Azért most került elő ez a téma, mert úgy gondoltam, hogy több célt is megvalósíthatok vele egyszerre, melyek már régebben körvonalazódtak bennem. Van köztük olyan, mely néhány hete bukkant fel, és van olyan, amin akár több évtizede is gondolkodtam már, de nem létezett még hozzá megfelelő eszköz, vagy az idő volt kevés, esetleg más foglalkoztatott éppen.

 

Interaktív könyv? Ha felmész az internetre, hamar rájössz, ilyen már van. Többféle is. Hogy lehet ez az „első”? Jobbat nem találtam, ilyen egyszerű. Egyrészt én már több évtizede kitaláltam ezt a stílust. Akkor, amikor még nemigen volt sem szövegszerkesztő, sem internet.

 

Akkor még jobbára csak nyomtatott könyvek léteztek, és ez komoly akadálya volt az ilyen jellegű művek kezelésének, használhatóságának. Persze később már lett számítógép, lett szövegszerkesztő, lett net, és kitalálták a hiperlinket is. Úgyhogy már minden adva volt, meg is tanultam valamilyen szinten a HTML nyelvet, készítettem is néhány honlapot, de mégsem gondoltam, hogy neki itt az idő. Másrészt viszont éppen lefedi a név a tartalmat.

 

Persze ahhoz, hogy könyv szülessen, írni is kell.

Ki ne tudna írni? Írtam én is egy science fictiont. Az ismeretségi körömben, akik olvasták, azoknak – lehet udvariasságból csak, de – tetszett. Levédtem, beküldtem egy kiadónak, és a lektor is dicsérte, csak kérte, hogy (három mondat kivételével) írjam át az egészet.

 

Tehát nem is olyan egyszerű dolog ez az írás!

 

Főleg nem, ha tovább bonyolítjuk azzal, hogy olyan könyvet tervezünk, amiben a cselekmény nem egy lineáris olvasmány. Értem ez alatt, hogy a jelen művek – és itt csupán a témában érintettek többségére gondolok – cselekménye klasszikusan olyan felépítésű, hogy van az eleje, a kibontakozás, majd egy lezáró rész és kész. Az olvasónak nincs választása. Kezdi az elején, végigolvassa, majd befejezi a végén és élményekkel gazdagodva leteszi a kezéből.

 

Azonban, ha a történet folyamán az olvasó döntheti el, választhatja ki, hogy mi történjen, milyen irányba folytatódjon a cselekmény, akkor ennek a jóval bonyolultabb logikai szerkezetnek a segítségével sokkal több élményhez juttathatjuk az olvasót, annak függvényében, hogy hányszor olvassa újra meg újra, más-más logikai útvonalon a történetet.

 

A sokaságon túl egy teljesen más minőségű élményt is nyújt persze ez a stílus. Mégpedig egy kicsit rávilágít magára az írás titkaira is, egy kicsit enged látni a „kulisszák mögé”, ha kiragadjuk magunkat a történetből és elemző szemlélőként vizsgáljuk a művet.

 

Egy ilyen mű megírása komoly feladat. Nemcsak a cselekményt kell több szálon futtatni az élvezhetőség kedvéért, hanem a több szál tovább sokszorozódik, a „választás”-ok számszerűsége okán. Jelentősen nehezítve a mű élvezetéhez szükséges harmónia megteremtését.

 

A probléma a következő: Amennyiben a cselekménynek van egy szála és ezt kétfelé válasszuk egy olvasói döntés lehetőségének az okán, akkor két lehetőség adódik. Vagy két vége lesz a szálnak és így a műnek is, vagy valahol vissza kell vezetni ezt a szálat az eredeti történetbe; így innen ismét egy szálként folytatódik.

 

Ez tök egyszerűnek tűnik, nem is kell semmi másra ügyelni, csak hogy mindkét szálon ugyanazok a személyek és helyszínek legyenek, azonos állapotban a csatlakozási ponton (térben, időben). Hogy közben mi történt az egyik, illetve másik mellékágon, az a szabad írói fantázia eredménye. Minden elágazással hasonlóan bonyolódik a helyzet, nem beszélve a több szál vezetése esetén előálló feladatokról.

