Az iskola épülete volt a legszebb és a legkönnyebben megközelíthető. Kul-Anni megszeppenve lépett az előcsarnokba. Két emelet magasságban helyezkedtek el a tágas osztálytermek. A kör alakú előtér közepén egy információs pult állt, mögötte egy tájékoztató tanár. Odament hogy érdeklődjön, és hogy bejelentkezzen. Miután nagy keservesen kitisztázta hogy ki ő, és hogy is kerül ide ilyen kicsi gyerek létére, az fintorgó hölgy közölte vele, hogy előszőr is meg kell mérni a tudásszintjét. Elirányította egy szűk kis terembe. A szobában csak egy asztal meg egy szék volt. Kul-Anni leült és várta hogy történjen valami. Hamarosan kiemelkedett az asztallapból egy széles képernyő, és a számítógép közölte hogy kezdődik a szintfelmérő teszt. Felszólította a tanulót hogy jelölje ki a helyes válaszokat a kérdéssorokból. És valóban a monitoron egymás után jelentek meg a kérdések. A kislány erősen koncentrált, és ügyesen, szépen válaszolgatott. Matematikai, nyelvi, történelmi kérdések voltak. Igyekezett a legnehezebb feladatokat is megoldani. Egy teljes órán keresztül tartott a vizsga, és a végén a számítógép összesítette az eredményeket. Majd az asztal alól kiugrott egy fiók, és abban egy frissen rótt kristálylemezke. Kul-Anni megnézte és látta hogy szerepel rajta a neve, a pontos dátum, a pontszámok amiket elért, valamint hogy melyik osztályba lett javasolva. Második emelet, hármas szintű osztály.

            Kijött a vizsgaszobából és visszament a pulthoz. A tanár hitetlenkedve fogadta az eredményeket. Nézte, forgatta a kristálylapocskát. Dörzsölgette rajta a rovásokat.

-          Ürítsd ki a zsebeidet! – mordult a lányra.

Kul-Anni értetlenkedve ugyan, de megtette. Akkor az oktató kijött a pult mögül, karon ragadta a kicsit és visszavonszolta a szobába.

-          Megismételjük a tesztet! – parancsolta a számítógépnek.

Akkor megértette a kislány hogy ez a nő itt azt hiszi hogy ő valamiképpen csalt. Felháborította a dolog. Megalázva érezte magát, és sírni szeretett volna. Elugrott a hölgytől és szikrázó szemekkel, reszkető hangon kijelentette:

-          Hogy gondolhat rólam ilyesmit? És tudtam a válaszokat! Nem csaltam! Nem fogom megismételni a tesztet.

-          A te dolgod. Nekem jogomban áll újabb vizsgát kérni ha a legkissebb gyanú is felmerül. Ha valóban olyan okos vagy, akkor másodjára is sikerülni fog. Ha tisztességesen úton vizsgázol, nincs mitől félned. Egyébként sokkal kisebb osztályban lenne a helyed, mert a nagyok megesznek reggelire. A hármas szintű osztályba a legnagyobbak járnak. Fontold meg a javaslatomat, jobb lenne kisebbek közé kerülnöd.

-          Micsoda? Azt akarja mondani hogy rontsam el a vizsgát szándékosan hogy alacsonyabb szintű tanulók közé kerüljek?

-          Azt csinálsz amit akarsz. Egy szót sem akarok többet hallani. Most pedig válaszolj a kérdésekre.

A tanár a székbe nyomta a kicsi lányt és megállt mögötte. Nem mozdult el sehová, nyilvánvaló volt, hogy végig bent akart maradni, hogy a csalás legkissebb jelére is lecsaphasson. Kul-Anni remegett a haragtól és meggyűltek a könnyei. „Majd én megmutatom neki”, gondolta dacosan. És teljes erejével a tesztre koncentrált. Most újabb kérdések jöttek, és a kölyök megfeszített aggyal dolgozott. A végén kézhez kapta az eredményt és diadalmasan a tanár orra alá dugta. Második emelet, hármas szintű osztály, sőt egy kicsivel még magasabb pontszám. A hölgy előszőr elképedt, aztán megvető arcot vágott. Végül csak megrándította a vállát és kiment, vissza a pulthoz. Kul-Anni a nyomában. A goromba felnőtt most már szó nélkül bevezette a kislány adatait a központi számítógépbe, pecsétet nyomott a kristálykártyára, és közölte vele hogy máris mehet órára.

