A két lány egy ezüstösen csillogó tó partján ül és beszélget. A távolban karcsú kristályépületek tornyai magasodnak. Maia égboltja tisztán, frissen nyújtózkodik fölöttük. A nagyobbik hosszú, halványkék köpenyt visel, fején tűztulipánból font koszorú. Odafordul a kicsihez:

- Emlékszel mikor előszőr találkoztunk?

- Igen, jól elfutottál előlem.

Erre mindketten felszabadultan nevetnek.  Egy ideig csendben elüldögélnek, megcsodálják a sima víztükröt, majd megint a nagy mondja:

-          Szerinted lesz valaha szebb jövő?

-          Igen, én hiszek benne.

-          Én nagyon félek!

-          Én nem félek egyáltalán. És neked sem szabad.

-          De ha csak mi maradtunk, hogy lesz újra igazi családunk?

-          Megtaláljuk a módját. Bízol bennem?

-          Igen csak benned. Úgy szeretnélek megvédeni!

-          Nem kell engem védeni. Már régóta én gondoskodok rólatok. Hát nem vetted észre?

-          Azt hiszem értem. De várj csak, hoztam neked valamit.

Azzal elővesz egy kis dobozkát. Kicsomagolja és egy kicsi, puha rogybaba kerül elő belőle. Kék színű gombból van a szeme, fehér fonalból a haja. A nagyobbik lány a kicsi kezébe nyomja és mosolyog hozzá.

-          Ez a tiéd, azért hogy mindig emlékezz rám.

-          Ó de gyönyörű! Régóta megvan neked? Mi a neve?

-          Te adhatsz neki nevet. Mostantól ez vigyázza az álmaidat.

-          Surim! Még sosem kaptam ilyen szép ajándékot. Mennem kell mert hív Bartos.

-          Rendben van. Vigyázz magadra. Tes isten legyen veled!

-          Veled is!

Azzal a kislány a mellére szorítja a babát és hatalmas szökellésekkel átvág a vörösen porzó tulipánmezőkön. Aratás ideje van már, és a piros por felkavarodik fürge lábainak nyomán. A nagyobbik lány még hosszan utánanéz és kék szemeiből elerednek a könnyek.

Messzenéző és Karra már órák óta leselkedtek. Figyelték a lány minden lépését, látták hogy társaival otthonosan jön-megy a város területén. A rabszolgák egyenruháját viselte, haja ismét feketén fénylett, és sűrűn szalasztották mindenféle ügyeket intézni, mert hol a városházán bukkant fel, hol a fogadóban, hol pedig a rendőrségen. Leszállt az este, és a fegyveres rabszolgacsapat a fogadó előtt állapodott meg. Kijött a fogadós, dühösen hadonászni kezdett és valamit méltatlankodva magyarázott. Az egyik houri rabszolgafiút alaposan fel is pofozta és elküldte valahová. A többi gyereknek türelmetlenül intett hogy menjenek be és végezzék a dolgukat. Szétszéledt a kis csapat, úgy tűnt hogy mindenki tudja a feladatát. Ekkor Messzenézőék előjöttek, előhurcolóskodtak áruval megpakolt puttonyaikkal és bejelentkeztek a fogadóba éjszakai szállásra. A fogadós, egy nagydarab, sunyiképű őslakos, személyesen jött eléjük, mert megismerte őket hogy már napközben is ott ebédeltek, és rögtön látta hogy gazdag üzletembert tisztelhet vendégében. Az étteremben nagy volt a nyüzsgés, szinte lépni sem lehetett a sok kereskedőtől és mindenféle rabszolgától. Messzenéző kissebb pénzköteget nyomott a vendéglátó zsebébe és azonnal magánlakosztályt kaptak, különleges kilátással. A vacsorát pedig a fogadós személyesen szolgálta fel nekik, és élénken érdeklődött üzleti ügyeik iránt.

-          Harcos rabszolgát szeretnék vásárolni. – kezdte Messzenéző és megcsörrentette drágakövektől duzzadó tarisznyáját.

-          Ó, akkor a legjobb helyre jöttél. Sok rabszolgám van, mi az elképzelésed,  milyen fajt akarsz?

-          Hourit szeretnék és lánygyermeket.