 

Nem túl nagy elvárás szerintem, hogy egy cselekményben legyen három-négy szál, mindegyik öt-tíz elágazással. Ez a matematika jelen állása szerint 15-40 elágazás. Ez azt jelenti, hogy ennyi vége lehet, illetve ennyi visszavezetést kell kontrollálni. Kitűnik már most, hogy jócskán generál tervezési, szerkesztési feladatokat ez a technika. Nem beszélve a terjedelemből és a kezelhetőségből adódó nyilvánvaló problémákról.

 

Igen, a hagyományos, nyomtatott kiadás esetén a terjedelem is probléma, de a kezelhetőség még inkább. Gondoljunk csak bele a „Lapozz az 1072. oldalra!” típusú megoldásra egy-egy olvasói választás esetén. Majd amikor a szál (esetleg) visszatér, egy ismételt lapozási kérés. Hát lássuk be, nem éppen komfortos megoldás, ez így macerás. Szerencsére már kitalálták a számítógépet, a szövegszerkesztőt, az internetet és a hiperhivatkozást is, így ezen eszközökkel az olvasókat meg lehet kímélni a terjedelmi gondoktól is és a lapozgatásos macerát is kipipálhatjuk.

 

Marad azonban a tervezés és a szerkesztés.

 

Jó hír, hogy ezek eddig is voltak, csak egy kicsit kevesebb, egyszerűbb, átláthatóbb formában, de a fenti eszközök ebben is nagy segítséget jelentenek. Az őket megelőző időszakhoz képest töredékére csökkentik a ráfordított időt.

 

Kitűnő megoldásnak mutatkozik a webes megjelenés, ha mindjárt nem szülne további problémákat. Ilyenek – ahogy szokták mondani, a teljesség igénye nélkül – maga a holnap előállítása, a programozás. Továbbá, mivel a legtöbb ember, aki írásra adja a fejét, a szórakoztatáson, illetve az ismeretátadás, netán népszerűség élményén kívül jövedelmet is szeretne termelni.

 

A programozás megfelelő tudással, pénzeszközzel ismereteim szerint leküzdhető. A jövedelem viszont már egy keményebb dió. A nyomtatott könyvek esetében az eladott példányszámból származik a bevétel. A neten terjesztett művek estében nem igazán van üdvözítő megoldás. Persze lehet regisztrálni a belépő felhasználókat, lehet pénzt kérni egy-egy letöltésért, de tudjuk, ami felkerül a netre az már csak a felhasználó jó szándékán múlik, hogy fizet-e érte, vagy csak használja.

 

Országunk polgáraira – mivel magyarul íródna a mű, ezért leginkább az ő érdeklődésükre lehet számítani – inkább jellemző a „csak használja”, mint a „vásárló” jelző. Persze, azért van haladás ezen a téren, de míg bármely zene, könyv, egyéb ingyen is elérhető, addig az ezekből származó jövedelem a tulajdonosnak csekélyke pluszt jelent.

 

Ötleteim ugyan vannak a megoldásra, azonban van, amit jogilag nem szabad megvalósítani, másokat pedig technológiailag nem tudok (még) kivitelezni.

 

Nyilvánvaló, hogy a neten lehet másképp is pénzt keresni. Tudom, sokan meggazdagodtak már belőle. Én mégsem látom a „nagy lehetőséget”. Persze ez bizonyára az én tudatlanságomnak köszönhető. Az általam ismert „látogatásonként megjelenő reklámokból befolyó összeg” bizonyára jó dolog, de nem igazán tűnik ideillő megoldásnak. Tény azonban, hogy nemigen ismerek más lehetőséget, mégis a „nyomtatott könyv értékesítéséből” származó profit megszerzését szeretném megoldani/elérni. Minden más csak további „ajándék”.

 

Ezért köztes megoldást kell alkalmazni. Nem a web a megfelelő fórum a megjelenésre – ez a lényeg –, és ehhez minden rendelkezésre áll, csak a pénz, az fránya pénz, az hiányzik, meg „némi” szervezés. E módon a könyvek, továbbmegyek, a napi sajtó is elektronikus úton – papírmentesen – profitbiztonságosan terjeszthető.

Amennyiben a fentiek megragadtak, lehet tovább is fokozni az ötletelést.

 

 

Volt egy mondat, ami azt sugallja, hogy a cselekményben tervezett helyszínek, személyek, állapotok szükségesek térben és időben ehhez a technikához.

