgy tesz, mintha nem értené a haguri jeleket, és nem hajlandó nekem fordítani a régi könyvekből, lemezekről.  Állandóan becsap és színészkedik nekem.

Azzal hatalmas pofont kevert le a kicsinek, és nagyot hahotázott hozzá. Karra fel akart pattanni, de Messzenéző lefogta a kezét.

-          De nagyon jó rabszolga. Becsalja a különböző veszélyes emberfajokat a csapdákba, és pontosan, időre szállítja őket nekem. Sőt! Legyőzi a legjobb harcosokat is. El kell rejtenem a képességeit, mert ha rájönnek hogy van egy igazi hagurim, bajba kerülök. Mindenki úgy tudja hogy ő houri. És tudod mi a vicces? Hogy azért csak kicsi még ahhoz, hogy tökéletesen át tudjon verni. Néha rájövök a kis trükkjeire és akkor jól megbüntetem.

-          Miféle trükkökről beszélsz?

Messzenéző kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. A terem levegője, a kumla lehellete szinte fojtogatta. A Professzor most lekászálódott hozzájuk.

-          Ó, apróságokról. Például a tegnap használta az egyik csapdát, és elfelejtette közölni hogy kit vagy mit fogott benne. Elfelejtette kitörölni a számítógépből is. És szórakozottabb mint máskor. Használta a fehér tüzet, és nem mondta hogy ki ellen. Titkolózott előttem a kis dög. Szerintem ez csak egyet jelenthet, nemigaz?

-          Mit is?

-          Ó, neked ezt jobban kellene tudnod. Hiszen a te fajtád... te, ravasz fehér haguri....

 A Professzor velőtrázó sikolyban tört ki. Gurgulázva nevetett, és nagyon jól szórakozott Messzenéző sápadt döbbenetén. A fehérhajú pedig egyre nehezebbnek érezte magát, furcsán émelygett és zsibbadt mindene. Egyszerre beléhasított hogy a lányka valamit keverhetett az italukba. Oldalra pillantott és látta hogy Karra összecsuklott, és a földön hever. Csaga pedig kézségesen odaugrott, bilincseket vett elő, és szakszerűen összekötözte az eszméletlen kisfiú kezét. Messzenéző utoljára még belenézett a lány cirmos, mélykék szemeibe, aztán ő is eldőlt mint egy zsák.

            Kevi jól tudja a matematikát és imád elbabrálni mindenféle gépekkel. A tehnika a kisujjában van, sokszor órákig képes elpiszmogni a jugra motorházában, és figyelni a kristályok működését. Pontosan ismeri a hajók típusait, erősségüket, hátrányaikat. A két sikló kiválasztása számára nagyon is testhezálló feladat. Mióta beléptek a gép-piacra, egyfolytában az űrsiklókat nézegetik. Rögtön meg is tetszik neki két csinos, karcsú, felfegyverzett jármű, ellenőrzi a motorokat, a kristályokat. Szinte vadonatújak és ráadásul olcsók. Nagyot rikkant Bartosnak, de a ger inti hogy nem jó.

-          Miért nem? – csodálkozik a kisfiú.

-          Nézd Kevi, ezek kicsik. Olyan kell amibe ketten is belefértek.

És akkor Kevi megérti. Bartos igazából nem támadó vadászrepülőket akar, hanem mentőkabinokat. Arra az esetre, ha baj lesz, mind a négy gyereket ki lehessen menekíteni. Összeszorul a szíve erre a gondolatra. Nagyot nyel, visszatartja könnyeit, és mindenttudóan inti hogy rendben. Tovább keresgélnek, és csakhamar Kevi megtalálja az ideális gépeket. Nem túl nagyok, ezek is egyszemélyesek, de Kevi szerint ha kibontják a pilótaülés mögötti csomagteret, akkor még egy-egy gyerek éppen elfér bennük. A burkolatok használtak ugyan, de az energiakristályok vadonatújak. Az orruk le van darálva, de a fiú látja hogy az könnyen javítható. Emiatt szerencsére igen olcsó a két gép. Megjáratják a hajtóműveket, és megállapítják hogy szépen szólnak. Bartos kedvtelve csettint, és elismerően kurjant a kölyöknek:

-          Jó választás!

Azzal fizet, beugranak a repülőkbe és felszállnak. Megkerülik szinte az egész bolygót, és Bartos megengedi Kevinek hogy bonyolultabb manőverekkel is próbálkozzon. Jól eltelt a nap a vásárolgatással. Csakhamar leszállnak a parkolóba, lebegtetik egy kicsit az új siklókat és végül hozzácsatlakoztatják őket a jugrához. Kul-Anni vidáman szalad eléjük, ő is megpróbálja, beleül a pilótaülésbe, fészkelődik, egyik gépből átugrik a másikba. Csudára tetszik neki az új mulatság, s Bartosnak meg kell ígérnie hogy ha elhagyják a naprendszert ő is repülhet velük néhány próbakört. Kevi meg élénken magyarázza, meséli a lánykának az izgalmas kalandot, és azonnal hozzálát hogy kiszerelje a csomagtereket, és pótülést rakjon mindegyikbe. Késő délutánig dolgozik, még az edzésről és az ebédről is megfeledkezik. Kul-Anni egy ideig sertepertél körülötte, apróságokban segédkezik, aztán Bartos elhívja hogy segítsen az ebédnél. Kevi annyira fáradt már hogy elnyomja az álom a pilótaülésben. Bartos odamegy, ölbeveszi és a szobába viszi. Kevi felriad, kipislog a szemhéjja alól, de úgy tesz mintha nem ébredne fel. Hagyja magát cipeltetni, belesimul Bartos ölébe. Az ilyen ritka pillanatot addig akarja nyújtani ameddig csak lehet. Legszívesebben az időt is megállítaná. Bartos nem mozdul, nem rontja el a kisfiú örömét. Lefekszik a gyerekkel a karjaiban. Csak az órájára pillant és idegesen rándul az arca. A második napnak is lassan a végéhez érnek, és Messzenézőék még mindig nem jelentkeznek.