- Gyertek gyorsan! Szétverik a kiképzőpályát!

Karra hangja felverte a kicsiket álmukból. Korán reggel volt még, s Kevi meg Kul-Anni álmosan, csipásan, borzasan kukucskáltak ki a bunda-takaró alól. Előszőr nem értettek semmit, aztán felfogták hogy Bartos és Messzenéző agyalják egymást a küzdőtéren. Sebtében összekapták magukat és pillanatok alatt ott termettek.

            A látvány önmagáért beszélt. A két férfi hatalmas vörös és fehér tűzörvényeket hívott életre, s azzal szórakoztak, hogy lerohanták és megpróbálták a földre szorítani egymást. Izmaik megfeszültek, mozgásuk kecses és gyors. Messzenéző kissé meggörbülten verekedett, de az ugrásai és fehér tűzcsóvái pompásak voltak. Óvatosan puhatolózott, ravasz, ezerfelé figyelő szemekkel. Bartos is illegett-billegett, azután pontos, táncszerű lépésekkel valahogy mindig sarokba szorította ellenfelét. A gyerekeket félelem, izgalom és vad borzongás járta át ahogy a titánok vívását figyelték. Ragyogó harcosok voltak, mérközésük tele volt ötlettel, látványos akciókkal. Úgy verekedtek, mintha életre-halálra küzdenének. Most Bartos támadt. Előre tartotta lángoló pengéjét és ügyesen vetette magát a fehérhajúra. Messzenéző a feje fölé tartotta hosszú pallosát, kivédte az ütést, megragadta Bartost és a levegőbe dobta. Jóformán még földet sem ért, mikor Messzenéző már rajta volt. Összegabalyodtak, lábaik és karjaik egymásba akaszkodtak, s egy pillanatig úgy tűnt nincs ami szétválassza őket. Szaggatták, tépték egymást, mintha szorításukkal el akarnák roppantani egymás derekát. Pattanásig feszítették izmaikat. Szinte elkábultak ebbe a nagy összecsomózásba. Azután szétugrottak, megfutottak, s egymástól mintegy húsz lépésnyire megálltak. Fojtottan lihegtek, reszketve, némán. Szavakat, hangokat nem adtak ki. Irtózatos és mégis részegítő volt a csönd. Figyeltek. Méregették egymást. Most Bartoson volt a sor, és tenyeréből apró pici tűzlabdákat varázsolt elő. Játszadozva száguldottak Messzenéző felé, mint megannyi ártatlan kis szentjánosbogár, s mikor közel értek, hirtelen megduzzaddtak, kinyíltak mint valami éhes, tűzes rózsák, és vadul el akarták borítani. Messzenéző félreugrált előlük, lebegő fehér tűzpajzsot vont maga köré s azzal semlegesítette a feléje száguldó veszedelmet. Ekkor Bartos egyszerűen rárohant, áttört a fehér tűzburkon és szájon vágta a fehérhajút. Messzenézőnek a vére is kiserkent, és egészen a falig csúszott az ütés lendületétől, de még azzal az erővel a levegőbe pattant és ott állt ismét a saját lábán. Izzó szemekkel figyelték egymást, az idő megszűnt körülöttük. Nem volt semmi csak ők ketten, akik ott álltak egymásnak, vérszagúan, izzadtságszagúan. A végsőkig feszítették egymás határait. Mindkettőjüknek nagyon magas volt a fájdalomküszöbe. De azért meglátszott hogy Bartos miért is lett a Nagyerős Védelmező. A vívásban nem volt párja. Hiába volt Messzenéző nagyon taktikás, nagyon ravasz, Bartos mintha előre tudta volna a lépéseit. És ha elkapta a fehérhajút, úgy odasózótt neki hogy teljesen kizökkentette a ritmusából. Messzenéző tudta hogy még mindig a Gudyát bosszúlja. Azt hogy Félszemű kezére adta, és hogy ott akkor a kínzókamrában fájdalmat okozott neki. De nem bánta. Mert a tartozásokat meg kell fizetni, és most végre kiegyenlítették, elrendezték a dolgaikat. Mielőtt Bartos még puhára verhette volna Messzenézőt, a hajó rájuk szólt hogy Maiához érkeztek. Készülődni kellett, s a gyerekek elkámpicsorodtak hogy ilyen hamar véget ért a nagyszerű harc. Karra odaugrott Messzenézőhöz, és kötszereket vitt neki hogy ellássa a sebeit. Bartoson nem volt mit kötözni, rajta egy karcolás sem esett. A vezérlőbe sietett hogy betáplálja a leszállás koordinátáit.