 

„Ez tök egyszerűnek tűnik, nem is kell semmi másra ügyelni, csak hogy mindkét szálon ugyanazok a személyek és helyszínek legyenek, azonos állapotban a csatlakozási ponton (térben, időben)."

 

Amennyiben már ez megvan, vagyis ki vannak találva, le vannak írva a csatlakozási pontok, miért ne írhatná több író is ezt a művet. Amennyiben megfelelő a stílusok harmonizálása, jelentős mértékben növelheti az olvasói élményt és a könyv terjedelmét, változatosságát és a megjelenés gyorsaságát ennek a bevezetése. Nagy kérdés persze, hogy van-e elegendő számú jó kvalitású író, aki tud és szeretne ilyen munkában részt venni. Ismereteim szerint igen.

 

Igaz, ez a fajta írás nem azonos azzal, amikor az ember leül és ír, azt, ami „kijön a tollából”. A két élmény nem hasonlítható össze, de aki nem csak saját szórakoztatására ír, az nem zárkózhat el a megrendelt munkák megfogalmazásától sem. Nincs ebben manapság már semmi kivetnivaló.

 

Itt mindjárt kitüremkedik a kérdés, hogyan lesz a jogok és a jövedelmek elosztása, birtoklása. Na, ez az, ami az alfája és ómegája lehet az egésznek, mert ha ezek nincsenek korrektül szabályozva, kontrollálva, hiába az ötlet, hiába születnek meg a problémamegoldások, borulhat minden. Nyilván minden résztvevő, az ötletgazdától a programozáson, a tervezésen, szervezésen és harmonizáláson át az írókig, mindenki jogot formál a munkája megbecsülésére. Emellett nem szeretnék, hogy mások használják, hasznosítsák szellemi terméküket, esetleg visszaéljenek vele. Természetes igényük, hogy munkájuk után jövedelemre tartanak számot.

 

Nekem nem egészen tiszta, hogy a csoporton belül milyen jogok, felelősségek szabályozása szükséges. Ehhez mindenképpen segítséget kell kapnom. A jövedelmek pedig – már ha lesz – a csoport együttműködési formája függvényében is változhatnak.

 

Csoport? Igen, csoport. Mint a fentiekből kitűnik, ezt az összetett, sokrétű tevékenységet egy ember hatékonyan nem képes véghezvinni. Ezért is született ez az írás, hogy egy csoportot hozzak/hozzunk létre. Az oka pedig igen prózai.

Eddigi ismereteim alapján ötletet jogilag levédeni ma Magyarországon (tuti biztosan) nem lehet.

Hogy ez más országokban is hasonlóképpen működik-e, azt nem tudom, pedig a későbbiekben fontos lehet.

Nálunk arra van lehetőség, hogy az ötlet leírását letétbe helyezem, az biztosíthatja a tulajdonlást. Ez után, ha lenne megfelelő anyagi forrásom, máris hozzáfoghatnék a megvalósításhoz és bízhatnék abban, hogy a lehető legjobban kihasználom a piaci elsőség (nem elsőbbség) előnyeit. Amennyiben viszont nincs pénzem – és ez tény – kereshetek partnereket, akik finanszírozzák a megvalósítást.

 

Első kérdés ilyen esetben (természetesen): Mire kell a pénz? Persze nem ilyen nyersen, de a lényeg ez. Vagy elmondom, hogy miről van szó, vagy előbb aláíratok egy titoktartási nyilatkozatot és utána terítem ki kártyáimat. Ezek után ki vagyok szolgáltatva. Három lehetőség jöhet szóba ekkor – ami úgy tűnik, valójában inkább kettő: vagy beszáll a partnerjelölt (na, ez a fehér holló kategória), vagy kijelenti, hogy nem lát benne fantáziát (átgondolja és majd jelentkezik), majd elköszön.

 

Ha ez igaz, akkor nincs is gond, de ugyanakkora az esélye az ellenkezőjének is. Ha ez utóbbi igazolódik be és a jelöltemnek megtetszik, de engem ki akar hagyni, akkor holnap csinál egy „majdnem” ilyet, tetszése szerint, és simán lenyúlhatja az egészet, jogilag nem tehetek semmit. Egyedüli orvosság ez ellen, hogy magam valósítom meg és kész. Amikor ismét ráeszmélek, hogy a gyógyszer ára viszont nem áll rendelkezésemre, magamba roskadok, a kör bezárul.

