Az első pörkölt (február)

A hagyma kicsúszott a kezemből, miközben próbáltam leszedni a héját. Kapkodva igyekeztem még reptében elkapni, mire kettőt pattant a kézfejemen, majd egyenesen a szemetest vette célba. Olyan gyorsan elkaptam, hogy még magam is alig hittem el. Büszkén körbenéztem a konyhában, de nem, nincs senki, aki látta volna, mekkora király voltam! De hát én akartam így főzni, hogy ne legyen itthon anya, mert csak így tudom, hogy képes vagyok –e rá. Így, több mint 20 évesen azért már nem árt kideríteni… Így hát némán megdicsértem magam, és folytattam a hámozást.

Biztosan túl kicsire vágom... Vajon mekkora az ideális méret? Vagy a pörkölt alá teljesen mindegy? Ismét leszidtam magam, amiért nem figyeltem jobban, mikor anyám főzött. Úgy kell nekem! Most olyan lesz, amilyen lesz, és kész! Közelebb hajoltam a vágódeszkához, hogy szép, egyforma kis kockákra tudjam vágni a vöröshagymát, de azonnal rájöttem, hogy mekkora hibát követtem el. A szememet úgy csípte, mintha egyenesen chilivel dörzsöltem volna be! Hunyorogva pillantottam az ablak felé. Olyan közel van, de mégis olyan messze! Már előre ki kellett volna nyitnom, de most már mindegy, kibírom. Ahogy végeztem az elsővel, és közelebb vettem a másik kettőt, az arcomon sós patakocskákban csordogált végig a könny. Még hogy kibírom? Hát megbolondultam?! Nem vagyok én önkínzó! Gyorsan kezet mostam, majd egy tiszta papírzsebivel felitattam a könnyeimet, vigyázva, nehogy a szememhez érjek. Az ablakhoz léptem, és kinyitottam. Úgy szippantottam be a friss téli levegőt, mintha az életem múlott volna rajta! Visszanéztem az előkészítő pultra, ahol az egész hagymák megpucolva vártak rám.
Na majd én megmutatom nektek! Rajtam nem fogtok ki! Határozott mozdulattal kaptam fel a kést, és vettem fel a következő áldozatom. Ezúttal egyenes háttal vágtam, még a nyakamat is felfelé nyújtottam, hogy minél távolabb kerüljek a könnyfakasztó aromáktól. Nem mondom, hogy villámtempóban, de végül csak sikerült felaprítanom! Diadalittasan öntöttem bele a lábasba, majd büszkén igazgattam el egy fakanállal. Igazság szerint nem lettek olyan szép kis kockák, ahogy én azt elképzeltem, sokkal inkább hagymapép. Ennyi erővel turmixolhattam volna…

-          Kis zsiradékban megpirítjuk. – Narráltam magamat.

Amíg a hagyma szépen elrotyog magának, addig szétvágom a csirkecombokat. Csak ketté akarom választani az alsót a felsőtől, az meg szinte semeddig sem tart. Nah persze… egy frászt! Már az elsőnél rá kellett jönnöm, hogy ezt jól benéztem! Először azt hittem, hogy csak nem a megfelelő kést választottam a munkálathoz, azért nem akarja vinni a bőrét. Csakhogy a második sem volt jó, ahogy a harmadik sem… Ahogy egyre több kés sorakozott a vágódeszka mellett, úgy gyűlt bennem a méreg. Hát nincs egy éles kés a házban?! Miért nem akarsz elvágódni? Vágódj máááár eeeeeel!!! Közben a hagyma szépen összeesett, a felszálló gőzétől pedig taknyom-nyálam összefutott, nem győztem orrot fújni…
Negyedik vágóeszköznek már egy szemtelenül nagy darabot választottam a fiók aljából. Szerintem ez már nem is késnek minősül, sokkal inkább bárdnak, vagy ilyesmi. Gonosz mosollyal fordultam a szerencsétlen combok felé. Kettővel már megszenvedtem, azok egy tálban pihentek, gyakorlatilag széttrancsírozva. Eredetileg le akartam szedni a bőrüket is, de végül úgy döntöttem, hogy nem éri meg a fáradtságot. Majd ha a tányéromban lesz, könnyen le tudom piszkálni… Meg egyébként is, a bátyám szereti a bőrét. Igen, ő miatta maradt rajta!

Ekkor furcsa sistergést hallottam a tűzhely felől. Ijedten fordultam a lábas felé, miközben felkaptam a fakanalat. Ahogy megmozgattam, sötétbarnás cuccot láttam az edény alján. Ezt nem hiszem el… Leégett! Pedig én toszogattam benne a hagymát, tényleg! Gyorsan lehúztam a főzőlapról, és kerestem egy másik edényt. Találomra megfogtam egyet, és átöntöttem a tartalmát. A barnás aljú lábast nézegettem még egy kicsit. Nem is olyan vészes, a TVpaprikán erre mondják, hogy „ízletes pörkanyag”, de mifelénk ez már leégés! A hagymát nem tettem vissza, amíg nem végeztem az összes combbal. Majd hülye lennék visszatenni! Hogy ez is leégjen? Na neeeeem! Még így is el kell majd tüntetnem a bizonyítékot…
Az utolsó combnak simán elláttam a baját a szakszerű bárdommal! Magam elé vettem a hideg lábast, és elkezdtem belepakolni a husikat. Egy alsó, egy felső, király, ász… Ja, nem! Szóval egy alsó, egy felső, egy alsó. Ennyi. Ennyi fért bele. Ez volt az a pillanat, mikor el kellett számolnom tízig, hogy ne dobjam ki az erkélyről az egész ki***ott lábast úgy, ahogy van!!!
Elővettem egy harmadik, már termetes edényt. A hagymapépet ismét átöntöttem, majd halkan fenyegetőzve kezdtem belepakolni a húsokat.

-          Férjél bele! Férjél beleeee! Mert ha nem, akkor…! Jó, benne van!

Egy megkönnyebbült sóhajjal tettem fel főni. Felidéztem magamban a szükséges fűszereket, majd öntöttem hozzá egy kis vizet is.

-          Minden jó pörköltbe kell egy paradicsom, és egy paprika. – Idéztem a sokszor hallott mondatot anyámtól.

Mindent beletettem, egy kicsit megtoszogattam, majd lezártam a fedővel. A következő negyed óra azzal ment el, hogy eltüntettem a bizonyítékot… Kivakartam a leégett hagymamaradványokat, elmostam a második számú lábast, valamint a négy kést. Innentől kezdve pedig minden úgy ment, ahogy az a nagykönyvben meg van írva! A szaft besűrűsödött, a husi pedig puhára főtt. Ami azt illeti, talán kicsit túl puhára is… Biztosra akartam menni, a kelletén kicsit többet kevergettem, emiatt pedig a végeredmény robbantott csirke lett, hagymapépen… De finom volt! Anyáéknak is ízlett, mondjuk, próbáltak volna mást mondani!