            Karra mostanában mindent elkövetett hogy a létező legjobban kiszolgálja Messzenézőt. Állandóan körülötte süfletett és leste a kívánságait. Le sem lehetett vakarni a fehérhajúról. Most is, miközben a jugrára hurcolták az újabb zsákmányt, igyekezett a fehér ger terheit is átvenni. Nagyon szégyellte a korábbi viselkedését, és Messzenéző igazi hőssé vált a szemében. A fehér ger csak mosolygott ezen, igyekezett szépen bánni vele, jó irányba terelni a fiú energiáját és lelkesedését. Újra átjárt hozzájuk tanítani, Bartos pedig a küzdőtéren csiszolta a kicsik tudását. Egy jó időre elrejtőztek, mert a kumla társadalom teljesen felbolydult a terrorakció miatt. Egyelőre nem közöltek híreket, de Félszemű, a hadügyminisztérium megbízásából, megjelent a nyilvánosság előtt és elmondta hogy veszedelmes szabotőrőket, bűnözőket keresnek, és megszigorították az ellenőrzéseket minden csomóponton. Azt is közölte hogy az akció titkos, a nemzetbiztonság különleges csoportja foglalkozik vele. Azt ugyebár nem jelenthette be hogy száz évvel a háború után élnek még hagurik. Azzal óriási pánikot keltett volna. Az egycsápos kumlát mindenesetre előléptették, tábornoki rangjelzésekkel büszkélkedhetett.

            A hagurik eközben nagy erőfeszítéseket tettek hogy újra visszatereljék életüket a régi kerékvágásba. Csak a Szabadító javítási munkálatai heteket vettek igénybe, az élelemszerzésről nem is beszélve. Titkos, rejtett utakon surrantak, Maia temetőket fosztogattak hogy újra legyen a gyerekeknek fenigh. Lassacskán összegyűlt minden ami elveszett: könyvek, ruhák, takarók, fegyverek. Messzenéző és Bartos vadászni jártak. Azzal kezdték hogy elmentek a Busita bolygó holdjára, és ketten, közös erővel leterítették a híresen erős, veszélyes vadállatot: a Busita medvét. Nagyon nehéz munka volt, Bartos meg is sérült közben, a helyzetet Messzenéző mentette meg, aki azon kevés gerek közé tartozott, akik tudták hogyan kell állatokat megbabonázni pusztán a gondolataik erejével. Messzenéző sosem lett volna képes arra amit Kul-Anni művelt, hogy fejlett tudatú embereket vonjon ellenőrzése alá és manipulálja őket, de az egyszerű, állati elméket rövid ideig az uralma alá tudta hajtani. Az állat pillanatnyi elbambulását kihasználva Bartos el tudta roppantani a nyakát és pillanatok alatt végzett vele. A medve hatalmas páncélt viselt, ezen szinte semmilyen penge nem hatolt át, így nem kis munkába került lefejteni ezt a külső, kemény burkot. Mire sikerült, eltelt egy egész nap, és halálosan elfáradtak bele. De a páncél alól előtűnt a csodálatos, hófehér bunda, aminek a gyerekek nagyon örültek. Újra volt már meleg kuckójuk, kényelmes ágyuk. A bunda beterítette az egész szobát és hihetetlenül jó érzés volt ismét belebújni. Biztonságban, otthonosan érezték magukat, a felnőttek gondoskodtak róluk. És mindenképpen tartották a délkeleti irányt.

            A gyerekek nagyon szépen fejlődtek. Egyre többet tudtak meg saját kultúrájukról, mert Messzenéző kegyetlenül komolyan vette a nevelésüket. A harcokban pedig jeleskedtek, mert magukba szippantottak mindent amit Bartos mondott vagy mutatott. Továbbra is a kicsi Kul-Anni volt a legügyesebb, leghuncutabb, és a fiúk állandóan a védelmükbe vették. Kul-Anni néha azonban egészen elkomorodott, mintha súlyos gondok gyötörnék, sóhajtozott és félrevonult a többiektől. Az esti takarodó után még elüldögélt Bartos mellett, és csak nézett ki a fejéből. Szerette elhallgatni ahogy pattogott a tűz, ahogy a férfi tett-vett, motoszkált, rendezgette az edényeket, a tárgyakat. Valahogy megnyugtatta. Hátramaradt a vezérlőben a tűzhely mellett, s ez valahogy arra emlékeztette a kislányt amikor még az elején együtt, egymásért küzdöttek. Mikor még csak ők ketten voltak. Miután elvégezte a dolgát, Bartos lefeküdt és megengedte a lánykának hogy rövid ideig még mellé bújjon. Nem sokáig, csak amíg elrendezték a gondolataikat és elnézték ahogy a tűz lelke hajlékot talál az izzó parázsban. Azután a kicsi elsurrant, vissza a helyére, a fiúk közé. Azok már várták, csak úgy félálomban, mint aki még nem alszik egészen mert tudja hogy nincs teljesen elrendezve a lefekvés ceremóniája. Mert valami kis apróság még hiányzik. S mikor a lányka befészkelte magát közéjük átölelték, betakarták és légzésük mélyre váltott. Most már zavartalanul alhattak.  