 

Ez az oka sok esetben annak, hogy az öltetek pénz hiányában a fiókban maradnak, soha nem kerülnek megvalósításra.

 

Azt viszont látom és igaz lehet, hogy a piacon elsőként megjelenni valamivel, az hatalmas helyzeti előnyt biztosít és nem csak a kezdeti időszakban.

 

Én úgy gondoltam, a nyilvánosság elé állok és bízva annak védelmében, publikussá teszem az ötletem. Keresem a megvalósításhoz a partnereket, várom a véleményeket, kérem a támogatást. Bízom abban, hogy másoknak is megtetszik és kihívásnak, érdekesnek ítélik a lehetőséget, segítenek megoldani a problémákat, megvalósítani a fentieket.

 

Ha nem így tennék, ez is fiókötletként végezné a többi mellett, nem valósulna meg belőle semmi.

Lehet-e ebből valami? Halvány a remény, de talán…

 

Az ellenérveket is szívesen veszem, azok is segíthetnek, de a közönségességet nem.

 

Aki még most is bírja, annak fokozom tovább a tervezgetést.

A megvalósításhoz – mint kiderült – kell egy komoly stáb, akik tervezik, szervezik, kontrollálják ezt az egészet. Gondoljuk csak végig!

A következő tevékenységekre kell személyzet, eszköz stb.

a) webprogramozás

b) IT fejlesztés

c) a könyv témájának meghatározása

d) az elágazási és visszatérési pontok tervezése

e) a könyv megírása

f) az írói stílusok harmonizálása

g) szerkesztés, publikálás

h) jogi tevékenység

i) pénzügyi tevékenység

j) a fentiek összehangolása

 

Talán nem maradt ki semmi. Ez egy minimum 5-10 fős társaság kezdetben, de inkább több.

 

Egy ekkora csapat már komoly teljesítményre képes. Gondolom mindenki, aki részt kíván venni ebben, elkötelezett abban, hogy munkáját minél szélesebb körben megismerjék, elismerjék. Egyrészt ez mindenkinek a hiúságát is legyezgeti, másrészt meg – ha igaz – abból lesz a bevétel.

 

Érdekes, az írónak a nyelv ad kiteljesedést, de egyben ez a korlátja is. A magyar nyelv ugyan nagyon színes, sokrétű, árnyalt és kifejező, mégis szerény számban beszéljük, még kevesebben olvassuk, még kevesebben a neten. Szomorú, de ez a tény az egész projekt ésszerűségét is megkérdőjelezi. De ha már felismertük, oldjuk meg a problémát!

 

Nem lehet kérdés – az olvasótábor szélesítése céljából – a marketingtevékenység fontossága. Ezen túlmenően azonban a többnyelvűség hozhat további jelentős emelkedést. Bevezetése esetén, persze a fenti tevékenységek vonatkozásában, minőségi és mennyiségi többletigény jelentkezik, továbbá jelentős (mű)fordítási tevékenységet is generál.

 

Kinyílik viszont a világ!

 

Én tudom, hogy aki elolvasta, annak mind más és más a véleménye az eddigiekről. Biztos vagyok abban is, hogy sok szélsőség is megtalálható ezek között. Ahány ember, annyiféle és annyi vélemény. Hezitáltam is sokáig, hogy leírjam, publikáljam-e.

 

Ahogy körülnézek, azt látom, hogy hasonló korú emberek már rég befutottak. Komoly cégeknél tevékenykednek. Netán a sajátjuknál. Nagy pénzekkel dolgoznak. Nem jelent számukra gondot a napi megélhetés. Persze vannak gondjaik, de más jellegűek, mint nekem.

 

Az ilyen tervezgetés, szárnypróbálgatás inkább a kamaszok sajátja. Megmosolyogtató már ebben a korban. Ekkorra már rég „mutatnom” kellett volna valamit, ha komoly partnerként kívánnék valaha is megjelenni. Mások bankokat, minisztériumokat vezetnek. Én meg… ilyen idős korban már az informatika területén is egzisztenciákat építettek mások, komoly milliókat halmozva fel. A gazdaság egyéb területén milliárdosok születtek ebben az országban, amíg én éltem bérrabszolga-életem.

