2.

Késő éjszaka ébredt fel a városi tömlöcben. Furcsa rotyogás birizgálta a fülét. A teremben több ilyen rottyanás is elszabadult az összezsúfolódott foglyok között. Egy hatalmas rongyos fenék préselte arcát a rácshoz, csak most kezdte érezni az arccsontjáig hatoló fémlapot. Kiszabadította karját a fenék gazdája alól s rálökte egy mellette alvó kollégára.
-    Na, mi az? – dünnyögte.
-    A fülembe eresztettél.
-    Szeles az éjszaka – és visszaaludt.
Tagjai elzsibbadtak, főleg a karja. Felhúzta magát a rácsokon, míg talpra nem állt. A rács mellett gyér megvilágítású folyosó, kicsit arrébb a fal mellett két őr ült közre egy kicsinyke asztalt. Onnan is jól látta, ahol állt, az apró kockákat, ahogy gyors egymásutánban cseréltek gazdát a „felrázáshoz” használt fakupákban.
-    Hé, maguk! – szólt oda. – Mit keresek itt?
A fülük botját sem mozdították.
-    Mondom, mit keresek itt? – kicsit hangosabban. – Azt hiszem rossz helyre hoztak. Egyetlen bűnöm, hogy részegen randalíroztam az éjjel. – Hazudta.
-    Oh, persze!
Az őr felállt és odacsoszogott Conybordhoz. Leemelte a falról a fáklyát és a pislákoló fénynél jól megnézte Conybord mocskos, rácslenyomatos arcát.
-    Ismerlek – mondta az őr felvillanyozott képpel. – Te vagy az öreg hentes fia, nem igaz?
Conybord hevesen bólogatott. Az vagyok, akit akarsz, csak engedj ki, gondolta.
-    Nem, mégse. Hectus! – kiáltott oda őrtársának. – Ki ez a gyengeelméjű?
-    Innen nem látom! – ordította vissza a másik.
-    Akkor gyere ide és nézd meg!
A foglyok közül többen mocorogni kezdenek, páran fel is ébredtek az ordibálásra.
Hectus csípőre tett kézzel, hunyorogva mérte végig a rácsnál állót, majd köpött egyet.
-    Igen, rád hasonlít – veregeti meg a másik őr vállát. – Kiköpött te vagy.
-    Menj már. Ilyen ronda pofám még nekem sincs.
-    Részegen van.
-    Részegen sincs.
-    Kuss, legyen már! – zsörtölődik az egyik rab. – Ha lehet, szeretném kialudni magam a halálom előtt. Olyan nagy kérés?
-    Akkor aludjá’, ne pofázz! – hördült rá Hectus.
-    Kérem, őr úr méltóságok. Engedjenek ki. Én nem csináltam semmit. Arra sem emlékszem, hogy mikor és hol ébredtem fel reggel, nemhogy hogy kerültem ide – védekezett Conybord, habár tudta, feleslegesen. Innen nincs menekvés, csak ha kiszabadítaná valaki. – Talán megbeszélhetnénk. Sok értékes holmim van.
-    Igazán? Mutasd.
-    Most nincs nálam. De ha kitetszene engedni, akkor hoznék…
-    Nana, azt nem lehet – ingatta fejét. – Mutass valamit, különben kussolj és takarodj vissza a helyedre!
-    Mindent elvettek tőlem. Nincs semmi más értékem, csak az életem.
-    Hallod, Hectus? – röhögött fel az őr. – Azt mondja értékes az élete.
A másik is nagy röhögésben tört ki. Conybord nem érti, bármilyen komolyan is gondolja azt, amit mond, az emberek folyton kiröhögik, mint ez a két délcegnek cseppet sem mondható őr.
-    Na, ide figyelj – nyúlt át a rácson megragadva Conybord vékony nyakát, kioktató mondókájába kezdett, amire Hectus foghíjas vigyorral egyetértően bólogatott.
