Conybord, az elvetemült

1.

Imádta a reggeli napfény simogatását, a zöldellő pázsit puhaságát, a körülötte sámánként ugráló csontvázak sokaságát…
-    Csontvázak? - kiáltotta.
Kitörölte szemeiből a barlang felvert porát s sajgó derekát masszírozva feltápászkodott. Ahogy hallása is tisztult a környezeti zajok párosultak az eléje táruló képpel, ami inkább hasonlított rémálomhoz, mint friss tavaszi reggelhez.
A tudata is tisztulni látszott, ahogy hunyorogva felfelé tekintett a lyukra, amin lezuhant. Néhány katona állt ott egymással üvöltözve, bizonyára azon vitatkoztak, hogy most mitévők legyenek, a barlang sötét sarka felé mutogatva.
Conybord észrevette a csontvázak velőtrázó kupacának közepén azt a katonát, aki vele együtt zuhant le ide, miközben őt üldözte. Valamiféle rituáléra készültek, mivel együttesen kántáltak számára érthetetlen nyelven. Pontosan nem látta mire készülnek, de nem is érdekelte. Megnézte tarisznyája még mindig az oldalán lóg e és a lopott drágakő benne van e még. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy igen. Nosza, több se kellett neki, elindult az egyetlen menekülési út felé, a járathoz. Alig egy lépést tett a torkára azonnal egy hideg csontos kéz szorult, az egyik csontváz rántotta vissza.
-    Hová, hová kispajtás?- fröcsögte a csontváz. – A bulinak még nincs vége.
-    Engedj – így Conybord, aki érezte közelgő vesztét. – Mit akarsz tőlem?
A sarokban a katona felsikoltott, egy pillanatra szétnyílt a csontkupac. A katona szívébe egy rozsdás kést döftek, a vér azonnal felitatta poros ruháját a mellkasán, sikító hangja lassan halt el, mint távolodó sirályok hangja.
Rituálé, villant át ismét agyán.
-    A lelkem kell? Én egy jó lélek vagyok, mit kezdenétek velem?
A csontváz felnevetett.
-    Halljátok, fiúk? – szólt hátra a többi csontosnak. – Azt hiszi, a lelke kell nekünk.
Erre a többi is felnevetett, ha lett volna testük, akkor bizonyára a hasukat fogva, de csak a nagy ürességet markolászták a helyén.
-    Tévedsz kisfiam – fordult vissza Conybordhoz. – A tested kell. Nálad jobbat nem is kívánhatnánk. Fiatal vagy…
-    Meg akartok erőszakolni?
A barlang zengett a röhögéstől, a katonák egyre többen lettek odafönt és egyre jobban üvöltöztek, látván halott bajtársukat. Aztán a lyuk körül alkotott gyűrűjük szétnyílt utat engedve egy nagydarab, pocakos férfinak, aki a parancsnokuk volt. Tőle várták az egyre súlyosbodó helyzet megoldását. A többiekhez képest nyugodtan viselkedett, néhány utasítást adott, majd a katonák azonnal nekiláttak a parancs teljesítéséhez.
A csontvázak elindultak Conybord felé, vigyorogtak foggal vagy a nélkül. Látszólag nem érdekelték őket a katonák, akik már egy erős kötelet rögzítettek a közeli fához, hogy leereszkedjenek, és végleg rendet tegyenek a perverzen bulizó csontvázak között. Persze cseppet sem Conybord élete végett, hanem a tarisznyájában lapuló drágakő miatt, amit negyed órával ezelőtt fújt meg a szigorúan őrzött Városi Fejedelem palotájából.
Conybord hat csontost számolt össze, az egyiküknél kés volt, fején pedig egy szokványos kalózkalap rajta a kalózok jelével; két keresztbe tett lábszárcsont és egy félszemű koponya.
-    Jó a kalapod – mondta Conybord. – Ki az a fickó rajta? A rokonod?
Négyen körbeállták és vízszintesen felemelték a levegőbe, csontjaik csak úgy ropogtak.
-    Imádom a vicces kölköket – lóbálta előtte a kést. – Ismertem egy ugyan ilyen fickót, mint te, az is állandóan poénkodott és cikizte a kalapom, mint te. És tudod mi lett vele?
-    Mi? – remegte elcsukló hangon Conybord.
A katonák leeresztették a kötelet, a csontosok mögött himbálózott észrevétlenül. De az első katona a nagy igyekvésben így is hanyatt esve érkezett meg.
-    Megöltem.
Újabb velőtrázó nevetés.
