Javított verzió

Az ostrom

Bécs belvárosában a „Ciao” névre keresztelt kínai étterem a megszokottal ellentétben telve volt vendégekkel. A kint tomboló viharhoz képest, öröm volt végignézni az inkább lakodalmas menetre hasonlító társaságon. Talán ezért is dúl annyira a vihar, mert a természet nem hagyhatta, hogy így csúfot űzzenek belőle.

Az egyik gazdagon megpakolt asztalnál ült a Kohl család is. A családapa, Max Kohl jól menő fogorvos volt, saját rendelővel a belvárosban. Mindenki ismerte és tisztelte, mégis szerény ember tudott maradni. Kinézete is tiszteletet és szeretetet sugárzott. Felesége, Anna nem volt számon tartva a legszebb nők között, de kis sminkkel és jól összeválogatott ruhákkal ki tudott tűnni a tömegből. Alacsony volt, rövid barna hajjal és kis kerek arccal. Két gyerekük, a már egyetemista Linda és a gimnazista Thomas is velük tartott. A két gyermek személyisége között hatalmas távolság tátongott, mégis olyannyira szerették egymást, mintha már inkább szerelmes pár lettek volna, és nem testvérek.

Ezen az esős napon Anna születésnapját ünnepelték. Már éppen végeztek a nagy adag ünnepi lakomával. Ételdarabkák hevertek szanaszét az asztalon – és asztal alatt.  Thomas, habár egyáltalán nem volt kövér, hatalmassá nőtt hasát még jobban kidüllesztette és simogatta.

- Mint, egy jól lakott óvodás, haha! – nevetett fel a nővére.

- Örülj, hogy jól lakott, különben sírna. – válaszolta a fiú és ugyancsak nevetett. – Anya, hogy ízlett a vacsora?

- Nagyon finom volt, fiam, köszönöm nektek. Ennél szebb születésnapi ajándékot nem is várhattam volna.

- Igazán, Anna? – kérdezte a családapa. Komikusan nézett ki a felvont balszemöldökével és a szája egyik sarkában megbújó huncut mosollyal. – Na, majd otthon meglátod este, mi az igazán jó születésnapi meglepetés. – dörmögte felesége fülébe.

- Jajj, te huncut! – nevetett fel Anna. Átölelte férje nyakát és arcon csókolta.

- Hé! Én még ennék. Ne itt beszéljétek meg esti teendőiteket.

- Mit ennél még kicsinyem? Hát már befaltad a torta felét, vagy öt tintahal karikát, két rántott sajtot és megittál egy liter üdítőt! Még bírnál enni?

- Először is ne hívj kicsinyemnek. – fordult meg Thomas és szúrós tekintettel megvizsgálta a környező asztalok vendégeit, hallotta e valaki. – Másodszor pedig: igen, bírnék.

- Akkor menj és szedj még, ha annyira éhes vagy, hájfej. – csipkelődött a nővére.

- Nem szedsz semmit már Thomas! – utasította anyja.

- Ugyan Anna, nagyfiú már. El tudja dönteni, hogy mikor érzi, hogy tele van. – lágyított a beszélgetésen Max.

- Hjaj, rendben van. De ma utoljára, értve vagyok?

- Igen anya, szeretlek. – vágta rá Thomas, s a következő szempillantásra a svédasztal gusztusosan kipakolt választékánál termett.

„Hmm, nézzük csak, mi a mai kapás. Ááá, szezámmagos csirkemell, a kínai fogások alapja. Ehhez csakis passzolhat a többi. Remek, veszek ki hármat. Á, inkább négyet. Úgy, jól meglocsoljuk még mézes szósszal. Hmm, ehhez a sok mézhez illene egy kis savanyú íz is. Bingó, savanyú káposzta, ez való nekem. Ó ne! Oly nagy a választék, a tányérom meg oly kicsi. Cö, nem baj. Bambuszos csirkemáj?! Még nem is láttam. És csak ez az egy van. Nem mész innen büdös kölök? Ez az enyém, csak is az enyém. Igen, eddig jól állunk. A tányér szélét szépen kipakoljuk tintahal karikákkal, úgy ni. Pompás. Fú siessünk Thomas, siessünk, mert csorog a nyálam. Minden tintahalat megöntözünk kis mézes szósszal és rátapasztunk egy-egy rákocskát. Pazar látvány. Ééés, ami koronázza az egész kompozícióm az két tavaszi tekercs. Igen, tökéletes. Na, jöjjön az ital. A narancsos lötty túl édes volt, ehhez valami kiegyensúlyozottabb kéne, ami hagyja érvényesülni az ízek színes kavalkádját. Thomas, komolyan mondom egy költő veszett el benned. Licsi?! Édeshez édeset inni bátorság, de nem vagyok pisis. Ez már igen, mondhatom, büszke vagyok oly tökéletességemre.”