Közben Conybord kihasználva a ritkán adódó alkalmat, sok éves rutinnal, hangtalanul, egyetlen apró mozdulattal emelte el az őr kulcsait, majd gyorsan ingujjába csúsztatta. A Városi Fejedelem dicső katonái semmit sem vettek észre a műveletből, ahhoz túlságosan is félhomály volt, valamint a karikán lógó kulcsok sem koccantak össze.
-    …úgy hogy takarodjál vissza te kis pondró, mert itt helyben elmetszem a torkodat.
Ezzel eleresztette és csattogva visszaültek asztalukhoz folytatva a kockázást.
Conybord körbenézett a rámeredő dühös arcokon. Kicsit többen voltak ébren, mint gondolta.
-    Megverjük? – vetette fel az egyik rab a lehetőséget.
-    Meg – így a többi.
Toprongyos alakok vették körbe, közülük is a legrongyosabb egyben legnagyobb állt meg előtte egy lépésnyire. – Tápászkodjál fel kisfiam, ideje bemutatnom neked a két legjobb barátomat. Őt – emelte fel jobb öklét – úgy hívják, hogy Szét, őt pedig – emelete fel bal öklét – Ütlek.
-    Szét Ütlek, ez vicces – nyögte be az egyik.
Conybord széles mosolyra húzta száját, fehér fogai ragyogtak a sötétben. – Szép, de az én ökleim simán elbánnak az ökleiddel. Ráadásul úgy, hogy még verekednünk sem kell.
Néhány rab fuldokolva köhögte fel épp lenyelni készült nyálát.
-    Nagy a szád, kisfiú – mondta a nagydarab közvetlen elé lépve.
Conybord nem akart előbb meghalni, min kellene, gyorsan elvégezte tolvajhoz képest ügyes bűvészmutatványát. – A jobb öklömet úgy hívják, hogy Ki, a balt pedig úgy, hogy Juttatlak. – És a felemelt bal kezének ujjai közül halk csilingeléssel villant elő az ellopott kulcscsomó.
Pillanatra a rabok ledöbbentek, azt hitték a szemük káprázik.
-    Hogy csináltad? – kérdezte döbbenten a nagydarab.
-    Szóval, ki akartok jutni?
-    Naná – így a tömeg.
A foglyok között egy kámzsás alak tört előre, csitítva a körülötte lévőket. – Halkabban barátaim, a szabadulásunk kulcsa mit sem ér, ha az őrök észrevesznek minket. – Miközben beszélt, arca mindvégig rejtve maradt, csak ráncos kezeivel gesztikulált, mintha fontos beszédet intézne az éberen figyelő már nem sokáig raboknak. – Nem elég a börtönből, - suttogta – nem elég a várból, hanem a városból is ki kell jutnunk. Jól fegyverzett őrök a falakon, őrjáratok az utcákon, a börtönt is szigorúan őrzik. Ez idáig még senki sem hagyta el élve a börtönt.
-    De nekünk sikerülni fog. A kölöknél a kulcs. Vagyunk annyian, hogy elbánjunk az őrökkel.
-    Ezzel a kettővel biztosan – nyugtatta őket. – De mi van, ha rosszul vágod fejbe és sikoltani kezd? Percek alatt riadóztatják a kaszárnyát és a börtönből is alig jutottunk ki. Odakint az egyetlen menekülési út a szigorúan őrzött főkapu, ahogy a városban is. Az íjászok pedig pontosan céloznak. Azt javaslom, más kiutat kell keresnünk.
-     Ha tovább hallgatlak öreg – vettette oda a nagydarab – mindjárt visszafekszek aludni, várva a holnapi akasztásom. Amondó vagyok – fordult Conybord felé – Tanakahaka küldte ezt a tejfölösszájút, hogy második esélyt adjon mindünknek. Pucoljunk, amíg nem késő.
-    Igen – mondták egybehangzóan a rabok.
Conybord az őröket figyelte, eddig nem zavarta őket a kelleténél több hangos szó. Általában a rabok éjszaka aludni szoktak, nem kollektíven pofázni. Ha sokáig gatyáznak, előbb utóbb ide caplatnak, megnézni mi folyik itt.