Conybord csak most vette észre, hogy a szíven szúrt katona eltűnt a sarokból és a lezuhant katona felett görcsösen rángatózik majd egy jól irányzott rúgással szétlapítja annak orrát. Miután abba hagyta a rángatózást előrántotta kardját, hogy a következő érkezőt a legnagyobb örömmel fogadhassa, lemetszhesse fejét. De ezek a katonák hiányozhattak a kötélmászás, avagy ereszkedés képzésről; a következő ráesett a szíven szúrtra egyenesen a felfelé bökött kardjába.
A kalózkalapos egy üvegcséből pár cseppet csöppentett a kés hegyére, óvatosan nehogy lefolyjon róla. Conybord már kérdezni sem merte, hogy mi az ott, hiszen hamarosan meg fog halni. Úgy jár, mint az a katona, aki halála után saját társai ellen fordult. Nem értette és nem is akarta érteni. Próbált szabadulni a csontosok erős szorításából, de túlvilági erejük továbbra is fogva tartotta.
-    Engedjetek! – ordította. – Van nálam valami, ami érdekelhet - pillantott tarisznyája felé.
Fő csontos, ha lett volna szája, most félmosolyra eresztené azt, de csak a fejét billentette oldalra. – Nézd meg – utasította társát.
Odafent a parancsnok ordított a beosztottjaival, még kötelet sem képesek mászni. – Balfék bagázs! Az első adandó alkalommal beküldelek benneteket a Rettegés erdejébe, ha nem szeditek össze magatokat.
A következő katonák már épségben földet értek és a kardjukat lóbálva rontottak a csontvázakra, akik elbűvölve nézték a tarisznyából elő került ragyogó fényű drágakőt.
Conybord behunyta szemét reménykedve, hogy a katonák egy végtagját sem vágják le véletlenül a nagy csapkodásban. Ragaszkodott minden testrészéhez, amíg életben van. A halála után már úgy is mindegy. Elég sok nyomorék embert látott ott, ahonnét jött. Még az apja is az volt, jobb kar és bal láb nélkül. De nem adta fel, felnevelte őt az anyjával együtt, aki apja kinézete ellenére is hű maradt családjához.
Csatakiáltások, csontropogás, a parancsnok vezényszavai töltötték be a barlangot. Conybord kihasználva a kavarodást az egyetlen szabad járaton át próbált menekülni. Szerencsétlenségére későn jutott eszébe, hogy a bejáratot hatalmas kövekkel torlaszolták el a Szörnyek évében. Akkor még kisgyerek volt s minden olyan helyet a városban megsemmisítettek vagy járhatatlanná tették, mint ezt a barlangot is, hogy egyetlen szörny se tudjon búvóhelyet találni sem nappal sem éjszaka. Persze az ilyen helyek többségét sohasem vizsgálták át megóvva a katonák életét vagy jobb a tudatlanság. A szörnnyel való találkozásokat általában senki sem úszta meg élve, jobb esetben komoly sérülések árán, de életben maradt. Mint szegény megboldogult apja. Még most is emlékszik arra a véres napra. Vahullok végeztek az öreggel.
Kétségbeesetten leroskadt a kövek mellé. Tarisznyájából előkapott bort húzogatta, legalább nem józanul fog meghalni. Mert bizony, a tolvajokat sem kíméli a törvény. Ő is egy tolvaj, méghozzá a legjobb, saját bevallása szerint. Senki sem képezte, tanította erre a szakmára, egyszerűen az eszét használva kikombinálta az eshetőségeket és a legjobbat, a legjobban kivitelezhetőt használta. Az arany boldogít, amiért aranyt adnak a lopott holmikkal kereskedők, az is. Lopni bűn, de meg lehet élni belőle.
A katonák hangos robajjal közeledtek, obszcén szavakat ordibálva személyére és anyjára, a valaha volt legjobb asszonyra.
-    Mocskos szájúak – ordította vissza. – Aki anyám nevét még egyszer a szájára veszi, halállal lakol.
Még életében nem ölt embert. Gyenge és nincs harci tapasztalata főleg ilyen erős ellenfelekkel szemben, még ha néha úgy viselkednek, mint a csökevények. Inkább fürge, úgy fut, mint a szél. Gyerekkorában pajtásai Fosset Gombhoz, a híres hírhedt menekülőhöz hasonlították a tengeren túlról.
-    Kár egy ilyen tehetségért, mint én - dünnyögte maga elé.
Az első katona ujjongva vágta pofán, a boros korsó kigurult kezéből, ájultan csúszott le a földre.
A felszínen pillanatra feleszmélve hallotta a barlang mélyéről a kalózkalapos csontváz hangját. – Megtalállak – hörögte. Pedig csontlevest csináltak az összesből. Vagy csak képzelődött s a hang saját fejében szólalt meg?

Folytatás lesz.