3. rész

Bár az óra megdöbbentően keveset mutat, az éjszakai sötétségben jégvirágok jelennek meg a kocsi ablakán. Hegedűs és Julis a buszpályaudvarhoz legközelebbi parkolóban állnak, és várakoznak. A kislány, hátán sajátjára húzva viseli Melódia kabátját, és a zsiguli kosztól átláthatatlan hátsó ablakán alkot. Rálehel, majd rajzolni kezd, és amikor végzett, újra lehel, hogy eltüntesse a nyomokat. Hegedűs eközben dideregve szorongatja egyik kezével a kormányt, amolyan kezdő sofőrökhöz illő reflexként, másikkal a "kövér patkányt", akire ő vigyáz az utóbbi fél órában. Fejében milliószor megfordult már, hogy hátrahagyja a nagyszájú perszónát, de mégsem teszi meg. Nem teheti, hisz mégis ő hozta el ide. Csak magát okolhatja!

Melódia eközben egy kényelmes székben ücsörög, vékony kardigánja ujjával dörzsölve a cipőjére száradt sarat. Már fél órája váratják, pedig ő kifejezte, mennyire siet. A munkaidőnek lassan vége, viszont a nő elhatározta, hogy nem fog tágítani, amíg nem jutott be ehhez az okos buszoshoz. A titkárnő fintorogva figyeli a szokatlan jelenést, és halkan imádkozik, nehogy megérintse az asztalát azzal a sáros kezével. Furábbnál furább emberek járnak be ide, akik eltévedtek, de most először akadt össze ilyennel. Nem csak, hogy tudja mit szeretne, tántoríthatatlan is, de mindeközben össze-vissza használ szakszavaknak tűnő kijelentéseket.

Ahogy az irodavezető kitárja ajtaját, és hátán a kabáttal, kezében aktatáskájával távozni kíván, Melódia beveti magát.

– Jó napot, vezető úr! – köszön, majd biccent is hozzá, amolyan nőiesen megemelve szoknyáját. A férfi megtorpan, majd értetlenül néz végig vendégén. A több helyen sáros, és mindenfelé koszos szoknyát, kardigánt viselő, kócos hajó nő majd egymagasságú vele. A titkárnő telefonja alapján egy hisztis gyerekre számított, akit majd könnyedén elzavar, ha úgy akarja. Márpedig el kell zavarnia!

– Hölgyem – válaszol kurtán, és már somfordálna is el mellette. A titkárnő egy pillanatra pánikba esik, hogy esetleg neki kell megmagyaráznia a helyzetet, de Melódia intézkedik.

– Egy percet kérnék öntől, ha lehet – mondja.

– Kérem, Vadász úrnak tárgyalásra kell mennie – jegyzi meg a titkárnő, mire főnöke önelégült arccal lép újra távolabb.

– No, de kérem! Az imént azt mondta, szán rám egy kis időt. Kérem, csak egy kérdést kellene megvitatni, és... – A férfi szó nélkül lép ki az ajtón, Melódia pedig érzi, hogy kezd elvörösödni. A falusiak ilyenkor már hátrálnának tőle, ám ezen a helyen nem ismerik. Gyors léptekkel siet az irodavezető után. – Hát illik az ilyet? Szó nélkül otthagyni egy nőt, amikor segítségért jön? No, ide hallgasson, vezető úr! – hadarja. – Búzakalász község nevében jöttem, jogászi sorban akarok eljárni.

– Nem ismerem a helyet – mondja a férfi.

– Éppen ez az! Felháborító, hogy csak két busz jár arra naponta, ezt én most községi szinten felül kérem bíráltatni! Igazságügyes ügyről van szó, hisz ma a Vékony majdnem belehalt a buszhiány okozta kétségbeesésbe!

