Két napi eszeveszett vágta után egy lakott naprendszerbe érkeztek. Sok volt itt a kumla járőr, s óvatosan lehetett csak előre haladni. Két lakott bolygót is találtak, az egyik hatalmas kereskedelmi csomópont, a másik viszont egy kísérleti telep és kumla kiképzőközpont. Kul-Anni szerint itt érződött a lány jelenléte a legerősebben. A bolygót Borgának hívták. Megnézték az adatbázisokban, s a központi számítógép szerint számtalan különféle nép lett idetelepítve. Közöttük egy houri kolónia. Akárki is volt az ismeretlen lány, rendkívül okosnak bizonyult, mert a hourik is a tűz népe, így ha elvegyült közöttük nyugodtan, feltűnés nélkül használhatta erejét. Bartos áthívta Messzenézőt tanácskozásra. A kicsik épségét nem kockáztathatták, úgyhogy elhatározták hogy a jugra nem vesz részt az akcióban, s inkább majd a másik bolygón várakozik. A legkissebbek mellé felnőtt felügyelet is kell, mert túl sok a kumla, tehát Bartos velük marad.

-          Add mellém Karrát, s lemegyünk a Borgára mint fegyverkereskedők. – mondta Messzenéző.

Ez jó ötlet volt, mert egy kiképző bolygón a fegyvernek mindig nagy a keletje. Bartos ráállt a dologra, és megbeszélték hogy két napig várnak rájuk. Ha nem érkeznek meg, vagy nem adnak hírt, Bartos utánuk megy. Azzal a jugra ellebegett a biztonságosan zsúfolt kereskedőbolygóra, Messzenéző és Karra pedig nyílegyenesen a Borga felé vették az irányt.

            Szerencsére senki nem ellenőrizte őket komolyabban. A bolygó kumla fennhatóság alatt állt, s az erőszakkal odavitt népek mellett jelentős számban élt még itt az őslakosság. Bányászat, kitermelés nem volt, hanem csak kísérleti telepek és hatalmas tanuló központok. Többféle okból szállították ide a népeket: rabszolgának, vagy kísérletek alapanyagául, vagy mert elit harcosokat képeztek belőlük és aztán arra kényszerítették őket hogy a kumlát szolgálják. Mindazonáltal, a számítógép szerint ez csak egy haramdrendű kiképzőbázis volt, régóta nem vezettek be újításokat, eszközeik elavultak, mintha a kumla hadvezetés elfelejtkezett volna erről a helyről. Mintha inkább a másik, a kereskedő bolygó fejlesztésére szánták volna minden energiájukat.

            Messzenézőék leszálltak a Szabadítóval egy sötét, tömött erdő mellett. Elámultak hogy a bolygót még mindig milyen sűrűn és háborítatlanul borítják az erdők. Az őslakosság primitív életmódot folytatott, nem sokat tudtak a tehnológiáról. Muszáj volt viszont megszokniuk hogy minden nap több romboló száll le és fel, hozzák-viszik a rabszolgákat és a fegyvereket. Nem voltak kiépített utak, hanem csak ösvények, s a vadregényes tájban időnként megbújt egy-egy település. Szekerekkel közlekedtek, amelyeket nagy, vastagnyakú állatok húztak. Még a kumla bázisok sem voltak körülhatárolva mint más helyeken, a sürű erdők természetes védő – és határvonalat képeztek. A hagurik álruhát öltöttek, és Messzenéző pásztázni kezdte a bolygó felszínét. Hamar megtalálta a lány életjeleit és megpróbált kapcsolatba lépni vele. De valamiért nem kapott választ, és azután már a jelet is elveszítette. Mintha szándékosan rejtőzködni akarna előlük.  Azért ők csak megindultak abba az irányba ahonnan legutóbb érzékelték. Jó pár órát kutyagoltak, mire elértek egy kissebb várost. Nem volt könnyű az út, mert batyuikban mindenféle árukat, fegyvereket, prémeket cipeltek. Messzenéző rettenetesen feszült és izgatott volt. Egyfolytában csak azon járt az agya hogy milyen lesz majd mikor megpillantja a kislányt. Vért a véréből. Elgondolta hogy majd felkapja a lánykát, visszarohannak vele a hajóhoz, és pár perc múlva már bottal üthetik a nyomukat. Igen, így fogják csinálni. A kislány, mire felocsúdna, már az övéivel lesz. Nagyokat játszanak majd Kul-Annival. El is mosolyodott erre a gondolatra. Karra oldalba bökte és mondta neki hogy menjenek a főtérre, mert minden fontosabb épület ott van.

