Összekapta magát, lecserélte a ruháját, felcsatolta a kardját és közben ezernyi gondolat kavargott benne. Először is teljesen kétségbeesett Karsal-Bar miatt. Ha bepanaszolja hogy ő a fekete tűzzel sebesülést okozott neki, akkor mindenképpen le fogja tagadni. Csakhogy ott maradt a nyoma a fiú karján. Ó, hogy is lehetett ennyire meggondolatlan! Nem derülhet ki hogy ő bírja a fekete tüzet, akkor azonnal lelepleződne. Azt már senki nem hinné el hogy az eddig gyengécske Racsa hercegnő egyből ilyen különleges erőket birtokol. Hargáékat sem panaszolhatja be, mert nagyon rosszúl járhatnak. Talán még az iskolából is kicsapják őket, és azt azért Kul-Anni nem akarta. Végülis csak egy kis csíny volt az egész, és eléggé meg is ijedtek. Neki sem kellett volna duzzognia, hanem egyből válaszolnia a hívásukra. Egyszóval ő is hibás volt benne, egyáltalán nem is kellett volna belemennie a játékba. De nem is ez volt most a legfontosabb. Jaj, csak Karsal nehogy elmondja a fekete tüzet! Akkor mindennek vége. Úgy ment ki Kopogóhoz mint a halálraítélt. A marcona férfi akkor rámordult:

-          Változik a program. Most menj az iskolába. Apád csak egy óra múlva tud fogadni, mert megérkezett a Kancellár és most vele beszélget. Majd érted megyek.

A kislány fellélegzett. Nyílsebesen száguldott az iskola felé, és örült hogy egyenlőre megúszta a dolgot. Az osztályban megdöbbenve látta hogy Karsal-Bar hiányzik mellőle. Belesápadt. Arra gondolt hogy biztosan a betegszobában ápolják a sebei miatt. Vagy az is lehet hogy már elmondta Ise-Gulannak az egészet és most arról tárgyalnak hogy hogyan büntessék meg a kislányt. Az egész világ forgott vele, és egy szót sem fogott fel abból amit a tanár mondott. Mikor megszólalt a szünetre hívó kürt, úgy érezte hogy az a megváltás. Kitámolygott a folyósóra. Félszemmel még látta ahogy Harga sápadtan, szomorúan gubbaszt a helyén, és nagyon vigyáz hogy ne kelljen Kul-Annira néznie. Egyszercsak valaki megragadta a karját. Belár volt az, és aggódó szemekkel húzta félre.

-          Nagyon aggódtam érted. Az éjjel mindenki téged keresett. Kopogó is.

-          Belár, azt hiszem nagy bajban vagyok. Azt hazudtam hogy a könyvtárban voltam egész éjszaka.

-          De mit csináltál a Nipparun annyi ideig?

-          Valami huligánok közé keveredtem. Gyógyszert akartak lopni vagy mit... aztán meg...

-          Jaj, a huligánok veszélyesek! Azok csavargók, nem lett volna szabad szóba állnod velük!

-          Honnan tudhattam volna?

-          És bajba keveredtél?

-          Hát... kiraboltunk egy gyógyszerszállítmányt. Azt mondták hogy a szegényeknek adják. Aztán meg megtámadtak minket a Nipparuiak.

-          Ó te buta! Ezek jól becsaptak. A haguri fejlesztésű gyógyszerek eleve a Nipparuiaknak készülnek. A huligánok kirabolják a haguri teherszállítókat, és aztán pénzért eladják a lakosságnak. A helyiek rájöttek persze, szerintem ezért támadtak meg benneteket.

-          Jaj, Belár, apám kihallgatásra vár. De csak kicsit később, mert bent van nála valami Kancellár.

-          Te Racsa, vigyázz a Kancellárral.

Belár még messzebb húzta a kislányt, és nagyon halkan súgta a fülébe:

-          A Kancellár a legveszélyesebb ember a Birodalomban. Sokan nem szeretik, és a legtöbben félnek tőle. Hát mit mondjak, van is mitől. Akkora a hatalma, hogy bármit megtehet. Ő a második leghatalmasabb a Nagyúr után, a helyettes vezető. És rettenetesen gyűlöl téged, Racsa.

-          Engem, miért? De hisz nem is ismer!