- Nem kicsinyelted el, fiam. Emberes egy adagot szedtél. Erre még befizetek, hogy megeszed.

- Ne bíztasd már, Max. Még a végén beteg lesz. – aggódott anyja.

- Én? Még, hogy én ezt megeszem-e? Csak figyelj! – mondta Thomas. Felemelte az első tavaszi tekercset, jól megforgatta az olvadt sajt és paradicsomszószos méz keverékében, és beleharapott. A külső, kemény vékony héj olyat roppant a fehér fogak között, mint egy bomba. Az ízek között Thomas azonban egyszer csak elveszett. Érezte, hogy lassan itt a vég. Izzadni kezdett és a nadrág szorította a hasát. De hát, nem adhatta fel az étel elleni harcot, harapott még egyet és még egyet, és az első tekercs eltűnt.

 - Hmm, ez már igen. – mondta – Vagy húszat meg ennék ebből.

Apja arcán látszott, hogy csak nagy nehézségek árán bírja leplezni, milyen jól szórakozik. Ha már a fia nagyfiúnak akarja tettetni magát, csak nem állíthatja meg benne. Thomas most a rákok ellen indított frontális támadást. Veszélyes ellenfél a rák, mivel habár kicsi, a fűszerezése olyan erős, hogy a legerősebb rohamot is képes visszaverni. Sok hadvezér veszett már el a rákocskák erődítményének bevétele közben. És Thomas történelmi cselekményre készülődik. Megostromolja a nyolc lovag mézes kastélyát. Vele voltak hű fegyverei, a csillogó villa és éles kés, valamint a kuli munkát végző, mégis legfontosabb elemek: a fogak. Úgy döntött a támadást a villa fogja vezetni. Kétfős csoportokba osztotta be az ellent. Felnyársalta villájának pikájával az elsőt, majd utána a másodikat is. Csöpögött a holt testekből a csípős paradicsomlé. De haláltusájuk közepette is védték hazájukat. A villa felemelkedett és beemelte a kis katonákat Thomas szájába. Az igazi harc csak itt kezdődött el.

-Áú. – horkant fel a fiú. – Ez éget, ez csípi a szám. – nem volt más lehetőség, be kell vetni a nehézlovasságot is, a licsi szószt. A cukros lé pillanatok alatt enyhítette a maró érzést, és magával rántotta a rágatlan rákokat a gyomor savas poklába. A külső védelmi erődítmény elesett, vivát! Jöhet az óváros. A tányérerődítmény belsejében strázsáló rákok azonban mintha nagyobbak, erősebbek lettek volna. Két út áll ilyen esetben a támadó előtt: Ostromba kezd és használja kését, amely túl sok időt venne időbe egy magát éhesnek mondó tizenévesnek, vagy mindent egy lapra tesz fel és egészben veszejti el a védő sereget. Thomas, aki közel se volt a helyzet magaslatán, a biztonságosabb módszert választotta.

Lesújtott a kés a rákra. Nagyot roppant a külső máz és a test kettéhullt. A villa gyalogsága beemelte a vergődő ellenséget a vergődő harcos szájába. Egy kortyintásnyi licsi szósz és ő is a gyomor börtönében merült el. De ebben a pillanatban a megállíthatatlan hadvezérnek egy igen kínos eseménnyel kellett szembenéznie: A licsi elfogyott. Új taktikát kellett bevetni a rákocskák ellen, a megoldást pedig úgy hívták, hogy népfelkelés. Az elnyomott káposzta most ugyanúgy fogja elnyomni, és a pokolba küldeni a zsarnokot, mint az tette vele a csata előtt. De mint minden csőcselék, ő sem tudhatja előre, hogy a jelenlegi uralkodó halála az ő halálát is jelenti.