            Kul-Anni idegesen verdeső szívvel botorkált fel az emeletekre. Az első szinten látta, hogy egész fiatal, kölyökforma harcosok jönnek-mennek az osztálytermekben. Fiúk és lányok egyaránt. De ezek is mind idősebbek voltak nála. Lopva megnézte a kezüket. Legalább tizenöt szeplő volt mindegyiknek a tenyerén. Elszorult a torka. Azért csak továbbment a következő szintre. Itt még rosszabb volt a helyzet. Ezek a tanulók már magasabbak és fejlettebbek voltak. Tizennyolc, tizenkilenc évesek. Igazi kis felnőttek. Már mind túl voltak a keninen, és hatalmas kardokat viseltek az övükben. Furcsán, hitetlenkedve bámulták a közéjük keveredett kicsi lányt. Kul-Anni sápadtan, ijedezve kereste a saját termét. Beléhasított hogy neki nincs fegyvere. Ha itt akárki megtámadja, nem tud mivel védekezni. Semmit sem tudott a szokásokról, a dolgok menetéről. Közben már mindenki behúzódott a termekbe. Lassan kezdődtek az órák. Végre ő is ott állt a saját osztálya előtt. Belépett és megpillantotta a tanárt aki egy kerek asztal mögött ült. Idősebb, fehér haguri hölgy volt. Illedelmesen köszönt neki, amaz pedig fogadta a köszönését. Időközben puha, öblös kürtszó hangzott fel. Ez jelezte hogy mindenki menjen a termekbe mert kezdődik a tanítás. Az utolsó fürge léptek zaja is elhalt a folyósón. A tanár az asztalból kiemelkedő monitorra bámult aztán meg a kislányra.

-          Racsa hercegnő Dillazból, igaz? – kérdezte.

-          Igen.

Az információs pultról azonnal felküldték az adatokat, így a professzorasszony már mindent tudott a gyerekről. Hogy hány éves, honnan jött, mik lettek a pontszámai. Szigorúan nézett rá és azt mondta:

-          Jól van Racsa. Mostantól itt tanulsz te is. Az óráról nem szabad elkésni. Megértetted?

-          Igen, hölgyem. De én nem késtem el.

Az asszony egy pillanatra elképedve bámult rá. Aztán ingerült mozdulatot tett, és megint rászólt:

-          Hátul lesz a helyed Karsal-Bar mellett.

Kul-Anni úgy érezte rászakad a világ. Elszédült a szóra. Lassan, nagyon lassan megindult hátrafelé. Úgy elvörösödött, hogy azt sem tudta hol van. A terem végében, a félhomályban ott ült a fiú. Sötéten, mereven, szenvtelen arccal. Remegő lábakkal ment az asztalhoz. Soha többé nem akart találkozni vele, vagy szólni hozzá. Erre most tessék, megint itt van. A fiú is ugyanezt gondolhatta, mert hirtelen furcsa kis fintort vágott és kibámult az ablakon. Letelepedett mellé, és végig nem néztek egymásra. A többieket meg sem figyelhette, mert még nem is tisztult le az agyáról a köd. Kába volt és ideges. Csak úgy reszketett legbelül, és sűrű pillantásokat vetett az ajtó fele. Nézte a menekülési útvonalakat. Nagyon nehezen nyugodott meg. Azután felmérte a terepet. Összesen hatan voltak a csoportban. Három lány, és három fiú. A lányok mind idősebbek voltak nála, és feltűnt neki az egyikük, mert dupla fonatban viselte hátul néhány hajtincsét. Ger volt ez is, csakúgy mint Karsal-Bar. Nagyon szép, fehér haguri kislány volt, és Kul-Annit Csagára emlékeztette. A többieknek egy-egy fonatuk volt csak, Kul-Anninak pedig egyáltalán nem volt még varkocsba fonva a haja. Rájött hogy a fehér haguri lányt Hargának hívták, mert a tanár sokszor felszólította. Azután lopva Karsalra pillantott. A fiú előtt papírlapok és tollak hevertek. Az egyik írószerrel játszadozott éppen, de a többiekkel ellentétben nem azt jegyzetelte amit a professzor mondott. Űrhajókat és csillagtérképeket rajzolgatott. Szemmel láthatóan nagyon unta az egészet. Viszont jó kézügyessége volt. Csodaszép rombolókat és jugrákat varázsolt a lapra. Kul-Anni egészen eltátotta a száját. Ő is nagyon szeretett rajzolni, és hirtelen nagyon megkívánta az egészet. Bárcsak ő is rajzolhatna valamit!