-          Tudod, a Kancellár Ise-Gulan jobbkeze. És az egész élete arról szól hogy védi a Birodalmat mindenféle veszélytől. Nos, a Kancellár szemében Kila királynő volt a legnagyobb veszély. Mikor te megszülettél, apádurad egy csoport magasrangú nagyvezér társaságában odamentek Dillázba, és a Kancellár volt az aki tudományos vizsgálatoknak vetette alá a véredet. Többszőr is megismételte a tesztet, és hát nagyon rossz eredményeket közölt. Hogy híg a génállományod, meg ilyeneket.

-          Értem már. De most itt vagyok, és már bizonyítottam. Apám előbb utóbb el kell ismerje az érdemeimet. És nem félek szembenézni ezzel a Kancellárral.

-          Csak vigyázz vele. Mindent megtesz majd hogy lejárasson.

Akkor Kul-Anni megpillantotta Kopogót a folyósó végén. Összetalálkozott a szemük és a ger intett neki hogy indulás. Sietve elhagyták az iskola épületét és az aggódó Belárt. A lányka rettenetesen szenvedett. Félt és fel is volt háborodva. Már látatlanban ellenszenves volt neki ez a Kancellár. Eszébe jutott hogy azért halasztódott egy órával a megbeszélésük, mert ez a Kancellár megjelent, és betolakodott elé a sorrendben. „Ise-Gulannak fontosabb ő, minthogy a saját lányával beszélgessen,” dohogott magában. Elhatározta hogy bármi lesz is, ő a végsőkig kitart az éjszakai könyvtáros mese mellett. Már a díszes teremhez értek, és akkor megcsapta a fülüket egy hatalmas kiabálás. Ise-Gulan emelte fel a hangját, és Kul-Anni jól látta hogy Kopogó kicsit megreszketett. Egy pillanatra megállt, bizonytalankodott, aztán mégiscsak kitárta az ajtót és beszólt:

-          Itt a hercegnő.

-          Gyertek be.

Megszeppene lépett be a kicsi lány, és azonnal észrevette Karsal-Bart. A fiú a szokott helyén, a falnak támaszkodva állt. Kezei vastagon bekötözve. De az arca sápadt és látszott rajta hogy próbál minél inkább a falba lapulni. Láthatatlannak maradni. Mintha valami nagy viharkitöréstől félne. Kopogó is megállt valahol az ajtó közelében, menekülésre készen. Még két tartományfőnök volt a teremben, csak úgy sugárzott róluk a rettegés. Valami nagy baj volt és mindenki kétségbe volt esve. Ise-Gulan pedig szikrázó szemekkel állt a szoba közepén, és haragos, kemény hangon mondta:

-          A költségvetés ezt már nem engedi meg. Ha most ezt jóváhagyom, nem jut a csillaghajópáncélokra. Hogy veszíthetted el? A te hibád, engem többé nem érdekel a dolog. Neked kell érte vállalni a felelősséget.

-          Elég! Hát azt hiszed csak a háború a fontos? Hogy más nincs is az életben? Mik vagyunk mi, vadállatok? Erre is kell, meg arra is. Nekem ehhez jogom van!

A hang bátran, erősen csengett. A Kancellár felállt, és két fenyegető lépést tett a Nagyúr felé. Aztán észrevette Kul-Annit, és megállt a mozdulatban. Elrőkönyödve, elképedve bámulta a kicsi lányt. Mintha valami különös csodát látna. Egyszerre rájuk telpedett egy kíméletlen csönd. Kul-Anni a Kancellár szemébe nézett és lezsibbadt az agya. Belehasított valami görcs a gyomrába. Akkor Ise-Gulan megszólalt:

-          Racsa, bemutatom neked a Birodalmi Kancellárt, Igazhír Mondóját. Kancellár asszony, ez itt Racsa hercegnő.

A fehérhajú hölgy még mindig nem jött magához meglepetéséből. Úgy bámulta a kicsit, mintha kísértetet látott volna. A kislány pedig rettenetesen elvörösödött. A levegő is megsűrűsödött köztük, és nehéz lett a lélegzés. A lányka kapta össze magát hamarabb. Illedelmesen köszönt, de közben érezte hogy egész testében reszket. A hölgy még mindig nem válaszolt, csak idegesen pislogott hol rá, hol pedig a Nagyúrra. Ise-Gulan egyből észrevette a közöttük lévő zavart. A kislányhoz fordult:

-          Gyere ide!