-    Ideje cselekedni, méghozzá gyorsan – szólt közbe a tolvaj. – Ha tovább késlekedünk, könnyen elszalasszuk a menekülést. Ezen a kulcscsomón – emelte fel, hogy mindenki jól láthassa – több kulcs is van. Az egyik ezt az ajtót nyitja, a másik azt a helyet, ahol a holmink van, és a harmadik bizonyára a folyosó végi csatorna ajtót is. Azon át gyorsan és biztonságosan kijutnánk a városból, őrök és más zavaró tényezők nélkül.
Elgondolkodtak, a kámzsás alak is helyeselte Conybord ötletét.
-    Jól van fiam – tette rá kezét a fiú vállára. – Cselekedj. Tiéd a megtiszteltetés, hogy kijuttass innen minket.
Furcsa mód csak most kezdte el aggasztani a Városi Fejedelem legféltettebb kincse, a drágakő. És azaz ötszáz arany, amit a leszállításért kap. Miközben a kulcsokat próbálgatta végig a zárban, agya veszettül dolgozott a be nem végzett megbízás mielőbbi megoldásán. A csatornarendszer a palota alatt is elmegy, azon keresztül könnyen feljuthat a Fejedelem ritkaságait őrző terembe. Ugyanis a belső lakrészeken alig vagy egyáltalán nincsenek őrök, mivel a védelemmel megbízott parancsnok szerint, ha jól őriznek minden bejáratot, akkor senki sem juthat be, így nincs szükség a katonai létszám felesleges pazarlására a belső körletekben, Conybord szerencséjére. Legutóbb is ennek köszönhetően tudott szabadon garázdálkodni elemelve még ezt meg azt. Csakhogy a véletlennek és egy parázna nemesnek köszönhetően sikerült lebuknia. A fejedelem szobájában volt az a titkos járat, a kandallónál, amin át feljutott. A nemes pedig egy cseléddel hempergett, mikor Conybord kéményseprőset játszott a téglákkal, hogy kinyissa a rejtekajtót. Aztán a nemes riadóztatta az őrséget, azok pedig egészen a barlangig üldözték. Most biztos a Fejedelem szobájához is őröket állítottak, így a csatorna tűnik a legjobb választásnak.
A tömlöcajtó kinyílt. A nagydarab félretolta Conybordot, majd halk léptekkel, aztán guggolva elindult a még mindig kockázó őrök felé. A többiek feszülten, lélegzet visszafojtva figyelték, hogy mi fog történni. A nagydarab azon kívül, hogy láthatóan erős fizikai felépítésűnek és brutális alaknak látszott, a lopakodás mestere is lehetett. Szinte olyan hangtalanul osont az őrök közelébe, mint ahogy Conybord tenné.
A kockák ismét gazdát cseréltek. Hectus váratlanul felpillantott. – Hé. – Ez volt az utolsó szó, ami életében utoljára elhagyta száját. A nagydarab villámgyorsan képen törölte, vér fröccsent, fog, bőr és csontdarabkák szóródtak szét a kis asztalon és a falon.
A másik őr még annyit sem tudott mondani, mint társa, csak meglepetten nézte a székestől hanyatt dőlő halott Hectust. A nagydarab villámgyorsan elintézte őt is, a bal öklét használva préselte az orrát az agyába. Azonnal vér borította be hátracsuklott fejét.
A nagydarab egy pillanatig fülelt. A szomszéd tömlöcben szuszogókon kívül semmi más egyéb aggódásra alkalmas zajt sem hallott. Visszalépdelt a többiekhez és csak annyit mondott: - Kalandra fel!
Conybord kinyitotta a raktár ajtót és mindenki becsődült, hogy magához vegye elvett holmiját, akár másét is, kisebb vita is kialakult. A kámzsás alig győzte halkabb kommunikációra bírni a hangoskodókat, elvégre ismét bűnt követtek el és fognak is elkövetni egészen addig, míg újra elfogják őket, élve vagy halva. Így ne tetőzzék a bajt felesleges vitaestjükkel.

A fejezetnek még korán sincs vége. Folytatás lesz.