-          Miért nem jegyzetelsz? – hasított  belé a tanárnő hangja.

Ott állt előtte, és szigorúan fürkészte a kicsi lány arcát.

-          Bocsánat, én még csak most érkeztem. Nem tudtam hogy mit kell hozni.

-          Ez nem mentség. Előre kellett volna gondoskodnod róla.

A lányka elsápadt. Mit csináljon most? A hölgy pedig nem tágított. Akkor Karsal egy hányaveti mozdulattal egy papírt és egy tollat lökött elé. A professzor bólintott és otthagyta őket. Kul-Anni a fiúra sandított és látta hogy hirtelen eltűntek az asztalról a rajzocskák.

- Surim – súgta neki, de az nem válaszolt.

Igazi felüdülést jelentettek a következő órák. Örült hogy megszabadult a hideg asszonytól. A kislány bátran teleírta a lapot, és mindent megjegyzett amit hallott. Történelem és mitológia órák voltak, igazi kedvencei. Azután pedig matematika és fizika következett. Nehéz problémákat kellett megoldani, és főtt a fejük a tanulóknak. A tanár kétségbeesve próbálta rávezetni őket a végső megoldásra, de senki nem tudta a választ. Karsal most is unottan kifelé bámult és az írószerekkel játszadozott. A tanár akkor dühösen ráförmedt:

-          Esetleg úgy tennél mintha élnél? Mintha érdekelne mindaz ami itt elhangzik?

A fiú vállat vont, és szemtelenül a tanár arcába bámult. Mielőtt az még jobban leszidhatta volna, Karsal-Bar bedobta az eredményt. Mindenki elismerő pillantásokat vetett rá, és a tanulók összepusmogtak. A tanár nagyot sóhajtott, és közölte hogy itt megállnak az anyagban, és kiosztotta a házifeladatokat. Majd rájuk szólt még:

- Két óra múlva mindenki jöjjön a pályára. Hármas szintű kiképzés lesz.

Megszólalt a kürt, és az órának vége lett. Mint a zsibongó méhkas, úgy pattantak fel a  gyerekek. Egyszerre özönlöttek ki a termekből. Mire Kul-Anni felocsúdott, Karsal-Bar már eltűnt mellőle. Néhányan maradtak csak a teremben, akik komótosabban pakolásztak. A szép Harga egy fiúval évődött, és Kul-Anni látta hogy a fiú keze gyakran téved a lány derekára. Tüzes szemekkel nevetgéltek. Nagyot nyelt és közelebb lépett hozzájuk. Elhatározta hogy megbarátkozik velük, és bátran rájuk köszönt:

-          Hega-te!

-          Hega, kis patkány, na mit akarsz?

Harga szavai gúnyosan, keményen pattantak. Kul-Anni azt sem tudta mit válaszoljon, csak belesápadt.

-          Én... semmit...csak...Szóval csak meg akartam kérdezni hogy jösztök-e az étkezőbe?

-          Mi igen, de neked nem ajánlom. Tudod ott igazi fenighet adnak, nehogy rosszúl légy tőle. Sajnos ezen a hajón nem tartanak patkányeledelt.

Azzal faképnél hagyták. Kul-Anninak vadul verni kezdett a szíve, és megcsavarodott a gyomra a kegyetlen szavakra. Igen, talán mégis jobb lett volna kisebb osztályba kerülni. De azután arra gondolt, hogy ennek semmi köze a korhoz. Bárki, bármikor meg fogja bántani, mert az ő szemükben mindig csak a megvetnivaló Racsa lesz. Gyűlölték és undorodtak tőle. És most már ő is gyűlölte őket. Alíg bírt kimenni az iskola épületéből, a sírás szorongatta a torkát. És sehol sem volt egy hely ahová elvonulhatott volna, hogy jól kibőgje magát. Hatalmasakat kordult a gyomra. Már szédelgett az éhségtől. Sürgősen ennie kellett valamit. Az étkezőbe ment. Úgy surrant be mint egy tolvaj, nem akarta hogy meglássák. Nem akart még egyszer a csípős nyelvű Harga szeme elé kerülni. Tele volt az étkező, egyetlen szabad hely sem volt sehol. Szerencsére senki nem törődött vele. Odament az ételosztóhoz és legnagyobb megdöbbenésére kérték hogy mutassa fel a tanulókártyáját. Keresgélni kezdte a kristálylapocskát és nem találta sehol. Az összes zsebét kiforgatta, és közben égett az arca mert feltartott egy egész sort. Végül feladta és szégyenlősen félreállt. Akkor hallotta meg Harga hangját:

-          A tanári asztal alá dobtam. A sárga patkánylány ott sosem fogja keresni.