 

Mit akarok én most? Miért ácsingózok ezen emberek felé? Miért gondolom, hogy ezek az emberek segítenek?

 

Nem gondolom, csak próbálkozom – a nyeretlenek nyugalmával.

 

Természetesen van másik réteg is a környezetemben. Reggel kelnek, dolgozni mennek, tanulnak, délután/este haza. Várják a következő havi fizetést. Akinek van némi tartaléka, az már egy kicsit mentesítette magát a mindenkit nyomasztó stressz alól. Nem vitték sokra, talán soha nem is akarták másképp. Éppen csak a saját szakterületükhöz értenek többé-kevésbé.

 

Ezen nem is akarnak változtatni. Törékeny nyugalommal szemlélik a világot a maguk mögött tudott munkahely csalóka biztonságában. Komfortérzetük annyira kényelmes, annyira mély érzést sugall, hogy csak azon rimánkodnak, nehogy változzon valami. Meg vannak – sok esetben – győződve arról, hogy nélkülözhetetlenek. Annál értékesebb, érdekesebb tevékenység nincs, mint amit ők csinálnak. Addig jó, amíg így marad. Persze, azért mindent meg kell morogni – jó magyar szokás szerint.

 

 

Ha valaki változásokat akar becsempészni az életükbe, akkor anélkül ítélkeznek – persze negatívan –, hogy egy pillanatot is rászánnának a megismerésre. Miért is gondolom, hogy ezt (a fentieket) meg akarják ismerni?

Miért is gondolom, hogy részt akarnak ebben venni? Miért gondolom, hogy munkát akarnak ebbe a bizonytalan, sokismeretlenes elképzelésbe fektetni?

 

Nem gondolom, csak próbálkozom – a tapasztalatlanok igyekezetével.

 

Van még réteg. Akinek minden nap nehéz. Nem jön össze semmi, nincs pénze – még a napi szükségleteire sem – és így nincs semmije. Vagy az ő hibájából, vagy sem.

 

Persze, hogy „vagy sem”. Olyan nincs, hogy valaki önmagát hibáztatja. Mert akkor az már az a szellemi szint, melyből képes lehet arra is, hogy változtasson helyzetén. Úgyhogy, csak más lehet a hibás. A társadalom meg a kormány; a hülye főnök, hogy PONT ŐT rúgta ki; a nyerőgép, mert lenyúlta pénzt; meg a bőre színe miatti előítélet.

 

Van viszont, aki tényleg nem tehet róla; azért, mert „rossz helyre” született, vagy a hellyel nincs is baj, de a módjával igen. Az már gáz!

 

Valóban létező dolog a bőrszín miatti előítélet. Számomra nyilvánvaló, hogy egy olyan embernek, aki ezzel a sajátossággal született, háromszor annyit kell letenni az asztalra, azonos elismerésért. Még jó, hogy néha elege van!

 

Veleszületett betegség, testi, szellemi fogyatékosság is sokakat büntet. Persze, ezeket később is beszerezheti az ember, és akkor sem könnyebb az élet. Tragikus sorsok vannak, amiket igazából csak azok ismernek, akik megélik. Mások csak a felszínt látják.

 

Mire számítok én ezektől az emberektől? Miből gondolom, hogy érdeklődnek ez iránt? Mit akarok velük, tőlük, nekik? Miért gondolom, hogy felveszik a fonalat?

Nem gondolom, csak próbálkozom a szalmaszállal.

 

Kellene egy csapat! Egyedül nem megy. Ha pénzem volna, akkor sem menne.

Elkezdtem ezt az egészet. Lehet, nem ér semmit.

Szeretnék azonban elérni valamit a hátralévő időmben. Nem is új dolgokat – mert értékrendem szerint mindenem megvan –, hanem inkább minőségi javulást szeretnék dolgaimban, értelmes munka árán.

Ezt az egész írást – majd a végén – két szemszögből is lehet véleményezni. Egyik vonatkozása egy ötlet értékelése, a másik maga az írás, mint egyfajta prózai mű.

 

A fiamnak mondtam egyszer: Amikor ír valaki, az olyasmi, mintha levetkőzne mások előtt. Ez egyfajta mentális kitárulkozás. Van, aki röhög rajtad és lehet olyan is, aki csodál... és még annyi más emberi reakciót kivált ugyanaz az írás. Készülj fel mindre! Igaz, te csak a pozitívakat akarod, de megkapsz mindent. Tréningezd, erősítsd a lelked, hogy mindent a maga helyén tudj kezelni! El se szállj, de összetörnöd sem kell.