Hegedűs megpillantja a párost, amint elhagyják a nagy üvegajtóval határolt épületet. Tekintete végigköveti a férfit, aki most már gyorsabb léptekkel siet autója felé, és Melódiát. A nő tartja vele az iramot, és folyamatosan jár a szája, ám láthatóan a legkevesebb esélye sincsen. Ezt előre gondolhatták, legalábbis Hegedűs biztos volt benne. Tudja, hogy nagy erő van abban a kis nőben, de ha ilyen egyszerű lenne buszjáratokat szerezni, nem maradna egyre több falu tömegközlekedés nélkül. Minden jó eszű ember tisztában van vele, hogy a pénz mozgatja a világot, az pedig Búzakalásznak nincs, ahogy már emberek sem nagyon.

Végül, mikor a szürke opel kigurul a parkolóból, és az irodavezető hazafelé tart családjához, Melódia is megérkezik a zsiguli mellé. Arcán látni a letörtséget, jobb kezét fájlalja, miután felpofozott egy fát, hogy némiképp könnyítsen az idegein, mielőtt visszatér.

Az ajtó kinyílik, a nő pedig kedvesen mosolyogva mászik vissza a helyére. Megdicséri Julis alkotásait, majd átveszi a tengerimalacot, és feltör a fekete füst a kocsi hátuljából, mikor elindulnak.

Egész úton kellemetlen feszültség borul rájuk. Julis egy dalt énekel húsz-harminc alkalommal is, az állat időnként makog valamit, de Melódia csendben van. Arcán nem látni, mégis szomorkás. Hegedűs először fel szeretné vidítani, ám még mielőtt megszólalhatna, fejéhez kap. Mégis miért tenne ilyet? Hát megbolondult vénségére?! Ahelyett, hogy örülne a csendnek. Majd otthon megnyugszik a nő, volt már neki rosszabb sora is, mint hogy nem sikerült megoldani egy lehetetlen feladatot.

Már egészen az éjszakába nyúlik az idő, mikor végre megáll az öreg zsiguli a Kántorék háza előtt. Julis visszateszi malacát a ketrecbe, és kiszáll.

– Aztán vigyázz magadra – szól utána Melódia. – Következőleg ne adj neki három fürt szőlőt vacsira, csak egyet, jól van?

– Igen, Meli néni – vágja rá a kislány, majd csókot nyom a nő arcára. – Köszönöm! – kiáltja, és ezzel berohan a portára. Az öreg zsiguli köhécselve indul neki az útnak a következő utca felé. Nem nagy az egész falu, de ha már egyszer autóval indultak, Hegedűs mindenkit a megfelelő ház előtt akar kitenni. Ez amolyan megszokás nála, amiről már ő sem tudja, honnan ered. Talán azokból az időkből, amikor sokat járt Pestre.

– Nem muszáj ám hazavinned – jegyzi meg Melódia.

– Úgy? Aztán a csirkémmel mi lesz?

– Holnap reggel eljössz, és kiválasztod, ahogy megegyeztünk. De ma már biztos bementek, ne zavarjuk őket.

– Legyen, de akkor már ne a legkisebbel szúrd ki a szemem. Ki ne derüljön, hogy egy vézna csirkéért nyúltál a számba – próbál Hegedűs újra hangulatot teremteni. Bármennyire bosszantja a nő, nem akarja így hátrahagyni.

– Hát te választasz, ha mondom! De tudod mit? Rendes voltál, kaphatsz egy tyúkot is – kontráz rá Melódia.

– No, az jó lenne, de egy tyúk egyedül... Unatkozna szegény – folytatja a férfi. Melódia arcára mosoly szalad, majd fennhangon vág vissza.

– Hogy az öreganyád térde kalácsát, te Hegedűs! Hát mióta vagy ilyen zsugori?

– Én? De hisz te nem akarsz kettőt adni! Egyel kiszúrod a szemem – kiáltja Hegedűs, mintha mérges lenne.