Mikor észrevette Kul-Annit elhallgatott. A mellette álldogáló három fiú lesütötte a szemét. De Harga egyáltalán nem ijedt meg. Felvonta a szemöldökét, és kihívóan a kicsire nézett. A lányka arca csak úgy tüzelt a haragtól. Ökölbe szorította a kezét és csak úgy reszketett. Válaszul a nagylány keze fenyegetően a kardjának markolatára tévedt. Egy pillanatra farkasszemet néztek egymással, aztán Kul-Anninak eszébe jutott hogy neki nincs is fegyvere. Amennyire csak tőle telt megsemmisítő pillantást vetett a fehérhajúra, és felszegett fejjel elment mellette. Még hallotta ahogy Harga büszkén felnevet, és mondja a többieknek:

-          Látjátok? Mondtam én nektek hogy gyáva ez!

Úgy fájt neki a szó, mintha ostorral verték volna. Menekült, szaladt a kegyetlen helyről. De éhes volt, és eszébe jutottak az étkezőben érzett jó szagok. Visszarohant az osztályterembe de zárva volt. Összevissza szaladgált mire előkerített egy karbantartót, aki nagysokára megértette hogy miről is van szó. Csigalassúsággal ment és kinyitotta neki az ajtót. Beléptek végül és Kul-Anni bekukkantott a tanári asztal alá. Ott volt a kristálylapocska. Nagy nehezen kipiszkálta, és égő arccal ugyan, de visszaszaladt az étkezőbe. Mire odaért már az egész be volt zárva. Most már elborította az agyát a vad őrjöngés. Akkora szomorúság szakadt rá, hogy arra gondolt megszökik innen. Elmegy és soha többé nem jön vissza. A magányosság, az egyedüllét mardosta a lelkét. Még sosem volt ennyire elkeseredve. Még sosem látta az életét ennyire kilátástalannak. Annyira vágyódott hogy a saját fajtája között legyen, és most nagyon megbántva érezte magát. „Ezek nem érdemlik meg hogy megmentsem őket a kumláktól. Pusztuljanak csak el, és velük én is”, gondolta dacosan. Úgy állt ott mint a szélütött. Mint akinek kimondták a halálos ítéletét. Azután elszégyelte magát. „Ha Bartos hallaná amit most gondoltam, nagyon megszidna. Akármilyenek is, mégiscsak az én véreim”. Leszegett fejjel, szipogva indult. Maga sem tudta hová. A zsebébe dugta a tanulókártyáját és a kezébe akadt a kulcs. A tizenegyes szoba. A szálláshelyek felé vette az irányt.