            Egyik reggel Kul-Anni nem ment a kiképzőpályára. Csendesen meghúzódott a sarokban, a könyveivel babrált, rajzolgatott, gondolkozott. Bartos hajnali edzést tartott, s Messzenéző csak később jött, reggelire. A lány kiment a vezérlőbe. Hosszasan bámulta a tüzet. Eszébe jutott hogy talán elő kellene készítenie az ételt, de valahogy tudta hogy most neki nincs azzal dolga. Valami különös, izgalmas, lelkesítő öröm szaladt végig a bensőjén. A szíve hevesen kezdett dobogni. Kutatva nézte a tüzet, s mintha valami nagy dologra jött volna rá, hirtelen szeretett volna felkiáltani. Hogy mindenki hallja meg az örömét. De azért elüldögélt csendben továbbra is, és rajzolgatott. Tudta, érezte, akarta hogy történjék valami. Előszőr csak egy halovány kis sejtelem volt, egy zavaros kép, egy furcsa kis megérzés. Azután erősödni kezdett és a kép kitisztult. Megfeszítette  az akaratát és minden erejét beleadta. Erőlködött hogy tisztán lássa. Most már szinte meg tudta volna érinteni. Bartos megjött a fiúkkal és hozzászólt, kérdőre vonta hogy miért nem jött a gyakorlatra, s hogy be kell majd pótolnia. De a lány nem válaszolt neki. Észre sem vette hogy ott van. Akkor látta Bartos hogy valamiféle révületben van. Egészen lángolt a homlokán a tűztulipán jele, s a szája mozgott mintha beszélgetne valakivel. Nem érintették meg, hagyták hogy nézze csak végig a látomást. Megjött Messzenéző is, és csöndben tudomásul vette a furcsa helyzetet. Ültek s bámulták a kislányt, aki egy láthatatlan valamivel beszélgetett. A szavát nem értették, de látták hogy sebesen jár a keze s rajzol valamit. Azután egyszer csak nagyot sóhajott, és felpillantott:

-          Északra forduljunk, nagyon gyorsan. – mondta

Komoly, méltóságos csönddel hallgatták. Bartos megkérdezte:

-          Mit láttál?

-          Ezt.

Azzal Kul-Anni feléjük tartotta a jegyzetfüzet lapját. Messzenéző felkiáltott meglepetésében, felugrott és odament hogy közelebbről lássa. A többiek elképedve, izgatottan, remegve furakodtak közelebb. A lapon egy szép, kedves arcú kislány képe rajzolódott ki. Olyan Kul-Anni formájú, de a szeme kék és a haja hófehér. A szája szegletében pedig valami ravaszság bújkál. Fehér haguri, pont olyan mint Messzenéző.

-          Furcsa dolog. Próbáltam beszélni vele, de úgy tesz mintha nem hallana.

-          Hogy érted? – kérdezte Kevi.

-          Nem tudom pontosan megmondani. Emlékeztek amikor veletek álmodtam? Nem vetettek észre azonnal, és már a sokadik álom volt mikor Karra végül kapcsolatot teremtett velem. Mikor látok dolgokat, embereket, az olyan mintha egy filmben látnám. Kívülről. De ha hagurit látok, élő hagurit, akkor hirtelen minden olyan lesz mintha én is benne lennék. S az a másik is visszaszól, válaszol. Egyszercsak észrevesz. Onnan tudom hogy életben van. Mikor a Maiákról látok álmokat, képeket, akkor messziről nézem, mert mindenki halott, s nem tudok senkivel beszélni. Átnéznek rajtam az emberek, mert nem is léteznek igazán, csak emlékképek.  S ezt a lány most megszólítottam, láttam hogy lát engem, mert megdöbbent, de nem válaszolt, hanem ijedten elfutott. S én hiába kiabáltam és szaladtam utána, eltűnt a szemem elől. De ő van valahol, él, lélegzik. Úgy érzem északra kell mennünk, ott fogjuk megtalálni.

Mindenki izgalomba jött. Messzenéző teljesen megbolondult. Újra meg újra elmondatta Kul-Annival, minden részletet alaposan átrágott, megcsócsált. Gyermek a saját fajtájából. Igazi fehér haguri. S ott van valahol odakinn, csak meg kell találni. Bartos azonnal északra fordult. Messzenéző hanyatt-homlok rohant vissza a Szabadítóra és követni kezdte a jugrát. A reggeliről mindenki megfeledkezett. Beléjük tódult az érzés hogy akarják ezt a gyermeket, hogy muszáj találkozniuk vele. Elakadt a lélegzetük is. Úton voltak, rohantak feléje. Fojtott izgalom és öröm töltötte be a levegőt. Reszketett bennük valami és némán figyeltek. Él, létezik egy másik haguri és ők mennek már, szaladnak feléje. És az a  másik is gyermek, és ráadásul kislány.