– Majd kiszúrom én mindkettőt, ha visszabeszélsz! – A kocsi ezzel megáll, és a nő nagy lendülettel csapja ki az ajtót, hogy a kilincse a kezében is marad. Csak erőszakkal tudja visszatolni a helyére.

– Akkor holnap jövök a két tyúkomért.

– Jól van. – Melódia biccent, de csak ekkor jön rá, mit mondott. – Kettő ám az eszed, te! – A zsiguli hangosan röfögve hajt el a háztól. Magányos utasa egészen hazáig mosolyog, de maga sem igazán tudja, hogy min. Talán csak régen volt már része ilyen beszélgetésben.

Hasonlóan van Melódia is, aki legszívesebben utána integetne az ütődött bácsikájának. Hát ki látott már ilyet? Évek óta nem beszéltek, abban se biztos, hogy rokonok, de régen alkudozott ilyen igazit. Gondolatai még akkor is a mai úton járnak, mikor becsukja tyúkjaira a nagyszoba ajtaját, majd felakasztja ruháját a fal mellett álló villára, és begyújtja a tűzhelyet.

Melódia hozzászokott már az egyedülléthez. Házias lett, már-már igazi konyhatündér. Egy marék fával begyújt a régi fémszerkezet bendőjében, aztán leveszi a tetején álló lavórt. Miközben egy lábasban krumplit tesz fel a forró fémlapra, megfürdik a tűzhely mellé tett vizes lavórban. Végül kiüríti a lavórt a virágoskertbe, ahol az utóbbi években már csak gyom nő, és bevonul a konyha sarkába. Leül a szivacsra, amit ágy gyanánt használ, a lábast maga mellé veszi, és elgondolkodva figyeli a csilláron égő gyertyát, miközben elrágcsálja vacsoráját. Később, mikor már megnyugodott, és elkészült a másnapi terveivel, elnyúlik a szivacson öt pokróc alatt, hogy kialudja magát.

**************************************

– Hegedűs...

Korán reggel van, még a nap sem kelt fel igazán, borongós félhomályban hagyva a hálót. Hegedűs bozontos szakállán kövér cseppekben csorog végig a nyála, ahogy oldalt fekve alszik. A horkolás hangja ha nem is a szomszéd utcában, de a kertben is tökéletesen hallható. A férfi takaróján szundít két kóbor macska, a fején pedig egy kispárna pihen, hogy megtartsa a kellő meleget. Az ágy szélén ül Melódia, aki gyors fejszámolása szerint körülbelül tíz éve nem járt a lakásban, most mégis játékos könnyedséggel bejutott, hisz kerítés és bejárati ajtó híján nem volt nagy művészet.

– Hegedűs – szól újra a nő, és mivel ismételten semmi reakciót nem lát, gyengéden oldalba is rúgja a férfit.

– Mi... – Hegedűs először fáradtan pislog, majd rémülten ugrik hátra, hogy az ágyról is leesne, ha az nem lenne a fal mellé tolva.

– Már azt hittem, sose kelsz fel. Az van, hogy megint a városba kellene mennünk, mert kitaláltam, hogy szerezzünk még buszokat. Tudod, az okos de bunkó piperkőc, akinél tegnap voltam, ugyanazt mondta, amit te. Innen jött az ötlet, hogy hohó, hát akkor mondhatnám ugyanazt, amit a Kovácsné  tavaly a gyűlésen. Emlékszel? No, majd út közben elmesélem, menjünk – hadarja a nő.

– Azt már nem. Húzz innen, hagyj magamra.

– De hát olyan kedvesen ébresztettelek! – kiált fel Melódia, mire a férfi fájdalmasan felnyög. Az esti itókának még ennyi év tapasztalata után is van némi hatása.

Végül, mint oly sokan már, Hegedűs is feladja a harcot Melódia akaratával szemben. Ha a városba akar menni, hát legyen. De ma biztos, nem fogja megvigasztalni, hisz még a végén ideszokik!