             A nyüzsgő tömegben nem volt könnyű eligazodnia, de végül csak megtalálta. Ott állt a saját szobája előtt, és beillesztette a kulcsot a zárba. Kinyitotta és belépett. Remek kis szoba volt, egészen otthonos, és ettől megnyugodott. Kicsi volt az igaz, de minden megvolt benne amire szüksége lehetett. Ágy, asztal, szekrény. A szekrényben ruhák, éppen az ő méretei. Az ágyra készítve tiszta törölközők. Felfedezte a kicsi ajtót és szétnézett a fürdőszobában is. Minden nagyon tiszta és rendes. Visszament a szekrényhez. Akkor vette észre, hogy az asztalon egy tömb hófehér papír és írószerek voltak. A szekrény legalsó fiókjában pedig egy nekivaló, rövid kis kard. Látta már hogy ide kellett volna jönnie legelőszőr. Nagyot sóhajtott és elfeküdt az ágyon. És akkor abban a pillanatban elkapta a sírás. Remegett és hullámzott a teste, úgy zokogott a kicsi lány. Nagysokára nyugodott csak meg. A szobában rettenetes csend volt és ő arra gondolt hogy senki nem tud az ő nagy fájdalmáról, senkit nem érdekel, és reménye sem lehet rá hogy bárki megvígasztalja. Még jobban elvágná maga alatt a deszkát ha bárki meglátná hogy milyen gyalázatosan viselkedik. Össze kell szednie magát, nem szabad sírnia. De hát milyen dolog az, hogy így bánnak vele, és esélyt sem adnak neki hogy bizonyítson? Lenézik csak azért mert ő Dillazból jött? Eszébe jutott hogy mindenkinek vannak előítéletei. Bartos is megítélte Messzenézőt, azt hitte róla hogy áruló. Karra pedig egyenesen gyűlölte érte az elején. Mekkorát tévedtek mindannyian. Aztán Ise-Gulanra gondolt. Ebből az új szemszögből nézve egészen igazságosnak vélte a Nagyurat. Hiszen esélyt adott neki és felhozta a Dobbantóra. Kavarogtak benne a gondolatok, és belülről marcangolták a lelkét. Egyszercsak furcsa sípolást hallott. Körülnézett, és látta hogy a szemközti falon kicsi képernyő villog. Ezt eddig nem is vette észre. A monitor kiíra az órarendjét. És figyelmeztette hogy készülődjön, mert nemsokára a kiképzőpályára kell mennie. Kul-Anni nagyot sóhajtott, és Bartosékra gondolt. Végig kell csinálnia ezt bármi áron, ha meg akarja őket menteni. De úgy érezte menten összeroppan a lelke a hatalamas súly alatt. A fürdőszobába ment és megmosakodott. Ruhát cserélt, és felcsatolta a kardját. Aztán elindult.

            Hogy a kiképzőpályára eljusson, vissza kellett mennie a felső szintre, az iskolához, onnan pedig balra kellett fordulnia. Pillanatok alatt odaért. A tágas, tüzes falú teremben már mindenki gyülekezett. A gyakorlótér lépcsősen terjeszkedett, olyan volt mint egy aréna. Két lépcsősor futott körbe, ott ültek és várakoztak a kissebb növendékek. Elképedve látta, hogy Kopogó tartja nekik ezt az órát. A körkörös nézőtéri ülésekben a gyerekek mellett magasrangú harcosok, és nagyvezérek is ültek. És közöttük ott volt Ise-Gulan is. Egyszerű ruhát viselt, semmiben sem különbözött egy átlagos harcostól. Csak a termete, és háromszirmú homloka mutatta felsőbbrendűségét. Kopogó most sorra vette a fiatal harcosokat, és párokba osztotta őket.  A párok nem mindig ugyanabból az osztályból kerültek ki, de általában egy korosztályhoz tartoztak. ĺgy természetesen Karsal-Bar már a második körben Kul-Anni ellenfele lett, hiszen alig volt két három évvel idősebb a kislánynál. Torz grimaszba rándult az arca, mikor megtudta hogy a második párban a lánykával kell majd küzdenie. Nyilvánvaló volt hogy méltóságán alulinak tartja hogy egy kicsivel összerakták. Mintha valamiképp lefokozták, vagy megbüntették volna. De nem szólt semmit, csak sötét, dühös pillantást vetett Kopogóra.

            Kul-Anni előszőr felháborodott, aztán meg megijedt. Bosszantotta a fiú durvasága, de félt is az erejétől. És nem is hiába, mert Karsal az első ellenfelét két perc alatt kifektette. Elismerő moraj futott végig a nézőtéren. Most Kul-Anni következett.

-          Hajrá Racsa! – kiabálta valaki a nézőtérről.

Harga gúnyos hangja volt, de a kislány nem hagyta magát kizökkenteni. Az első ellenfele egy nyurga, nyakigláb fiú volt. Ügyesen forgatta a kardot, de Kul-Anni egyből átlátott rajta. Előre megpillantotta a mozdulatait, szándékait. Könnyedén legyőzte, még csak tüzet sem kellett csiholnia. A fiatal harcos elkínzott arccal feküdt a földön, de meg sem mukkant. Akkor Kopogó odalépett hozzá, és talpra rántotta. Hangosan magyarázni kezdte hogy mi volt a hiba a mozdulataiban. Megmutatta hogyan kell tartania a kezét, a karját. Odahívta Kul-Annit és megparancsolta hogy újra támadjon. Élesben gyakoroltak, és a nyakigláb hamarosan rájött a dolgok nyitjára. De még mindig esetlenül rakta a lábait, és bár a kezeivel már jól védekezett, a kislány egy perc alatt elkaszálta. A szerencsétlen megint elvágódott a földön mint egy liszteszsák. A mester most ismét a kör közepére hívta őket, és velük együtt egy csapat másik kölyköt. Utánozniuk kellett a lábak mozgását, a gyors lépésváltásokat. Tanultak, figyeltek, ismételtek. Egymással is gyakoroltak. Kul-Anni rémülten vette tudomásul hogy teljesen éles fegyverekkel küzdöttek, és sok komoly sebesülést szereztek. Aki vérzett, vagy megégett a pálya szélén álló gyógyítókhoz ment. Egy perc alatt rendbehozták és mehetett vissza harcolni. Azután Kopogó bejelentette a következő párost. Racsa és Karsal-Bar jöttek.