            Hamar megtalálták a fogadót, az istállókat, a kumla rendőrség álmos épületét, néhány üzletet és egy lerobbant középületet, ami valamiféle városházának nézett ki. Jöttek-mentek az emberek, egyelőre senki ügyet sem vetett a magas, szikár, csuklyás férfira és fiatal kísérőjére. Kötöttek néhány üzletet, eladtak jó néhány fegyvert. Nézelődtek, óvatosan puhatolóztak. Kumla harcosok sétáltak át csoportosan a téren, egészen fiatalok voltak, valószínüleg a gyakorlótérre mentek. A távolból pengék csendülése, buzogányok huppanása hallatszott. Egy jó órát lötyögtek céltalanul és akkor Messzenéző megint megérezte a kislányt. Egészen közel volt. Jelt adott Karrának hogy nagyon figyeljen. Lapultak és vizsgálódtak. És akkor egyszercsak meglátták azt akiért idejöttek.

            Egy csoport fiatal harcos jött ki az egyik élelmiszerboltból. Mindenféle népek képviselői, de legfőképpen hourik. Két igazi kumla harcos is volt velük. És közöttük volt a kislány. Vékony, sápadt, csenevész gyerek. Kecses, jól ívelt kard lógott az övéről. Messzenéző azonnal felismerte a rajzról. Ugyanaz a huncut száj, mély, tengerkék szemek, de a haja nem fehér, hanem fekete volt. Karra is nézte és nem akarta elhinni. Mert Kul-Anni képén a lány fehérhajú volt, de ezt itt, akárhogy is meresztgette a szemét, csakis hollófeketének látta.  De azok a szemek mindent elárultak. Messzenéző elkapta a tekintetét, és egy pillanatra egybefonódtak. A kislány eldöbbenve, szinte ijedten bámult Messzenézőre mintha a világmindenség legnagyobb csodáját látná. Félig elbűvölve, félig megrémülve. Akkor látta a fehér ger, hogy a lányka szeme cirmos, sötétebb kék csíkok szaladtak ki pupillájából és márványozták szembogarát. Kíváncsi, pajkos, meleg szemek voltak. Őszinte, kedves szemek. Egészen nyilvánvaló volt hogy felismerte őket, hogy megértette azt hogy saját fajtájának tagjait látja maga előtt, mert egy pillanatra megrebbent a tekintete. Ekkor Messzenéző gondolatban ráköszönt: „Hega!”

            Olyasmi történt, amire sem Messzenéző, sem Karra nem számítottak. A kislány nem válaszolt. Mintha lepergett volna róla, mintha meg sem hallotta volna. Hiába szóltak hozzá még egyszer, köszöntötték, kérdezgették, a gyerek tekintete hirtelen megmerevedett. Jéghideg lett és közömbös. Elfordult tőlük. Magába zárkózott. Beszélgetett a csoporttársaival. Karra nem akarta elfogadni. Messzenéző hirtelen leblokkolt, nem tudta hogyan is kezelje a helyzetet. Ekkor Karrának támadt egy ötlete. Odament a lányhoz, megragadta a karját és félrehúzta:

-          Kérdezni szeretnék tőled valamit.

-          Tessék.

-          Mondd csak, hogyan lehet eljutni a legközelebbi kumla bázisra?

-          Egy napi járás.

-          Tudod-e ki vagyok?

-          Mennem kell.

-          Köszönöm az útbaigazítást. Surim.

