Tobiah Krudop tanácsos türelmetlenül járkált fel-alá az ezredes irodája előtt. A titkárnő már vagy tíz perce bejelentette, és neki fogalma sem volt, mi tarthat ilyen sokáig. Már csaknem negyven éve volt befolyásos tagja az Egyesült Kontinensek vezető testületének. Ennél azért több tiszteletet várt volna.
Időnként le kellett ülnie a folyosó hatalmas ablaka előtti székre. Sokáig már nem bírt állni és járkálni sem. Hatvan évével már sok mindent nem tehetett meg, ami fiatalon még egyszerű volt. A kinti panorámát nézte. A látvány elégedettséggel töltötte el, végül is a város a legszebb épületeit neki köszönhette. A testület tagjaként sokkal nagyobb lehetősége volt építészeti elképzeléseit valóra váltani, mint más építészeknek. Az eredmény nem volt kétséges. Remekműveket alkotott a szülővárosában, amit aztán máshol is igyekezett megvalósítani több-kevesebb sikerrel.
– Saldeen ezredes várja. Most bemehet – jelent meg a titkárnő az ajtóban.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan – morogta Tobiah kelletlenül, majd belépett az ajtón.
Az ezredes egy bőrszéken ült az íróasztalnál. Az előtte fekvő néhány lapot még gyorsan aláírta, majd széles mosollyal az arcán felállt.
– Toby! Ezer éve nem láttalak. Mi járatban errefelé?
Alexis Saldeen ezredes szintén tagja volt a testületnek. Jó kiállású, harminc év körüli fiatalember volt sötétszőke hajjal, mélykék szemekkel, széles vállakkal és állandó mosollyal az arcán.
A nők bálványa – gondolta a tanácsos, de nem mondta ki hangosan.
– A kérelmem ügyében jöttem, amit már hónapokkal ezelőtt beadtam. Mostanra már biztosan sikerült elbírálni, de eddig még semmit nem…
– Egy italt? – szakította félbe Alexis. – Van itt minden: konyak, whisky, vodka… Vagy esetleg valami gyengébbet? Van egy üveg vörösborom. Rendkívül jó évjárat.
– Jó lesz a bor.
Átvette a felé nyújtott poharat.
– Igyunk rád! Úgy tudom, mostanában töltötted be a hatvanat.
– Igen – sóhajtott Tobiah. – A kérelem, amit beadtam… Ugye nem adtátok meg az engedélyt.
Alexis konyakot töltött magának. Ivott egy kortyot, majd még mindig mosolyogva válaszolt.
– Nem szoktuk. Csak azok mentesülhetnek, akik veszélyt jelentenének a közösségre. Például, egy skizofrén gyilkos, vagy aki valamilyen fertőző betegségben szenved. Nálad sajnos, ha lehet ilyet mondani, nem állt fenn hasonló körülmény.
Krudop tanácsos hamarabb elveszítette a türelmét, mint várta.
– Harmincévnyi kemény munkát nem így kellene meghá-álni.
– Jól van, nem kell mindjárt mérgeskedni – nyugtatgatta az ezredes, ami csak olaj volt a tűzre. – Bolygónk legnagyobb gondja a túlnépesedés, ez nem változott az elmúlt húsz évben. Át kell adni a helyet a fiataloknak, méghozzá szó szerint. A társadalom nem tud eltartani benneteket.
– Engem nem kell eltartani, van elég vagyonom, amiből életem végéig megélek…
– Amit a tudásoddal együtt át kell adnod az utókornak, mielőtt a szigetre távozol.
Tobiah nem tudta visszafojtani hirtelen dühét. A borospoharat az asztalra csapta, a bor kilöttyent és eláztatott néhány ott heverő papírt.
– A Szigetre! Ott töltsem hátralevő életemet? Abban az elfekvőben? Nézz csak ki az ablakon! Amit látsz, az mind az én kezem műve, és most azt akarjátok, hogy dominózzak, meg kártyázzak az életben már semmire sem számító öregekkel?
– Van könyvklub is… – próbált meg viccelődni az ezredes, de Krudop tanácsos még ingerültebben tovább folytatta.
– Az egész életem munkáját idegeneknek adnátok!
– Nem tehetünk mást, nincs örökösöd. Ne aggódj! A Sziget sokkal jobb hely, mint gondolnád. Nem csak kártyázni meg dominózni lehet. Vannak ott nagyon kedves idős hölgyek, lehet ismerkedni…
– Nős vagyok, tudod jól.
– Igen, és mást is tudok. Tudom azt, hogy a testület tagjaként te is megszavaztad a túlnépesedés elleni törvényt. Akkor, húsz évvel ezelőtt elfogadtad azt a pontját is, amely szerint a hatvan év felettiek a vagyonukat az örökösöknek adják, a tudásukat pedig rögzítik az Egyesült Egyetem adatbankjába, majd pedig a Szigetre távoznak. A Sziget olyan, mint egy luxusüdülő. Folyamatosan szerveznek programokat, van rendszeres orvosi felügyelet, mi kell még? Azt is tudom, hogy a feleséged már ott van. Akkor nem kaptam tőletek kérvényt. Amikor megkapod a behívót… – Tobiah szemébe nézve rájött, hogy miért volt neki olyan fontos a személyes találkozó. – Már megkaptad, ugye?
– A múlt héten – felelte szomorúan a tanácsos.
– A megadott időben ott kell lenned az egyetemen.
– Mi lesz, ha nem megyek?
– Van, aki megy, másokat visznek. – Az ezredes újra belekortyolt az italába. Már nem mosolygott.