2. rész:

Hegedűs háza koránt sem tartozik a falu legszebb részei közé. Egykor a legnépesebb utca volt ez a rész, ám egymás után költöztek el a lakók. A házakat kiadták turistáknak, majd nagyvárosi gazdagoknak, akik hétvégénként jártak erre, és "hétvégi-kert" néven emlegették. Hegedűs nagyon utálta ezeket az időket, még az utóbbi pár évre jellemző csendet is jobban kedveli. Az utca kihalt, a házak egyre elhagyatottabbak lettek.

A két és fél szobás lakás, ahol a férfi szokta álomra hajtani fejét, egyáltalán nem tűnik ki a többi gondozatlan, bomló vakolatú, dudvával benőtt porta közül. A kerítés fáit két éve eltüzelte, a füvet meg tavaly lenyíratta nála a falugyűlés, néhány munkanélkülivel. A sors vicce, hogy a férfi eközben egy másik háznál dolgozott, hasonló munkakörben. Nem tartott sokáig az az állás sem, de néhány hónapra elláthatta magát a pénzből.

Igazi életművész ez az ember, aki egyetlen fűszállal sem mozdít meg többet, mint ami nagyon kötelező. Dolgozni csak akkor megy, ha már kopog a szeme az éhségtől, és ilyen esetekben sem marad sokáig. Hogy Melódia mire számít tőle, azt nem tudta megmondani a férfi. Mikor utoljára beszéltek, még itt élt a három tagú család. Időnként összejárt az apjával, hisz testvérek voltak, de mióta ő már nincs az élők között, nem látta szükségét arra menni. Melódia anyja, a Barbara mindig utálta a részeges, naplopó nagybácsit, ezért óvta tőle a lányát. Mióta pedig már csak Melódia él a házban, nincs szüksége másra, jobban boldogul, mint bárki számított rá. Igazi Hegedűs vér csörgedez az ereiben, csak keveredett valamivel, amiből a harciasságát nyerte.

A bozontos szakállú férfi kaszával gyorsan lecsapja a gazt az öreg zsiguli oldalán, hogy legalább be tudjon ülni. Ellenőrzi a benzint, majd felkapja az anyósülésen tárolt slusszkulcsot, és beindítja a járgányt. A régi emberek műszaki tudását dicséri ez a koromfekete füstöt okádó szörnyeteg, amint egy perc után életre kel. Hegedűs elégedett bólintással becsapja az ajtót, majd kihajt a nagykapu helyén.

Meg kell vallani, aszfalton kissé kényelmetlen az autó. A kanyarokban pattog mint a veszett ördög, és nem is igazán való már a forgalomba, de ha kell, hát kell. Hegedűs egyébként sem aggódik egy pillanatig sem, hisz ha megtörténik a legrosszabb, és esetleg valaki félreállítja őket egy vizsgálatra, a leány majd lyukat beszél a rendőr urak hasába. Ehhez kelleni is fog, főleg miután kiderül, hogy hárman utaznak. Hegedűs, Melódia és a kis Kántor Julis, aki pici ketrecében hozza azt a kövér egeret.

– Egy ilyen jószágért volt a nagy ugrálás? – kérdi Hegedűs lenézően.

– Ezért, hát! Tengerimalac, és Vékonynak hívják – szól Julcsa. – Fáj a pocija, orvoshoz kell vinni.

– A fenéket ebbe a Kövérbe. Majd kihányja magát, aztán jobban lesz, nekem elhiheted – pillant a férfi Melódia felé sokat sejtetően.

– Dehogy fog ilyen csúnyaságot csinálni! És nem Kövér, hanem Vékony. Nézd meg! – ellenkezik a kislány, Hegedűs pedig beadja a derekát. Maga mellé ülteti a Julist, jól odaköti a székhez egy bálamadzaggal, mert az öv hiányos tartozéka a járgánynak, Melódia pedig hátra ül a karosszériára. A hátsó üléséből már régen kanapé lett. Egy jómódú turista vette meg, még amikor egészen jó állapotban volt a kocsi. A nő legjobb esetben is csak a padlón lévő rozsdaszegélyezte lyukhoz tudná kötözni magát, de végül megelégszik azzal, hogy kapaszkodik, nehogy a csomagtartóba csússzon a feneke. Ott aztán minden van pókhálótól döglött macskáig. Ez utóbbit senki nem érti, hogyan mászhatott oda, de a színéből ítélve ott lehet egy ideje. Mindenesetre Julis tekintetétől óvva hajítják az út széli árokba.

*****************************************

A legközelebbi város Gyöngyös, és mivel egy falusi orvos fel sem ismerné ezt az állatfajtát, egyenesen oda sietnek. Mit sietnek, száguldanak a zsigulival, hogy menet közben még két dísztárcsát is elhagynak, bár ez talán némi rozsdának, és egy túl közel merészkedő padkának is köszönhető.