De a kislány az utoló szóra elfordította a fejét és nem válaszolt. Lerázta magáról Karra kezét és azonnal otthagyta. Rá sem nézett többett. A fiú elképedve krákogott. Dühös lett, hogy csak így lerázták.

-          Ez a kölyök vagy bolond, vagy süket, vagy nem is tudom... – hőbörgött Messzenézőnek.

A fehérhajú alig tudta lecsillapítani a füstölgő fiút. Tanácstalanul álldogáltak, aztán Messzenéző kitalálta hogy követni fogják, s meglesik mikor, hová megy. Többé nem próbáltak kapcsolatba lépni vele, hanem messziről figyelték a kis csapatot. A fiatalok előszőr a rendőrségre mentek, fegyvereket cseréltek, majd közösen a kiképzőpálya felé vették az irányt. Innen jó két óra múlva keveredtek elő, s a két haguri a fogadó ablakain keresztül kémkedett. Aztán látták hogy a fiatal harcosok szétválnak, elköszönnek egymástól, és a kislány teljesen egyedül az erdő felé veszi az irányt, egy keskeny kis ösvényen. Azonnal fizettek és a nyomába eredtek.

            Szűk, sötét csapás volt, és az erdő mélyébe vezetett. Lihegve szaladtak, de a kislánynak nyomát sem lelték. Egy perccel azelőtt még erre jött, hiszen látták, és most nincs sehol. Ráhangolódtak, és érzékelték hogy ott van a kölyök, csak éppen jó messzire előttük jár, és titkosan rejtőzködik előlük. Még jobban futásnak eredtek hogy utólérjék. Az erdő egyszerre barátságtalan és zord lett. Ismeretlen, kísérteties terep, és tökéletesen néma. Néha egy-egy furcsa állat huhogott, víjjogott, sikított bele a csöndbe. A tisztások mélyén furcsán, hörögve csobogtak a vizek. Csermelyek, patakok, kis vízesések hangja volt. Bármennyire is igyekeztek halkan surranni, ők voltak az egyetlenek akik zajt csaptak. Roppant az avar a lábuk alatt. Néha sziklás, köves részekhez értek, és hatalmas erőfeszítéseket tettek hogy átugorják ezeket. Már jócskán letértek az ösvényről és teljesen eltávolodtak a várostól. Nem volt semmi, csak ők és az erdő, meg a titokzatos kislány, aki úgy viselkedett minet egy szellem, egy fantom: ott volt, és mégsem volt ott. Mintha az árnyékukat üldözték volna. Sőt, Messzenéző kezdte gyanítani hogy körbe-körbe járnak, s hogy a különös gyermek a bolondját járatja velük. Megálltak hogy kifújják magukat. Ebben a pillanatban halk zizzenés törte meg a csendet. Messzenéző felkapta a fejét és látta hogy egy kicsi, karcsú nyílvessző egyenesen Karra vállába fúródott. Olyan hirtelen, alattomosan érkezett hogy a fiúnak kiáltani sem volt ideje. Abban a pillanatban egy másik nyílvessző surrant, és Messzenéző éppen időben ugrott félre. De a harmadikat már nem tudta kivédeni, egyenesen a lábába fúródott. Egy gyors mozdulattal kirántotta, felkapta Karrát és egy szikla mögé lódította. A kisfiú is megszabadult a kellemetlen nyílvesszőtől, és nyomán felbugyogott a vére. A csípős fájdalom ellen nem tehettek semmit, némán eltűrték, de idegesen szegezték tekintetüket a kusza lombokra. Bosszantó volt a nemvárt támadás és a bizonytalanság. Messzenéző elkiáltotta magát:

-          Gyere elő! Mutasd magad!