A taktika bevált, a káposzta magával rántotta könnyen az öntelt rák védősereget. Maga, a király maradt már hátra csak: Az az egy szem tavaszi tekercs. Thomas maga, kéztusában fog megküzdeni a zsarnok uralkodóval. Felkészült az összecsapásra, kiengedte a szorító övet a hasán, ami nagyon megnevettette a családot és megfogta ellenfelét. Megnyomta oldalát, a tekercs összeesett és tehetetlenül hagyta Thomasnak, hogy tegyen vele azt, amit akar. Szájához emelte a király élettelen testét, fogsatuba zárta és…

… olyan hatalmasat és hirtelen villámlott kint, hogy Thomas ijedtében túl nagyot harapott a halott vezérbe, akinek a kifröccsenő vére azonban összemaszatolta a győztes páncélzatát.

-Jajj, fiam. Nem tudtál volna kicsit jobban vigyázni magadra? – fakadt ki az anyja. – Eredj, mosd le a foltot a ruhádról, mert még rászárad - A hős lovag, ahogy próbált eltávozni a romokkal és hullákkal tarkított harcmezőről, meccő fájdalmat érzett hasában. Az a pár lépés, amely elválasztotta őt a mosdótól, pokoli szenvedésekben élte át. Egy szülés nem lehet ennyire megerőltető, gondolta magában. Végre elérte e mosdó ajtaját. Egy igen kulturált mozdulattal rátehénkedett az ajtókilincsre, amely irdatlan erőtől a fa ajtó recsegve-ropogva villám gyorsan kinyílt, és a magatehetetlen fiú bezúdult a szobába. Rajta kívül csak egy nyakkendős férfi tollászkodott a tükör előtt, aki annyira el volt foglalva a saját kinézetével, hogy fel sem figyelt a szégyentől vörössé vált fiúra.

Thomas hasa hírtelen zuborogni kezdett. Ez nem jelentett jót. Az ellenség utolsó erejével egy kitörési kísérletre készülődött. A fiú minden WC ajtót megkopogtatta, mindegyikből ugyanaz a szó hallatszott: Foglalt.

„ A fenébe is! Nekem most kell, különben… Jajj nyisd már ki, az istenit neki! Nem igaz, hogy ennyi ideig el lehet lenni a vécén! Csigabiga gyere ki, ég a házad ide ki… Pont most kell eszembe jusson ez a dedós dal? Jajj nem bírom tovább, gyerünk, haladjatok már! Itt pusztulok meg.”

Hős lovagunk hihetetlen küzdelme azonban végéhez közeledni látszott.

„Nem bírom tovább tartani. Ez már a legalja, emberiség.”

És a gyomorsavtól paprikás helyzetben érlelődött zombi sereg a szelek szárnyán távozott, egy alsónadrágnak nevezett vászon ruhadarabba. Thomas egyszerre könnyebbült meg, egy nagy kő esett le szívéről, de helyét átvette a szégyenkezés maró tudata. Körülbelül kettő percig állhatott így a mosdóközepén, mozdulatlanul, szaftos alsóval, mire végre valaki méltóztatta kinyitni az ajtót. Thomas azonnal bezárkózott.

A mai nap győzelemmel ért véget. A veszteség se túl nagy, csak egy (nagyon) szennyes fehérnemű. Ahogy csak tudta eligazgatta magát, elvégezte dolgát és a pólójáról is lemosta a paradicsomszószt. Mire kilépett az étkezőbe, már csak a családja ült az asztalnál. Apja morcosan szólt Thomashoz.

- Azt hittük, már lehúztad magad a vécén.

- Nagy sor volt odabent. – érezte, hogy elvörösödik – Dugig vagyok. Indulunk?

- Igen. Csak kifizetem a vacsorát.

A pincér mosolyogva ment az asztalhoz, és egy elég árulkodó fintorral távozott. Max értetlenkedve nézett az asztal alá süllyedő fiára. Végül Linda törte meg a csendet.

- Megfürödtél a vécé szaftban, öcskös?

- Nem! Teljesen hülye vagy? – ripacskodott a fiú.

- Pedig nagyon olyan szagod van, haha.

Thomas napja itt ért véget. Elsüllyedt szégyenében, még mélyebbre, mint a bukott rákok serege. Felkeltek az asztaltól, és kimentek a kocsihoz. Körülbelül tíz percet kocsikázhattak. Hazaérésük után Thomas mindent megtett, amit csak lehetett: A szennyesbe vágta a harci sebesülés által megbélyegzett ruhadarabot, megmosakodott és az ágyba feküdt. Nem volt egy jó alvó, de most különösen gyorsan magával ragadta az fáradság. Pár percig felrémlett szájában az étel édes íze, majd az álom végképp legyűrte.