 

Bizonyára hasonló vélemények alakulnak ki az ötletről is. Várom a hideget-meleget. Ezek alapján dől el, hogy ez az írás, a címének megfelelően, csak egy „történet” lesz-e, vagy egy kezdet.

 

Köszönöm a figyelmet!

 

Segítenél?

Ha csak továbbítod, megosztod valamely fórumon, az is felbecsülhetetlen.

 

Közvetlenül pedig:

daniell.smoulder@index.hu

 

vagy a Facebookon

Daniell Smoulder

 

Valós név azért nincs, mert egyelőre nem szeretném, ha a közvetlen környezetemben élők, illetve mindennapjaim megváltoznának. Tudod, milyenek az emberek(?)!

 

Miért is született ez az egész?

 

Mint már említettem, nem vagyok már tinédzser, eljutottam életem azon szakaszába, amikor már mindazt teljesítettem, amit célul tűztem ki magam elé. Végigdolgoztam az életem, felneveltük párommal a gyerekeket. Sikerült csak annyira eladósodnunk, amennyit még, ha nehezen is, de tudunk kezelni (jelenleg).

 

Ráérünk most már egy kicsit magunkkal törődni. Nem vagyunk túl öregek, még néhány évet le kell nyomnunk a munkahelyen, de bírjuk. Nem panaszkodhatunk. Nincs különösebben hiányunk semmiben. Persze a pénz mindig lehetne több, de ha rosszabb nem lesz, akkor lassan letelnek a kölcsönök és több jut majd magunkra, meg a gyerekekre, akik már a maguk életét élik. Ritka ilyet hallani, de ha minden így marad, nekem már az is elég. Nincsenek nagy igényeim.

 

Nem akarok gazdag lenni. Persze, ha ölembe hullana egy rakás pénz, elviselném, de hajtani(?) – én már nem. Nem akarok céget alapítani, nem akarok vezető lenni, nem akarok törtetni és én lenni a „valaki”. Persze tetszene, legyezgetné a hiúságomat, de hajtani ezért sem fogok. Többre tartom a jelenlegi értékrendem szerinti életem, ahogy van. Nyugalomban, egészségesen, egyetértésben, szeretetben, csóringeren.

 

De akkor mi ez az egész? Milyen indíttatás szülte ezt az írást?

 

Ennek az egésznek az oka egy telek, egy kis házzal. Amibe beleszerettem. Nem ragozom, hogy milyen tökéletes, mert úgysem tudnám átadni az érzést. A lényeg, hogy nekem találták ki. Nem azért, mintha a jelenlegi otthonunkban nem érezném jól magam, de mégis korlátoltak a lehetőségeim. Nem tudom olyanná formálni, amilyet igazán szeretnék.

 

Szóval, van a csodatelek, amit meg kellene venni. Meg kellene venni, de éppen fizetés előtt vagyunk már megint és most nem futja rá.

 

Megoldás?

Hitelt kell felvenni. Hát, ez két oldalról sem támogatott. Öngyilkosság lenne további hitelt felvenni. Meg valószínű, olyan sincs, aki adna. Más kell!

 

El kell adni a mostanit. Az árából megvenni a másikat, felújítani, és megvan a boldogság. Nem igazán jó megoldás. Egyrészt szeretjük a mostanit is, igaz nem annyira, mint amennyire kívánjuk az újat, de csendes, rendes környék. Minket is szeretnek, nekünk sincs bajunk senkivel. Nyugodtan élhetjük mindennapjainkat. Tényleg jól elvagyunk. Másrészt meg, ha el akarnánk adni, még egy kicsit csinosítani kellene, hogy jobban elmenjen. Ennek csupán egy akadálya van megint csak, a pénz.

 

Akkor meg mit is akarok??? Arra nincs pénzem, hogy gyalog hazamenjek – ahogy szokták mondani –, de telket, házat akarok venni. Én sem vagyok normális!