A fogadós gyanakodva pislogott, azután durván felröhögött:

- Szukát akarsz a  fiú mellé igaz? Úgy, úgy, nagyszerű ötlet, szokjanak csak össze még kölyökként, aztán később könnyebb lesz a tenyésztés.

Messzenéző bólintott, Karra pedig elvörösödött. De meg sem mert mukkanni, hiszen ő itt csak az engedelmes rabszolgafiú szerepét játszotta. Közben a fogadós becsődített jó néhány gyermeket, és elkezdte mutogatni őket. Messzenéző intett hogy nem tetszenek neki. Már a harmadik csoportnál tartottak, és a fogadós kezdett kétségbeesni hogy nem lesz ebből vásár, mert a vendég egyikkel sem volt elégedett. Aztán Messzenéző csakhamar megszólalt:

-          Láttam néhány kölyköt karddal, kumla egyenruhában. Azokat is megnézhetnénk?

-          Jaj, ők nem az én tulajdonaim sajnos. Csak kibéreltem őket erre a hétre, mert most sok kereskedő jött és kellettek a harcosok hogy vigyázzanak a rendre. A Professzort kell megkérdezned, ő a gazdájuk. Úgy tudom néhányat el szokott adni, ha jól megfizetik.

-          Ki ez a Professzor?

-          A kísérleti bázis főnöke. Egy kumla tudós és nyugdíjazott tábornok. Ő képezi ki a fiatal harcosokat.

-          Rendben, megkeressük a Professzort. Addig is, meg szeretném nézni a választékot, hogy már konkrét választással álljak elé. Erre a hétre neked engedelmeskednek, nem igaz? Tehát nyugodtan idehívhatod őket.

-          Természetesen, ahogy akarod.

Azzal a fogadós kiment és még hallották ahogy kiabálva, szitkozódva gyűjti egybe a gyerekeket. Kisvártatva beterelte őket a szobába, és Messzenéző rögtön megpillantotta köztük a kislányt. Az is észrevette őket, mert hirtelen hátrahőkölt és ijedten pislogott. Felsorakoztak a gyerekek, és Messzenéző tettetett unottsággal sorra vizsgálta őket. Megtapogatta a karjukat, megnézte a fogaikat ahogy rabszolgavásárlásnál szokás. Most a lánykához ért. Megragadta a kezét és megnézte a tenyerét. Tizennégy szeplőt számlált meg benne. A gyerek alig volt idősebb mint Kul-Anni. Lesütött szemekkel állt ott és elrántotta a kezét. Nem nézett a fehér hagurira.

-          Ennek itt mi a neve? – kérdezte Messzenéző.

-          Csaga. Igazi kis vadóc, a Professzor úr kedvence. Nem hiszem hogy ezt el fogja adni, mert már sokan meg akarták vásárolni és soha senkinek nem adta oda.

-          Majd meglátjuk. Olyan ajánlatot teszek, amit nem fog tudni visszautasítani. Viszont szeretném közelebbről is megvizsgálni a kölyköt hogy nem-e hibás az áru.

Messzenéző elővett egy drágakövet és a fogadós zsebébe csúsztatta. Annak kapzsin csillant a szeme, és máris egy kicsi, különálló szobához vezette őket. Messzenéző nyakon ragadta az egész testében reszkető kislányt, elvette a kardját, és belökte az ajtón. Majd Karrával együtt benyomultak és belülről kulcsra zárták.