            Még fel sem hangzott az indítókürt máris egymásnak estek. Elszántan küzdöttek, és Kul-Anni ügyesen elugrált a pontos, gyors szúrások elől. De a fiú is, és egyenlőre egyikük sem szerzett találatot. A kislány elképedt, mert sohasem látott még ilyen fürge mozgást. Mikor annakidején Karrával és Kevivel gyakorolt, mindig ő volt a leggyorsabb,a fiúk nem tudták utólérni. Egyfolytában hibáztak, és a kislány a maga javára használta a hibáikat. De Karsal teljesen más volt. Előszőr is iszonyatosan gyors volt. Másodszor pedig soha nem hibázott. Tehnikája, tudása magas szintű és kifogástalan. Tökéletes volt minden mozdulata. A kislány kétségbeesetten kereste a gyenge pontját, azt a kicsi rést a védelmén. De nem volt neki ilyesmi. Vagy öt perc telt el azzal hogy cikázva üldözték egymást, és Karsal mindenáron megpróbálta elkapni a kicsit, csakhogy a lányka folyton kicsúszott a kezéből. A nagy iramban alaposan kifulladtak mind a ketten és a nézőtéren hatalmas csend támadt, mert nem minden nap láttak olyat, hogy valaki ugyanolyan gyors legyen mint a fekete haguri kölyök. Érezte már mindenki hogy ez a meccs nem lesz egyhamar lejátszva. Kul-Anni óriási erőfeszítéseket tett hogy megpillantsa a fiú teste körül áramló, lüktető levegőt. Hogy rácsatlakozzon a rezgéseire. Sikerült is neki, és teljesen összehangolódva küzdöttek. Csak az nem tudta meglátni hogy mikor milyen mozdulatot akar indítani. Ismét csak olyan volt, mint mikor a Nagyúrral harcolt. Karsal-Bar hideg és kiszámíthatatlan maradt, mintha egy lelketlen, halálosztó géppel harcolt volna. Nem bírt előle a végtelenségig kitérni, és úgy a tizedik perc végén erős kézitusára került sor. A fiú most már komolyan vette a dolgot és erősen, keményen oda-oda csapott neki.  A lányka ügyesen védekezett és időnként ő is odaszúrt. Egyszer meg is karcolta a fiú bőrét. Akkor Karsal előhívta a tüzet. Akkora örvényt bocsátott a lányra, hogy elsodorta a pálya szélén álló gyógyítókat, és magát Kopogót is. Kul-Anni viszont macskaügyességgel elugrott a veszedelem elől és azonnal viszonozta a támadást. Fehér és vörös lángok cikáztak, és vágódtak vissza a falakról. Akkor aztán Karsal elkapta, és odavágta, de Kul-Anni estében még visszaszúrt, és jókora sebet ejtett a combján. Most előszőr látta meg a fiú szemében a dühös haragot. Karsal most már ideges lett, hogy mégsem megy ez a dolog ilyen gyorsan, és ez a kicsi lány így kifog rajta, így megnehezíti a dolgát. Szeretett volna már túllenni a dolgon, és akkor előcsiholta fátyolszerű fekete tüzét. Kul-Anni rémülten próbált meglépni előle, de a fekete háló elkapta, és hirtelen úgy érezte teljesen megbénul bele. Karsal a föld fölött egy méterre lebegtette, aztán úgy odavágta hogy kiserkent a vére. Megint felemelte és megint odavágta. A lányka már minden porcikájában érezte a sajgó fájdalamt, és kegyetlenül megmérgesedett. Tenyeréből vékony, szúrós, hideg fehér pászmákat sajtolt, és ráakaszkodott a fekete tűzre. Széjjelszakította, széjjelcincálta egy pillanat alatt, és úgy szabadult ki mint egy kis bogár a dühös fekete pók hálójábol. A földre zuhant, de Karsal már rajta volt. Megragadta a kislány derekát, és hátracsavarta a kezét. Tenyerét a tenyerére tapasztotta, és a lánynak eszébe villant, hogy így hatástalanította aznap azt a három suhancot is. Megharagudott erre, de már kezdte érezni, hogy a fiú fekete tüze ellentmondást nem tűrően szorítja, üldözi vissza benne a fehér tűznyalábokat. „Ebből nem eszel”, kiáltott a fejébe, hirtelen összeolvaszotta a fehér és a vörös tüzet, és hatalmas erővel kizúdította a tenyerén. Jó tíz méterre hajította Karsalt a nem várt lökéshullám. A meghökkent fiú egy pillanat alatt talpon termett. Még soha nem volt ennyi baja egy küzdőtárssal. Reszketett az izgalomtól és háborgott a méregtől. Egymással szemben álltak kitüzesedett homlokkal és szikrázó szemekkel. Karsal most már elveszítette a fejét, és vadul rárohant. Erős volt, nagyon erős, és Kul-Anni nehezen tudta visszverni az ostromokat. Csattantak, villogtak a pengék, és bár a fiú most már többet hibázott,  karjának ereje mégis nagyobb volt mint a kislányé. Összeszorított fogakkal, vad keserűséggel, lépésről lépésre szorította a földre Kul-Annit. A lányka érezte hogy nem győzhet, de megveszekedetten küzdött a végsőkig. Rúgta, csípte, harapta a fiút ahol csak érte. Már nem is tudták mikor és hol kerültek ki a kezeikből a kardok, hogy hogyan veszíthették el őket, mert most már a földön henteregtek, és Karsal testéből csak úgy ömlött a vér. Fekete volt a vére, és a lányka erősen csúszkált benne. Most a fiúnak sikerült derékon kapnia, és maga alá teperte a vergődő, kapálózó kicsi lányt. Egészen közel került az arcuk, és Kul-Anni érezte a lehelletét és bőrének illatát. Erdőszaga és földszaga volt Karsalnak. Azután eljött egy pillanat ahonnan nem volt már tovább, mert Karsal-Bar vasmarokkal fogta, és moccanni sem bírt többet. Akkor Kopogó bejelentette hogy a harc véget ért, és kihirdette a fiú győzelmét. Senki sem tapsolt, csak megrőkönyödve bámulták a földön összegabalyodott két kis véres testet. Karsal nem bírt felállni, Kopogó rángatta fel és a pálya széléhez vonszolta. Azután visszament a félájult kislányért és őt is odavitte. Az egyik gyógyító megnézte őket, és azt mondta:

-          Betegszobára velük, most!

Erre Karsal akkorát ugrott mintha valami megcsípte volna. Magánkívül ordította:

-          Én nem! Én jól vagyok!

Kopogó szigorúan ránézett és nagyot taszított rajta. Majdnem megpofozta. Hogy ezt a szégyent elkerülje, Karsal-Bar fogcsikorgatva és dühösen ugyan, de engedelmeskedett és megindult. Maga mellé rántotta a kislányt és erőszakosan maga előtt lökdösve követte a gyógyítót. Kul-Anni alig állt a lábán és nagyon szédült. Hamarosan tiszta szobába érkeztek és a gyógyító egymás mellé ültette őket egy ágyra, majd kiment az orvosságokért. Szótlanul üldögéltek és Karsal egészen reszketett a dühtől. A kislány megértette hogy hiába győzött, hatalmas szégyennek érezte ezt. És rettenetesen vágyódott hogy visszamehessen, és tovább harcolhasson. Lételeme volt a küzdelem. A lányka elszomorodott bele. Rápillantott a fiú kezére. Hatalmas vágás éktelenkedett rajta, csak úgy bugyogott fel belőle a vér. Fájhatott is neki rendesen, mert időnként megremegett a fiú. Kul-Anni most nagyon szégyellte magát hogy ekkora sebesülést okozott neki. Hirtelen rátette a kezét a fiú kezére és rázúdította gyógyító erejét. Pillanatok alatt elállt a vérzés és beheggedt a seb. Karsal érezte ahogy szétárad benne az éltető, gyógyító erő. Döbbenten meredt a kicsire. Akkor visszajött a gyógyító és Kul-Anni gyorsan elkapta a kezét. Az öreg, fehér haguri férfi megnézte Karsalt és csodálkozva forgatta a karját. Hümmögött egy keveset, aztán rászólt:

-          Te mehetsz vissza a küzdőtérre. Ez nem olyan súlyos mint elsőre gondoltam.

