Átvillant agyán egyszer, de nem foglalkozott vele. Megint csak úgy volt. Megint csak a gondolataiban. – Ez szörnyű! Hogyan is kellett ennek lennie? Hogy én most itt vagyok akárhol, akármilyen állapotban? És ki tudja – itt elsőnek érezte úgy, mintha sírna, fizikailag sírna – lehet, soha nem fogom már meg a kezeiket. Nem fogok elmenni velük sétálni, vagy táncpróbára. Lehet, soha nem lesz már közös aktív programunk ezen túl, mert lebénulok. Az is lehet, szégyelleni fognak majd ez miatt, és nem jönnek majd hozzám, ha nagyobbak lesznek. Vagy az, hogy Viola… -

- Ne! Ne! Ne! – hallotta meg kristálytisztán. – Még ne térjen magához! Még nem engedd neki Enis! Vidd vissza! Még túl közel vagyunk. – Az a hang volt, amit már egyszer hallott. Megnyugtató, kedves férfihang. De most volt benne némi siettetés, zavartság is. Zaklatott volt.

- Értem uram! – jött egy katonás válasz. Viszont ez egy nőtől származott. Nem is volt igazi válasz. Csak olyan odaéneklés volt. De el volt valami egészen mással foglalva, ez egészen biztos volt Tag számára. – Uram! A páciens sírt. Nem könnyezett. – folytatta csakhamar dallamos hangján.

- Igen ám. De túl erős az agyi tevékenysége és mindenképp tudni akarja mi történt vele. A gyerekein gondolkozott. – ez is ismerős hang volt. „Ez megint az a kölyök lesz, aki volt már az előbb is mellettem.” – gondolta Tag közben – „Ez nem egy hülyegyerek, ha itt dolgozik a sebesültek mellett. Közvetlen az orvosok keze alatt praktizál.”

- Még jó, hogy nem vagyok hülye! – hallotta most Tag megint a fiatal orvos hangját.

- Üssed már ki Enis! Még nem dolgoztuk fel teljesen az anyagát. És nem turkálj a fejében többet! Már ő is az állampolgárunk. És már mindent kiszedtünk a…

Teljes sötétség. Totális üresség. Világos volt, mint az éjszaka sötétje. 100%-os gondolatlanság. Ugyan ilyen volt az érzékelés is. Teljes gondolatlanságba lett Tag beletaszítva megint.

-          Noros! Mi a helyzet? – kérdezte a kapitány a nőt.

-          Nézd Osce! Ez az ember ilyen állapotban sírt. Ez nem normális. Itt nem stimmel valami. – válaszolta a kellemesen csengő, szinte már éneklő hangon.

-          Az ám főnök! – vette át a szót Enis. – És pontosan az nem smakkol, hogy nagyon erős az agya. Túl erős, hogy csak úgy simán kómába lehessen tartani.

-          Ne haljon meg! – Osce határozott utasítással szólt a magyarázat végén.

-          Tuti, a gyerekeire gondolt. – csendült fel szomorúan Noros.

-          Igen. Egészen biztos. – mondta Osce – De most tanulmányozzuk tovább Tagot. Nem adhatjuk fel ilyen könnyen.

-          Amúgy mitől félsz Osce? –kérdezte kihívóan a kölyökhang – Attól tartasz, hogy hazagyalogol? – folytatta elmosolyodva Enis, és hangját eltorzította kissé, hogy még gyerekesebb legyen.