 

Naponta visszatért a telek. Megnéztem a neten. Tervezgettem, hogy mit hová tennék, hogyan oldanék meg bizonyos dolgokat, milyen jól is nézne ki. Nem csinálnám giccsesre a mostani reklámokból ismert divatőrült stílusok szerint. Nem. Ez olyan természetes, emberi, igazi kis meseház lenne. De csodásan is élnénk ott az életünket! Majd billenés vissza a valóságba. Nincs pénz!

 

Pénzt kellene gyűjtetni. Természetesen ez a megoldás, de hogyan? Munkával, mármint hagyományos értelemben vett munkával képtelenség ennyi pénzt összeszedni. Nem létezik annyi túlóra, olyan másodállás, hogy a közeljövőben akár a töredékét is fel tudjam mutatni. Ráadásul több lenne a kára, mint a haszna. Rámehetne a jelenlegi életem, a nyugalmam, a kényelmem, az egészségem. Annyit nem ér, akkor inkább marad minden a régiben!

 

Emlékszem, egyszer halottam, vagy olvastam talán egy cikket, valami közösségi tőkegyűjtésről. Na igen, de az nem ilyen jellegű adakozás. Ott egy bizonyos termék kifejlesztésére, elkészítésére, bevezetésére gyűjtenek, adnak pénzt, esetleges jövőbeli haszon reményében. Ilyenre, hogy egy telekre, nem ad nekem senki. Én sem adnék. Akkor viszont kellene egy ötlet! Végiggondoltam az eddigieket és megszületett ez az írás.

 

Azért nem az említett tőkegyűjtő oldalra került fel, mert elég összetett ahhoz, hogy néhány mondattal fel lehessen vázolni, és közben rájöttem, hogy igaz, ehhez kell pénz is, de legalább annyira sok munka és lelkes, elkötelezett társ is. Ezeket nem találom meg az említett oldalakon.

 

Így került ide (is) ez az írás. Gyenge reménnyel keresem a partnereimet.

 

És miért álnéven? Szégyellem?

 

Nem, nem szégyellem, nincs mit szégyellnem.

Ez a fajta megnyilvánulásom – mármint az írás – nemigen ismert a környezetemben. Nem tudom, hogy ítélnék meg, nem is igazán érdekel, de az tény, hogy jelenleg elfogadtak olyannak, amilyennek ismernek. Munkatársnak, barátnak, vagy csak egyszerű ismerősnek. Beskatulyáztak; ki-ki a saját szándéka szerint olyannak, amilyennek. Mint írtam, ezzel jól megvagyok... és ezért, szintén, mint feljebb is írtam: „nem szeretném, ha a közvetlen környezetemben élők, illetve mindennapjaim megváltoznának”.

 

Ne ítéljenek meg emiatt. Se akkor, ha elveszik, se akkor, ha lesz belőle valami. Maradjak én számukra az, aki vagyok... és legalább ennyire fontos ennek a visszája. Ezt az írást, illetve az ötletet se ítélje meg senki azért, mert ismer. Ítélje meg mindenki magáért, azért, amilyen.

 

Sok ismerősöm van a valós és a virtuális világban. Elküldhetném számukra, és bizonyára telehintenék vele az ő ismerőseiket, de a fenti okok miatt nem teszem. Lehetne megoldás a terjesztésre az is, hogy nem egészen tisztességes módon – álnéven – szereznék ismerősöket és nekik küldhetném szét. Lehet, hogy lenne olyan hatékony, mint az előző, de nem az én stílusom. Üres like-okra nem vadászom.

 

Bombázhatnék e-mailekkel ismerős és ismeretlen címzetteket, de nem. Ha én kapok ilyet, nekem sem jó érzés.

 

Én inkább elküldöm különböző helyekre ismeretlenként és rábízom a virtuális szélre. Remélem, sokfelé széthordja!

 

A telek már elúszott, abból már nemigen lesz semmi. Mégis, ha már így alakult, nem teszem vissza a fiókba. Nem ringatok álmokat, főleg nem tervezgetek összegeket, de bízom benne, hogy értelmes közös munkával lehet ebből kellemes dolog.

 

Egyelőre ennyi!

 

Köszönöm, hogy elolvastál! A vélemény már kialakult a fejedben, remélem más számára is érdemesnek tartod!

Amennyiben megtisztelsz és továbbítod, kérlek jelen – teljes – tartalommal, csonkítás nélkül tedd!

 

Üdvözlettel:

Daniell Smoulder