Semmi válasz. A fojtott csöndben csak a vérük pergése hallatszott, ahogy nagy cseppekben hullott a földre, a levelekre. Valami mozdult. Neszezett és nyikkant. Megiramodott túlról, a bozótos háta mögött, és Messzenéző meg Karra utána loholtak. Futás közben érte még őket három nyílvessző, alig bírtak elugrálni a többi elől. Nem tudták eldönteni hogy hány támadó lehet, mert mindig más irányból érkezett a csapás. Azután egyszercsak mögéjük került a veszedelem, és nagyot sózott Karra fejére. A fiú a földre bukott, de ugyanazzal a lendülettel még sikerült elcsúsznia egy fehéren izzó tűzgömb elől. A furcsa jelenség hirtelen elpárolgott mielőtt még a fákat lángra lobbantotta volna. És akkor megpillantották a kislányt. Ott állt előttük kivont karddal, elszánt arccal. Nem is igyekezett összehúzni magát, meg sem próbált elrejtőzni. Csak állt ott, egyszerűen, gőgösen,  konok arccal. Nem mutatott se kínt, se megbánást. Úgy állt ott mint aki pontosan tudja hogy mit akar. És nem beszélt, nem nézett rájuk. Olyan volt, mint a sima kő, teljesen néma, hideg és kemény. Magába zárkózott. Minden érzés, minden álom, a kislány egész lelke valahol mélyen el volt rejtve, és csak a szemei árulkodtak valami nagy-nagy fájdalomról. Valami mélységes mély, keserves titokról, amihez senki nem tudott hozzáférni. Különös, furcsa tekintettel állt ott: izzott a homlokán a jel, tenyeréből kicsaptak a lángok, és körbelengte valami harag, és valami hatalmas szomorúság. Mint aki dühös mert megzavarták, mert betolakodtak az életébe. Most vad, szenvedélyes tűz lobbant a szemeiben. És minden lepergett róla: Karra szavai, Messzenéző nyugtató tűznyalábjai, mintha áttörhetetlen páncél fedte volna a testét. És támadott. Gyorsan, pontosan, kíméletlenül.

            Messzenéző megértette hogy a kislány valamiért az ellenségük. És azt is pontosan látta hogy itt élet-halál harc lesz. Marokra fogta a kardját, megállt és bevárta a támadást. A lányka azonban ravasz volt. Az ütés pillanatában hirtelen megtorpant, és oldalról csapott oda. A gyors váltás nem zökkentette ki Messzenézőt, félreugrott, kivédte az ütést és megpróbálta elcsípni a kicsit. Csakhogy a lány megpattant, és Karra felé lőtt egy nyílvesszőt. Akkor látták hogy a kard mellett jól felszerelt íj lóg a hátán, s egy tegezben nyílvesszők. Karra ügyesen védekezett, szétzúzta a vékony, hegyes veszedelmet. Fantasztikus, vad és kicsiny csata kezdődött a kislány és Karra között. Szinte táncolva cikáztak a fák, bokrok és sziklák labirintusában. A kislány pompás vívótehnikát mutatott be, mintha csak a legjobb haguri iskolákban tanulta volna: rárohant, döfött, és visszalépett, majd messzire elugrott. Messzenéző hatalamas tűzörvényt gerjesztett, de a kislány úgy hatástalanította ahogy a nagykönyvekben meg van írva. Taktikázott, sebesen szaladgált, egy perc nyugalmat sem hagyott nekik. És közben egyre beljebb és beljebb keveredtek az erdőbe.

