Az esernyős bácsi

    Az esernyős bácsit azért nevezték a szomszédjai esernyős bácsinak, mert mindig esernyőt tartott a feje fölé, még akkor is, ha esett az eső. Elég idős volt már szegény, egész pontosan hetvenhét éves, és napok óta nem jött ki a lakásából, hogy kitegye a lábtörlőt.

    -  Ez fura! – méltatlankodott néhány nap elteltével Krasnikné. -  A lábtörlőnek már kint kéne lennie! Tisztán, kisimítva, jobb sarkán kaviccsal. Tudja, a szél ellen.

    -  Pontosan! – értett egyet Krasniknéval Lenkeiné. -   És ez a bűz! Érzi?

    A két szomszéd riadtan nézett egymásra.

    - Tisztára olyan, mintha valami rohadna! Lehet, hogy a szenilis fejével kint felejtett egy csirkebelet az asztalon?!

    - A bolond – csóválta arcát Lenkeiné –, bezzeg azt az idétlen esernyőjét sosem felejti el magával vinni sehová!

    -  Úgy, ahogy mondja! Úgy, ahogy mondja, Lenkeiné! – fűzte hozzá bölcsen az elhangzottakhoz Krasnikné.

    Újabb napok teltek el, majd hetek. A két asszony délelőtt tíz körül mindig összejött, és megvitatták egymással, hogy már megint nincs kint a lábtörlő. A bűz is kezdett egyre erősebb lenni, olyan szaga volt…

    -  Mintha valami rohadna! – tört ki magából egyik nap Lenkeiné. -   Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek csipeszt tenni az orromra! Tűrhetetlen! Hát nem igaz, hogy ezt a bolond vénembert hidegen hagyja ez a bűz!

    - Tán megfázott és be van dugulva az orra! – mondta Krasnikné némi gondolkodás után.

    -  És a göthös kutyája?! Hát az sem érzi?!

    -  Biztos érzi, de a kutyák nem tudnak beszélni, így az a szerencsétlen dög nem tud szólni, hogy mondjuk „itt büdös van, kedves gazdám.”

    -  Akkor legalább nyüszítene, vagy mit tudom én.

    -  Esetleg ugatna – segítette ki Lenkeinét Krasnikné. -   Azt mindegyik kutya tud. Igaz?

    -  Nem egészen. Én már láttam olyan kutyát, amelyik nem tudott ugatni.

    Krasnikné elgondolkodott.

    -  Tán csak nem volt hozzá kedve – mondta eltűnődve.

    -  Kedve az volt, mert tátogott a pofájával, de hang, hang az nem hagyta el a száját.

    -  Lehet, hogy csak rágott valamit!

    -  Na, látja az meglehet, mert csontok voltak előtte a porban.

    Még két nap telt el, és az elkeseredett szomszédasszonyok kieszeltek valamit.

    - Csöngessünk be hozzá – suttogta csipesszel az orrán Lenkeiné –, és szóljunk neki, hogy nagyon büdös van nála. Na, mit szól a tervemhez? Éjjel dolgoztam ki.

    - Ez elég udvariatlanság ugyan – bólogatott Krasnikné –, de muszáj megtennünk, mert ma reggel megint kiokádtam a reggelit. Tojásrántotta volt.

    -  Az finom. Jómagam tésztát is rakok bele.

    -  Tésztát?! – kapta a kezét sikkantva a szája elé Krasnikné.

    -  Ja, nem. Tésztát a húslevesbe szoktam. Mindegy. Csöngessünk!

    Lenkeiné odasettenkedett az esernyős bácsi csengőjéhez, nagy levegőt vett, aztán lenyomta a gombot. A hepi börzdé tújú dallam szólalt meg, mert a szerkezet erre volt beállítva. A csengő egyébként tudta még a Süsü, meg a Titanic betétdalát is, de ezen dallamokat az esernyős bácsi sohasem szerette.

    Másfél óra csengetés után Krasnikné így szólt:

    -  Szerintem nem csak az orra, hanem a füle is be van dugulva.

    -  És a kutya?! Hát az a rohadt dög miért nem ugat? – pörgött-forgott a saját tengelye körül dühösen Lenkeiné.

    -  Tán süket!

    -  Nem lehet süket, mert hallgat a nevére, no meg a füttyentésre odaszalad, ahonnan füttyentenek!

    -  Tán be van vattázva a füle, mert elkapta az öregtől a náthát, és folyt a nedv a füléből.

    -  Berúgom ezt az ajtót, úgy éljek! – üvöltötte torkaszakadtából Lenkeiné.

    -  Ugyan, menjen már! Hát nem kommandós maga!

    -  Akkor berúgatom!

    A hívástól számított tíz percen belül megérkeztek a készenléti rendőrség emberei.

    -  Ezt kell berúgni? – kérdezte az egyik nagydarab.

    -  Ezt! – válaszolta csípőre tett kézzel Lenkeiné.

    Az ajtó recsegve-ropogva tárult ki, és a szag kétszer olyan erős lett, mint korábban. Az előszobában bomlásnak indult test feküdt. Szemei üveges tekintettel meredtek a plafonra, körülötte legyek ólálkodtak. Oldalán feküdt, szája kitátva, lábai görcsbe rándulva. Mind a négy!

    A konyhaasztalon golyóstollal írt levél pihent, egy felbélyegzett boríték társaságában. A levélben ezt olvashatták a kitartó szomszédasszonyok:

    „Kedves Gyerekek! Ugye tudjátok, mennyire utálom a pityegő telefonokat? Na, szóval ezért írok inkább megint.  Boldizsárnak hagytam a tányérjában elég élelmet, akár három napig is kitart.  Leutaztam vidékre, a farsangi bálra. Nem tudom, hogy mikor jövök meg, azt viszont tudom, hogy esernyőnek fogok öltözni. Kétnaponta elég, ha meglátogatjátok Boldizsárt és adtok neki enni, meg egy kicsit megfuttatjátok. Ne aggódjatok, Boldizsár csak egy helyre piszkít: a fotel alá. Ha nem felejtem el, majd küldök képeslapot amint leértem. Puszilok mindenkit.”

    Mint ahogy az esernyős bácsi elfelejtett képeslapot küldeni a gyerekeknek, úgy azt is elfelejtette, hogy a megírt levelet feladja postán. A kutyák pedig nem tudnak beszélni és szólni, igaz?

Piff „TOPAFA” Krisztián