A lányka gépiesen mozdult. Engedelmeskedett a szigorú parancsnak. A Nagyúr egészen közel hívta, és fürkészően, pimaszul az arcába bámult. Aztán beszélni kezdett:

-          A Kancellár nagy tudós. Kifejlesztett egy fontos gyógyszert, a tropidumot. Nagyon drága az előállítása, de a legsúlyosabb sebesülést is meggyógyítja. Szüksége lesz rá a háborús sebesülteknek. A Kancellárt tegnap este megtámadták, és elvesztette az anyagot. Újra el kell készítenie, de az sok idő, és sok pénz. A költségvetésünk szűkös. Ha jóváhagyom az új tropidum adagot, akkor nem lesz páncél két csillaghajóra. Ebben kell most döntést hoznom. Te mit tennél a helyemben?

A csend még elviselhetetlenebb lett. A kislány arcán most már igazi lángrózsák gyúltak. Igazhír Mondója elkínzott, elképedt arccal állt ott. Csak úgy mint egy szélütött. A Nagyúr pedig komolyan, sürgetően nézett a kölyökre. Választ várt, és látszott hogy semmi kedve viccelődni. Most minden szem a kislányra szegeződött. Kul-Anni nyelt egy nagyot, aztán csendesen megfelelt:

-          Lehet hogy a lötty meggyógyítja a sebesülteket, de hajópáncél nélkül nem lesz mit gyógyítania, mivel akkor már csak halottak lesznek. Szerintem a csillaghajókra kell fordítani a költségvetést. A gyógyszert lehet helyettesíteni. Megszilárdított fehér tüzet porrá kell zúzni, és össze kell keverni fenighel. Egy régi könyvben olvastam. Ugyanaz a hatás.

A Nagyúr most összehúzott szemöldökkel, csodálkozva mustrálta a kislányt. Kul-Anni akkor észrevette a szája szegletében megjelenő kis ráncocskát. Egészen tisztán kivehető volt. A férfi aztán bólintott.

-          Jól válaszoltál. ĺgy fogunk tenni. Kancellár, meg vagy elégedve a döntéssel?

-          Hadd tegyem hozzá, hogy a fehér tűz és a fenigh együttesen, nem éppen ugyanazt a hatást érik el. Sokkal lassabban regenerálják a szöveteket. A gyógyulás több napig is eltarthat. De ez csak egy megjegyzés volt. A döntést ésszerűnek tartom és elfogadom.  

Kul-Anni lesütött szemekkel, csendesen áldogált. A hölgy szúros, kemény tekintetét érezte magán. Rettegett, félt, hogy nehogy Igazhír Mondója egyszercsak elmesélje a tegnap esti közös kis kalandjukat. De a nő már más dolgokról beszélgetett a Nagyúrral. Feltűnően bátor és merész volt a hangvétele. Hatalmának biztos és teljes tudatában ostorozta a nagy férfit. Vitatkoztak, megegyeztek valamiben, aztán megint vitatkoztak. A kislány lassan, nagyon lassan az ajtó felé oldalgott. Kopogó nem is próbálta az útját állni, maga is a kijárat felé osont. Jobb az ilyen paprikás helyzetekből szépen megszabadulni. Akkor Ise-Gulan csendesen szólt:

-          Racsa, gyere közelebb. Veled még nem végeztem.

A kislány kővé dermedt. Érezte hogy elsötétedik előtte a világ, hogy a szíve a torkában dobog. De azért összeszedte magát. Akkor a Nagyúr leült, és a lány látta, hogy ott van a kezében a kis könyvtári belépőkártya. Játszadozva forgatta az ujjai között, és Kul-Anni egyszerűen halálravált a félelemtől.

-          Azt mondd meg hogy miért nem jöttél tegnap edzésre, és hogy hol voltál egész éjjel?

-          Én már elmondtam Kopogónak is. A könyvtárban voltam. Belefeledkeztem az olvasásba, elvesztettem az időérzékemet. Elaludtam, s reggel tértem magamhoz. Ott a pecsét a kártyán.

-          Kopogó másképpen mesélte. Úgy tudja hogy néhány kölyök megviccelt. Visszavittek a Nipparura és magadra hagytak.

