Baglyok

A várost ellepték a baglyok. Hihetetlen látvány volt, ahogy röpködtek éjszaka mindenfelé. Beszálltak a metróba, és a 4-es 6-os villamos is megtelt velük. Az emberek hamar hozzászoktak a huhogásukhoz, a madárürülék pedig amúgy se volt idegen az utcáktól. Voltak, akik belenyugodtak az új helyzetbe. Mondták, hogy végül a bagoly is csak teszi a dolgát, éli a mindennapjait, eteti a fiókáit, őket is el kell fogadni. Ezt mondták, de közben máshova ültek, ha megjelent egy mellettük, és átmentek az út túloldalára, ha egy csoport szembeszállt velük. Aztán persze voltak kevésbé türelmesek is (vagy őszintébbek, ki tudja), ők meg egyre csak károgtak, hogy nem kell ide nekünk bagoly, mert amúgy is eddig hol éltek. Meg, miért nem jó most már ott nekik. És hogy menjenek csak vissza az eredeti életterükre, ne huhogjanak itt a fülünkbe, senki nem kíváncsi erre a fúvós zenei összejövetelre.

De a baglyok csak jöttek. Éjszaka bandáztak főleg, mert nappal ők alusznak. Mély sóhajtások közepette szívják be ilyenkor a hajnali levegőt. A reggeli forgalom zajongott és dudált alattuk, a tömegek dolgozni indultak, vagy munkás elfoglaltságot tettetve igyekeztek a kocsmákba, szeretőkhöz, esetleg afféle, nem szívesen bevallott foglalkozásuk elvégzése végett ömlöttek át a zebrán, akár milliónyi hangya a dupla üvegfal közötti földben. Aki autóban ült, most mind dühös volt, és méltatlankodott a dugó miatt, amibe a hét összes reggelén belefutott, mégis újra és újra ideges meglepődéssel fogadták, hozzá nyomták a dudát. Haragudtak mindenkire. Biciklis, gyalogos, busz, egyaránt ellenség ilyenkor, és ha az ember kidohogta magát ezen, akkor jöttek az ügyeskedők. Ők azok, akik mindig begyorsulnak az üresen álló kanyarodó sávban, majd a kereszteződésnél visszakönyörgik magukat a sor elejére.

- Így kéne ezt a boltban is, hogy beállunk a lezárt kasszához, majd miután elértük az üresen álló pénztárat, megkérjük a mellettünk lévő embereket, hogy hadd menjünk már be eléjük, mert mi sajnos rossz sorban állunk. – dohog ilyenkor egy feleség a férjének, az meg csak bólogat, hogy igen, milyen pofátlan dolog ez.

Persze, hamar belátja, hogy a városban csak így lehet érvényesülni, ezért a következő háztömbnél már ő is a lekanyarodóba sorol át. És akkor hirtelen a forgalomban résztvevő táborok túloldalára kerülnek.

- Nézd, a sok bunkó meg nem enged be! Most mégis mit várnak, hogy forduljunk meg, szembe a forgalommal? Az a baj, hogy az emberek rohadt önzők, és egy autót nem képesek beengedni. Nincs ma már előzékenység. Régen átadták a nőknek a férfiak a helyüket a buszon, ma meg tudod, mi van? – dohog ismét a feleség, most már a lekanyarodóban a férje mellet, és választ nem is vár. – semmi, még kapaszkodni sem engednek oda, sőt, fellöknek, ha az útjukban állsz. Ez a mai világ már élhetetlen. – és igaz, hogy már évek óta nem járt BKK jármű belsejében, mégis tovább hergeli önmagát, hogy bizony öt éve meglökték, és ez nagyon szemét dolog volt.

Tehát nagy volt a zaj reggel, nagy volt a forgalom, de a baglyokat ez nem zavarta. Ők mélyen aludtak, hiszen miféle bagoly van nappal ébren? Hát pihegtek, mélyen az igazak és a madarak álmát szuszogták. Alattuk kis gombócokban feküdtek a felköhögött rágcsáló maradványok. Nem sok embernek tűnt fel, hogy megritkultak a kis emlősök, maximum néhány ittas fiatal hiányolta őket este az Erzsébet téren, vagy a Borároson.

- Hova tűntek az egerek? – kérdezte például az egyik tíz perccel éjfél után. Egy fiatal lány volt, aki sosem iszonyodott az efféle élőlényektől, sőt, mindig elbűvölték.

- Milyen egerek? – csuklott egy ifjú, aki már ki se látott a lecsukódni vágyó szemei közül, de még mindig meg-meghúzta a borosüveget, hiszen kifizette.

- Hát az egerek, amik itt szoktak szaladgálni.

- Egerek? – fordult egy másik társukhoz most a fáradt ismerőse a lánynak, de ez a társ szintén csak a vállát tudta vonogatni.

A lány pedig feladta. Beletörődött, hogy itt már csak ő emlékszik a kis hosszúfarkú Erzsébet téri lakosokra, akik most szőrén-szálán felszívódtak. Nem is sejtette, hogy a közelben lapulnak még mindig. Kis bagolyköpet gombócokként feküdtek a fűben, a fa alatt, ahol a baglyok tanyáztak.