            Mindent egybevetve a kislány elképesztően fürge volt. Hamar belátták hogy lehetetlenség utólérni, mert úgy ismeri az erdőt mint a tenyerét. Könnyedén szökkent fától bokorig, gyorsaságával hatalmas előnyre tett szert. Vékony, tűhegyes, hófehér tűzpászmákat zúdított ki a tenyeréből, és alaposan összeszúrkálta üldözőit. A nagy rohanásban végre egy sziklás tisztásra értek, amelyet gyors folyású patak szelt ketté. Itt most bekerítették.  Azért Messzenéző mégiscsak ravaszabb volt, intett Karrának és két oldalról, egyidőben zúdították tűzörvényüket a kölyökre. Karra újabb és újabb támadásokkal rohamozta, s amíg a védekezéssel volt elfoglalva Messzenéző óvatosan a közelébe került, áttörte fehéren izzó, tűzes pajzsát, megragadta, és a földre teperte. A lánykának még ekkor is megmaradt a lélekjelenléte, mert megpróbált elugrani, de a fehérhajú vasmarokkal tartotta, s csak annyit ért el hogy Messzenézővel együtt a csobogó vízbe esett. Erre olyan lett mint egy vadmacska. Rúgott, karmolt, kapálózott, harapta a férfi kezét ahol csak érte. Féktelenül tombolt, kétségbeesetten, mert nem bírta elviselni hogy csapdába esett. Csak úgy szórta testéből a tüzet, és Messzenéző sorra hatástalanította a fehér lángokat, egészen lefojtotta. A víz alá nyomta újra meg újra, s mikor kihúzta, a kislány prüszkölt és csapkodott. Hirtelen észrevették hogy a haja be volt festve, mert a vízben kioldódott a festékanyag, és a sokadik áztatásra már ezüstösen csillogó, fehér hajzuhatag bukkant elő. Már egyre erőtlenebbül vergődött Messzenéző karjai között, és csendben nyöszörögni  kezdett. A szeme már csupa félelem és megadás. Akkor Messzenéző megragadta a vakítóan fehér, vizes hajkoronát, elkapta a kislány derekát, és kivitte a szárazra. Lefogta és szigorúan rászólt:

-          Elég volt most már. Viselkedj rendesen, akkor nem bántunk.

A kislány nem válaszolt, de úgy tűnt most már megszelídült és együttműködőbb lesz. A fehér ger elvette a fegyvereit, és odahívta Karrát. Most a fiú kapta el a kis fogoly derekát, és szorosan megtartotta. Messzenéző pedig vizesen, csatakosan, lihegve megállt előtte, és kérdezgetni kezdte:

-          Mi a neved? Hogy kerültél erre a bolygóra?

A lányka továbbra sem válaszolt, csak meggyűltek a szemében a könnyek. Ebben a pillanatban felizzott a homlokán a jel, hatalmas láng csapott ki belőle, felkapta Messzenézőt és elhajította jó harminc lépésnyire. Mikor a férfi távol került, a lány hánykolódni kezdett, és foggal körömmel próbált szabadulni Karrától.

-          Nem addig van az! Nem engedlek ha bele is halok! – sziszegte a  fiú.

Hirtelen furcsa suhogás, és rémisztően vinnyogó hang szakította meg a küzdelmet. Karra hirtelen azt érezte hogy valaki elborítja vörösen izzó lángokkal, és ezernyi karom fúródott a testébe. Akkora fájdalom hasított belé hogy majd felrobbant az agya bele. Felpillantott és akkor látta hogy egy jól megtermett, szárnyas, lebegő állat kering fölötte, okádja rá a tüzet, és éles karmaival marcangolja. Macskafélének nézett ki, és Karra majd szörnyethalt a rémülettől. Elengedte a kislányt, és a fenevad vérfagyasztó visítással vetette rá magát. Még egy pillanat és hatalmas, tűhegyes agyaraival halálra marja a fiút. Ekkor Messzenéző hangja rázta meg a levegőt:

-          Shhíííí...ráááá...shíííí!!!!

Az állat egy pillanatra megdöbbent, bamba szemeket meresztett és abbahagyott mindent amit addig csinált. A fehér ger fogva tartotta a tüzes macskaszemeket és teljesen megbabonázta. Uralma alá hajtotta a macskát. A kislány eközben már a tisztás szélén járt. Nagyott csettintett és a szárnyas bestia hirtelen kizökkent kábulatából, felröppent, odaugrott kis gazdájához. A lány a hátára pattant, és nekiiramodtak. Sebesen elrepültek, faképnél hagyva a két hagurit. Messzenéző hasztalan próbálta az irányítása alá vonni az állatot, megparancsolni neki hogy forduljon visza, az többé nem hallgatott rá.