             A lány a szemközti falhoz lapult és haragos szemekkel méregette őket. Messzenéző homlokán felizzott a jel, és jól láthatóvá váltak a dupla tulipánsziromok. A kölyök ettől azért megdöbbent, de nem fedte fel magát előttük, továbbra is rejtve tartotta homlokán a jelet. Vékony, halk fújtatás ütötte meg a fülüket, és akkor látták hogy két kicsi izzó szempár kandikál ki a kislány hajából és gonoszul méregeti őket. A macska volt az, de most egészen ici-pici méretűre zsugorodva, a lány bal vállán ült és a hajában rejtőzködött. Messzenéző közelebb lépett, és akkor a kislány szemeiben tanyát vert a rémület. Idegesen verdesett a tekintete, hol az ajtóra, hol az ablakra, menekülési útvonalat keresve. Még egy perc és támad. Akkor Messzenéző elővett a zsebéből egy ceruzát és egy jegyzetfüzetet, leszakított egy lapot, haguri nyelven rövid kérdőmondatot firkantott rá és a kicsi elé tartotta. A lány összehúzta a szemöldökét, majd elképedve, megbabonázva bámulta az üzenetet. Pillanatnyi csend borult rájuk. Aztán a kislány tekintetében felébredt valami furcsa szomorúság, borzongás futott végig egész testén, odalépett Messzenézőhöz, kiragadta kezéből az írószert meg a füzetecskét és sebesen róni kezdte rá a jeleket. Karra közelebb lépett, belekukkantott de legnagyobb megdöbbenésére egy szót sem értett. Fehér haguri dialektusban kommunikáltak, írtak egymásnak a kislány és Messzenéző. A lány csak írt, írt és írt, egy pillanatra sem állt meg. Ahogy teleírt egy lapot kiszakította, Messzenéző kezébe nyomta, majd folytatta a következő oldalon. Messzeéző egészen fellelkesült, szikrázott a szeme az örömtől hogy a kicsi végre beszélt hozzájuk. Olvasni kezdte az üzeneteket, és ahogy olvasta egyre inkább elkomorult az arca. Elborult a tekintete és sötét harag fészkelte be magát az agyába. Dühösen meredt maga elé és keserűen forgatta a lapokat. A lányka már szipogott, nyöszörgött, könnyei ráhullottak a szövegre és összemázgálták az írást. Azért csak írt tovább, és egy utolsó üzenetre már csak egy sort rótt, nagy betűkkel, a végén feliáltójellel, és ötször aláhúzva, mintegy kemény parancsot, egy felszólítást. Remegő kézzel tartotta magasra, Messzenéző elé, de akkor a ger megcsóválta a fejét és azt mondta:

- Nem Csaga, mi innen nem megyünk el nélküled.

Erre a kislány még keservesebb arcot vágott és teljesen magába roskadt. Még egyszer kézbe vette a ceruzát és a lapot hogy megismételje az üzenetet de kihullott a kezéből. Ott állt előttük megtörten, rémülten, kétségbeesetten. Könnyein keresztül már nem is látott, Messzenéző pedig megfogta és magához ölelte. Ösztönösen hozzábújt a kislány, arcát Messzenéző mellére szorította, úgy hallgatta a ger szívverését mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni, de aztán a pillanat töredéke alatt elcsente a zsebéből a kulcsot az ajtóhoz ugrott, kinyitotta és elszaladt. A fogadós jött be és kajánul megkérdezte:

-          Nos, minden rendben?

-          Igen, köszönjük. Majd megbeszélem a részleteket a Professzorral.

Azzal elvonultak a szobájukba hogy eltegyék magukat holnapra. Messzenéző magához ölelte Karrát és beszélni kezdett hozzá:

-          Idefigyelj. Nehéz dolog lesz ez, sokkal nehezebb mint gondoltam. A kislány nem szólhatott hozzánk, mert egy implantátum van benne, ami letapogatja a gondolatátviteleit, és rögzít minden szót amit kiejt. Ha mások beszélnek hozzá azt nem tudja a szerkezet meghallanni, csak az ő hangszálainak a rezgését figyeli és az őbelőle kimenő üzeneteket. Ezzel kényszerítik engedelmességre. Ez a professzor kísérleteket végez és Csagát használja fel arra hogy mindenféle fajokból emberpéldányokat csaljon csapdába, akiket aztán elfog és vagy rabszolgává tesz, vagy kísérleteket végez rajtuk. És azt is pontosan tudja hogy Csaga haguri, mert ő nevelte fel és saját céljaira használja az erejét.

-          Nem tudjuk kivenni belőle azt az átkozott szerkezetet?

-          Nem. Ha bárki hozzányúl, vagy ha a lány szökni próbálna és mondjuk a bolygó atmoszféráján kívül kerülne a szerkezet azonnal felrobbanna és megölné.

Néma, vészterhes csönd telepedett rájuk.

-          Aludj most, holnapra majd kitalálok valamit. – morogta Karrának.

De azon az éjszakán egyikük sem aludt. Karra csak forgolódott és sóhajtozott, Messzenéző pedig sötéten bámult maga elé.