-          Rosszul értesült, apámuram. Kopogó sem tudja jól. Az osztálytársaimmal valóban voltunk tegnap a Nipparun. Mikor az árufeltöltést végeztük. Ők is biztos arra értették.

Karsal-Bar kitartóan bámult kifelé. Meg sem mukkant, és nem is nézett a lánykára. Ise-Gulan pedig szigorúan rádörrent:

-          A hazugság csúnya dolog, és én nem tűröm el. Még egyszer kérdezem, igaz minden amit az előbb mondtál?

-          Igen, minden úgy volt ahogy mondtam.

-          Jól van. Akkor a hanyagságodért viszont megbüntetlek. Egy edzésről nem lehet igazolatlanul hiányozni. Itt mindenki tudja a dolgát. De hogy soha többé nem feledkezz meg a kötelezettségeidről, ma este órák után külön leckét kapsz tőlem. Nyolc órára légy a pályán. Megértetted?

-          Igen.

Ez nyilvánvalóan nagy és kemény verésnek ígérkezett. Kul-Anninak összekoccantak a fogai a félelemtől. Csak egy pillantást vetett Karsalra és Kopogóra és látta hogy mind a kettőjüknek eltorzul és elsápad az arca. Pontosan tudták mi vár a kislányra. Akkor Igazhír Mondója felcsattant és mérges, kemény hangon közbeszólt:

-          Ugyan már Gulan, majd pont erre van neked időd! Estére hazaérünk a Maiára, és sok munka lesz a kipakolással. Várnak a tartományfőnökök is, megbeszélés lesz. Jobbat mondok: add nekem a kölyköt két éjszakai műszakra az új kórházba. Az kemény munka lesz, és ér annyit mint a te büntetésed. Nekem meg szükségem van segédekre! Alig van emberem, és akik vannak is ostobák.

Ise-Gulan elgondolkozva nézte a kipirult, haragos szemű asszonyt. Tekintete hol rajta nyugodott, hol a kislányra tévedt. Azután bólintott:

-          Rendben van. Racsa, ne halljak rád panaszt. A Kancellárnak szabad kezet adok fölötted, ha úgy ítéli, meg is büntethet. Végeztünk, most elmehetsz.

Kul-Anni hálás pillantást vetett Igazhír Mondójára, és fürgén iszkolt az ajtón kívülre. Mikor kijutott, vett egy hatalmas lélegzetet, és vegyes érzésekkel indult vissza az iskolába. Nagyon megkönnyebbűlt hogy Karsal-Bar nem árulta el. És annak is örült hogy a büntetést is megúszta. De aggódott amiatt, hogy a fehérhajú asszony így túljárt az eszén. A lekötelezettjévé tette.  Érezte, tudta hogy alaposan meg fogja dolgoztatni a kórházban. Most egészen a markában tartotta, és a kislányt fojtott rettegés töltötte el. Ez a rettenetesen igazságszerető asszony miért nem árulta el őt Ise-Gulánnak? Valószínüleg saját magát sem akarta lejáratni, és egészen meg is lepődött a találkozásukon. Nyilván az sem tetszett neki hogy a kis hercegnő ellene döntött a tropidumot illetően. Kul-Anni nem tudta eldönteni hogy Igazhír Mondója haragszik-e rá, hogy félnie kell-e majd tőle a későbbiekben. Eszébe jutottak Belár szavai is, és elhatározta hogy nagyon óvatos lesz, és nagyon fog vele vigyázni. Végülis a Kancellár a kezdetektől az ellensége és gyűlöli a Dillazi uralkodói családot. Azután ismét Karsal-Bar jutott az eszébe. Hirtelen a fiúra is gyanakodni kezdett, azt gondolta talán azért nem árulta most el, hogy a későbbiekben ezzel zsarolhassa. Karsal-Bar most olyat tudott róla, amit senki más nem tudott. És ezzel hatalma lett fölötte. Most már jól belekeveredett a csávába, és minél többet agyalt rajta, annál inkább érezte hogy teljesen belekergül. Nagyot sóhajtott, és elhatározta hogy nem emészti magát tovább. Megkordult a gyomra és eszébe jutott hogy még nem is reggelizett. Az étkező felé vette az irányt.