            Messzenéző most begurult. Felrángatta a sebesült fiút, összekapta a fegyvereket, és azonnal üldözőbe vette a különös párost. Nagyon felbosszankodott, és elhatározta hogy mindenképpen elkapja őket. Mindenütt hallották a szárnyak suhogását, néha egészen közel húzott el mellettük, néha meg is pillantották a lobogó hajú, fehér haguri kislányt. Szinte beleőrültek, eszelősen rohantak utána. Ismét csak egy hatalmas tisztásra értek. Végre a szemük elé kerültek a menekülők teljes életnagyságban. Valamiért kicsit le is lassúltak, s Messzenéző most elérkezettnek látta az időt egy támadásra. Tűzförgeteget küldött rájuk, s el is találta őket. A lány lebucskázott, a macska fájdalmasan felnyivákolt és elrebbent. Messzenéző és Karra hatalmas lendülettel ugrottak hogy elkapják a földön fekvő, látszólag eszméletlen lányt, és akkor hirtelen beszakadt alattuk a föld és elkezdtek zuhanni. Óriási, mély verembe estek, akkor látták csak, hogy az egész tisztás egy vékony föld és avarréteggel lefedett csapda. Három földoszlop emelkedett ki a veremből, tökéletesen síma falakkal, amelyeket lehetetlenség volt megmászni. Az egyik ilyen oszlop tetején kuporgott a kislány, és szemtelenül lebámult a kelepcébe esett harcosokra. Most sem szólt hozzájuk, de azért jól hallották hogy kicsit kuncog. Messzenéző némán állta a kislány ravaszkás nézését. Karra fel-alá rohangászott, teljesen megtébolyodott. Nem bírt belenyugodni a vereségbe. Hatalmasakat ugrott, de a verem fala túl magas volt, nem tudta elérni a peremet. Az oszlopok alján egyszercsak kinyíltak valami rekeszek és sűrű, zöldes-barna füst árasztotta el őket. Egy perc múlva elszédültek, és öntudatlanul összeestek.

            Mikor felébredtek előszőr fogalmuk sem volt róla hogy hol vannak. Csak annyit éreztek, hogy valami jármű mozog alattuk, és hogy haladnak valami felé. Feltápászkodtak, és legnagyobb megdöbbenésükre észrevették, hogy saját hajójukon, a Szabadítón vannak. Automata pilóta vezette, s a betáplált adatok szerint már elhagyták a bolygó légkörét és a naprendszerből kifelé vezető útra kell térniük. Messzenéző gyorsan visszavette a kézi irányítást és megállította a hajtóműveket. Szétnéztek és látták hogy minden holmijuk, minden áru amit el akartak még adni ott volt szépen felsorakoztatva a vezérlőben. Mintha valaki egyszerűen kipakolta volna a szűrűket a Borgáról. Az üzenet egyértelmű volt: el innen és ne gyertek vissza soha többé. Testükön friss, gyengéd harapásnyomok. A kislány valószínüleg a nagymacska segítségével cipelte a hajóra a számára nehéz férfit és fiút. A fehér haguri gondolkozott egy sort. Ránézett az órájára. Még volt egy teljes napjuk. Majd Karra felé fordult:

-          Figyelj ide. Még soha nem csapott be így senki. Az én eszemen még soha nem járt túl senki. Főleg nem egy ilyen kis kölyök. Én most visszamegyek és elkapom, megszerzem ezt a kislányt, ha addig élek is. Kiderítem hogy mi a titka. Látod hogy milyen veszélyes, ezért ha akarod nem kell velem jönnöd. Menj vissza Bartoshoz.

-          Nem. Veled maradok. Menni akarok. Segítek neked.

-          Rendben van, de akkor nagyon óvatosnak és ravasznak kell lennünk. Van egy tervem. Pontosan kövesd az utasításaimat és ne engedd hogy a kislány kihozzon a sodrodból. Nyugodtnak kell maradnod.

Karra bólintott. Messzenéző megragadta a kormányt, és egy határozott mozdulattal visszafordította a hajót. Újra betörtek az atmoszférába és erősen elhatározták hogy véghezviszik akaratukat. Bármi áron.