A lány meg csak sóhajtozott magában, hogy milyen kár az egerekért, közben arra gondolt, hogy talán ők is eltűntek, elhagyták ezt a koszos várost, ahol egyszerűen nem lehet élni. Majd a község jutott eszébe, ahonnan jött. Ott az anyja mindig húslevessel, meg mindenféle sültekkel várja haza, és este ki lehet menni a főtérre, ahol nagyjából ugyanaz a program, mint itt az Erzsébeten. Ennél fogva nem nagyon érzett különbséget nagyváros és kisváros között. Pozitív irányban legalábbis semmiképp, míg negatív irányban annál inkább. „Haj az egerek” – sóhajtott még egy utolsót, majd beleivott az üvegbe ő is, hogy szinten tartsa magát a férfiakkal.

Fontos volt tartania a tempót, még ilyen téren is, mert ha elmarad, úgy jár, mint a szülei.  Azok például most is otthon voltak, és csak az apja sörözött, az anyja a konyhát pucolta. Ez nyílván azért van, mert lemaradt, és az ilyeneknek csak a takarítás marad osztályrészül. Míg az asszony kint vakarta a konyhát, addig a férj a nappaliban ült, és nézte a híradást. A bemondó nő minden nap ráköszönt a képernyőn keresztül, már szinte régi ismerősének érzete, valahányszor újra és újra jó estét kívánt. Most éppen arról beszélt, hogy milyen súlyosan megsebesített néhány bagoly egy nőt, amikor az etetni próbálta a szárnyasokat.

A férfi közben ismét beleiszik a sörébe, miközben a lányára gondol, aki ott van, abban a nagyvárosban, amit elleptek ezek a betolakodók, és ki tudja, maholnap talán őt is agyon csipkedik. Annak lehetősége, hogy az ő nevelése ilyen szégyenben maradhat, pedig szörnyű haraggal önti el most ott a fotelban, így megnyugtató vádaskodásokba ringatja magát, hiszen vádaskodni mindig nagyon megnyugtató, azért teszik az emberek.

„A rohadt baglyok, azok mind ilyen vadak, nem lett volna szabad engedni, hogy idáig jussunk. Az a hibás, aki hagyta őket elrajzani.” – ez az első vád, ami eszébe jut, de hamar rájön, hogy ez itt az ő lányán már nem segít. Hiába, nincs menekvés, onnan a fotelből sehogyan sem tudja megmenteni a hajtását. A gondolat szinte megőrjíti. Dühösen kortyol a sörből, mire beugrik a varázs gondolat. Az, ami még onnan a nappaliból is képes menedéket nyújtani egy szem szaporulatának.

„Az a nő volt a hibás, minek etette a baglyokat? Az a baj, így is sokan vannak, ő meg még jóltartaná őket, miközben az ország fele éhezik. Meg is érdemli az ilyen, amit kap. De az én lányomat én magam neveltem, az sosem etetne idegen verebeket, ő ilyet soha nem tenne!” – Így ezek után már elégedetten dől hátra. Ráeszmélt, mégis van megoldás ott a tv előtt is. Ez az. A nevelésbe vetett hit. Persze, azt nem tudja, hogy ebből is a legfontosabb a hit, tudat alatt el is kezd ráerősíteni, élénken veregeti önmaga vállát gondolataiban. „Ez az, amit nem lehet megtanulni, mindenki azt hiszi, hogy majd ő tudja, de nevelni csak nagyon kevesen tudunk igazán jól gyereket. Mert az nem úgy van ám, ahogy a Kiskegyedben leírják, meg az egész modern újhullám is egy nagy ostobaság. Erős kéz kell ide, végtelen türelem és vas akarat, máshogy nem megy.” Így most, hogy emlékeztette magát, ő mindhárom elvárásnak maximálisan megfelelt, már többet nem aggódik. Tudja, az ő lánya biztonságban van a baglyoktól.

És ott is volt, hiszen a baglyok ilyenkor lázas vadászatban vannak, nem foglalkoznak holmi vidékről feljött apai féltéssel kísért leányokkal, sem nyugovóra tért házaspárokkal, akik már most idegesen forgolódnak a másnapi dugó miatt.

Ők ilyenkor élelem után kutatnak, és ahogy elszállnak a zuglói panelházak előtt, egyikük-másikjuk csak egy pillanatra kukkant be az édes otthonokat takaró ablakokon, majd suhan is tovább, bele a sötét éjszakába, fel a sztratoszféra irányába, hogy tempós szárnycsapásokkal ő is odaérjen a legjobb egerész mezőkre, és lesből repülő mélyzuhanással vesse rá magát az aznapi betevőre.

A baglyok élete nem bonyolult, nem furfangos, nem számító, azt csak azzá teszik. Tízezrek figyelik egyre sűrűbb rosszalló megjegyzések közepette, ahogy elsüvítenek a huhogók a nappalijuk, hálószobájuk, konyhájuk kijelzője előtt. Ez az élőszereplős híradó, mely percről percre friss hírekkel szolgál a környékről, most riasztó beszámolókat tudósít. Idegenek cikáznak az ismerős égen, ennél félelmetesebb jelenség pedig, mint tudjuk, nem létezik.

Pedig ott a túloldalon is…

Ismeretlen élőlények invázióját látják mind, akik rengetegen vannak. Közös fészekben nevelik utódaikat, hatalmas, gyógyszeres doboz emelvényben. Fényük beragyogja a világot most, ilyen késő este is, és létükkel zavarnak mindent, ami él.