Az este út közben lassan leszállt, legalábbis az utcai lámpák és a sötétség szempontjából. Valójában van még idő bármire. Ha úgy hozza a sors, talán haza is érhetnek, és a meccs végét is megnézhetik, mielőtt etetni kellene az állatokat. De így van ez rendjén, Hegedűs egyébként sem ér rá túl sokáig a városban lődörögni. Folyton a rendőröket keresi mindenfele, mert ki tudja jutott-e alkohol a vérébe, nem is beszélve az autó állapotáról.

Az orvos rendkívül gyorsan megvizsgálja a tengerimalacot, majd miután megállapítja, hogy csak túl sokat evett vacsorára, haza indulnak.

– Fene nagy riadalom a semmiért – jegyzi meg Hegedűs, miközben félrehúzódik, hogy elhagyhassa az autósor, ami feltorlódott mögöttük. Julis megemeli a majd két kilós állatot, és a férfi felé fordítja.

– Mondd, hogy köszönöm. – A malac visít egyet, bár talán csak az oldalát nyomó kicsi ujjak miatt, és visszakerülhet a biztonságot jelentő ölbe.

– Te, Hegedűs – szól Melódia. Komoly arccal szemléli a kocsi alján lévő lyukat, és az alattuk elsuhanó aszfaltot.

– Ha most elkezdesz hálálkodni, mérges leszek – vág közbe Hegedűs morcosan.

– Dehogy kezdek! Majd kapsz egy csirkét aztán megnyugszol. Azt akarom kérdezni, hogy mennyiért adnád el ezt a kocsit.

– Ezt az ócskavasat? – A férfi meglepetésében felkacag. – Többet ér a benzin, ami benne van.

– Úgy, és azt mennyibe kóstálják?

– Felejtsd el, menj inkább busszal.

– De komolyan, mondj egy árat – erősködik a nő.

– Mondtam már, hogy nem adom! – förmed rá Hegedűs. – Kell nekem, nem adom. Ha a ház összedől fölülem, majd ebben alszok.

– Persze, ilyen hidegben...

– No, ne beszéljünk többet. Most vezetek, úgyse nyúlhatsz a számba – morogja a férfi. – Inkább azt mondd, mennyibe került az állatorvos. Remélem kifizetteted a Kántorékkal. Meg akkor már a benzinemet is állhatnák...

– A fene azt a zsugori fejedet! – kiált fel Melódia, és előre ugorva rácsap a sofőr fejére. – Mondtam már, hogy kapsz egy csirkét.

– Úgy...?

– Úgy bizony.

– Aztán feketét, vagy vöröset? – faggatózik a férfi.

– Az eszem elmegy rajtad, te Hegedűs! Hát majd megtárgyaljuk, de ne most. – Melódia a kis Julis felé bök, mire mindketten elhallgatnak.

Persze a csend nem tarthat soká, ha Melódia is az autóban van. Hiába a hipnotikusan ható lyuk, és a milliónyi érdekesség, amivel az autó szolgálhat: a rozsdában néhol állati formákat lehet felfedezni, az egyik cigarettacsikk tartóban egy döglött kiscsibét talál, aki nagyon keresgél, és a hátsó lámpa vöröses fényében még a koszos zöld csomagtartó is viccesen lilás színben játszik.

– Mondd, Hegedűs, miért járnak ilyen ritkán a buszok? Ha legalább lett volna egy, nem bántalak téged.

– Nem úgy van az. Megy egy reggel, meg jön egy este. Aki dolgozna, az mehet.

– No, de a szomszéd faluban, Rézfütyülőn napi nyolc is van. Hát illik az ilyen? – faggatózik tovább Melódia. Valamit forgat a fejében, ez már Hegedűsnek is feltűnik, ezért húzza a választ. Nem mindegy ám, hogy mit mond az ember, ha egy ilyen perszónával beszél. Még a végén rosszat talál szólni, amiért az árokba rántja az öreg zsigulit.

– Nekik ott a honvédségi bázis, vagy mi a kutya. Azért megy annyi busz – mondja végül, mert nem talált csapdát a kérdésben.

– Ahha! – kiált fel a nő. – Állj meg Hegedűs!

– Hogy a fene... Mit mondtam rosszat?

– Semmit, ne félj, nem téged akarlak megütni, hanem a buszosokat! Fordulj vissza, és vigyél el oda, ahonnan ez mind ered. Az okos buszosokhoz – magyarázza a nő. – Jogászati fellebbezéssel fogok élni, méghozzá faluképviseleti szinten!

Hegedűs nagyot sóhajt, és lassít, majd megáll az út szélén. Ez már megint kezdi!

– Ide hallgass. A buszok így járnak már vagy öt éve. Minek mennél oda kiabálni? – próbálkozik, de ő is érzi, hogy feleslegesen. Ha ez a nő valamit a fejébe vesz, onnantól az isten se tudja lebeszélni róla. Olyan, mint az anyja, hogy a fene egye meg!

– Te tudod, amit tudsz, én is amit én – jelenti ki Melódia. – Ezt ne próbáld meg keverni, mert más a fejünk. Na, megyünk, vagy tényleg megüsselek?