Karsal-Bar felállt és megindult. Az ajtóból még visszalesett a fejét szomorúan lehorgasztó kislányra. Azután fogta magát és kiment.

            Aznap este Kul-Anni zokogva bújt a takarója alá. Rettegett a holnapi naptól. A gonosz megjegyzésektől. A haragos szemektől. A fintorgó arcoktól. A szégyentől. Olyan súlyos volt a csend, hogy egészen belészakadt a lélegzete. Próbált aludni, mert holnap korán kellett kelnie. Rettenetesen fájt a gyomra, mardosta az éhség. A könnyek végigfolytak a párnáján, és összenedvesítették az egész ágyneműt.  Apránként jöttek az álomképek. Bartos, Messzenéző beszéltek hozzá. Csaga karja ölelte. A jugrában voltak és egy Maia felé haladtak. Aztán ez a jugra megnőtt, és már nem is volt űrhajó hanem inkább valami nagyon furcsa épület. Érezte hogy van bent valaki és hogy nagyon szomorú. Belépett. Egy nagy teremben találta magát, és látta hogy a padló tulajdonképpen egy kemény jégburok. Haguri gyerekek úszkáltak a jég alatt és kétségbeesetten próbáltak kitörni, de a jég vastag volt és nem engedte őket. Fulladoztak és nem kaptak levegőt. „Ki kellene őket szabadítani”, villant át Kul-Anni agyán. Akkor meglátta Karsal-Bart. Ő is a jég alatt volt, és keservesen kínlódott hogy áttörje, de az arca egészen beletorzult és látszott hogy nem megy semmire. Akkor Kul-Anni odaugrott és elkezdte az öklével ütni a jeget. Vékonyította, szakította, olyan erővel, hogy már a vére is kiserkent. Akkor aztán beszakadt, és ő benyúlt és megragadta a fiú kezét. Karsal belékapaszkodott és kievickélt a felszínre, de ahogy kijutott azonnal félrelökte a lányt. Csapzottan, vizesen, dühöngve állt előtte, és Kul-Anni látta hogy egész testéről szakad le a ruha és hatalmas sebek és korbácsnyomok tátonganak meztelen hasán és vállain.

-          Azonnal menj innen! Tünés az álmomból! Ezt még megkeserülöd, most ellátom a bajodat!

Kul-Anni nagyot kiáltott és felriadt. Csuromvizes volt és nagyon fájt a feje. De Karsal tovább kiabált rá a tudatában:

-          Most elkaplak!

Érezte a fiú tudatát ahogy vadul rohan feléje. Akárhol is volt Karsal, éppen álmodott és a kislány valahogy belekeveredett az álmába. És most vadul, fenyegetően közeledett feléje hogy megbüntesse amiért rátolakodott. Kul-Anni reszketve lapult az ágyban, egészen a falhoz húzódott. Már egészen közel érezte, már itt járt az ajtajánál. És akkor, abban a pillanatban Karsal-Bar berúgta az ajtót és már ott állt előtte szirázó szemekkel.

-          Hát ezt meg hogy képzeled? Hogy csak úgy betörsz mások álmába?

-          Sajnálom, én nem akartam. Én nem törtem be. Én csak a vevő vagyok, a te adásod volt túl hangos. Te akartál álmodni velem.

-          Én ezt nem veszem be! Szemtelen kölyök, majd én adok neked!

Azzal még jobban rányomult, és dühösen meglendítette a karját. A kicsi lány halálosan elsápadt és egész testében reszketett. Még jobban a falhoz lapult, és behúnyta a szemét. A fejét is félrefordította úgy várta a pofont. Nyüsszenni sem mert, mert érezte hogy a fiú haragja határtalan. Egy hosszú perc telt eseménytelenül. Akkor Karsal csendesen megszólalt:

-          Én nem akartalak megütni.

A lányka még mindig reszketett de azért már kinyitotta a szemét és a fiúra nézett. Megkönnyesedett a szeme, de nagy nehezen visszafogta a sírást. Csak halkan szipogott. A gyomra közben nagyokat kordult, és ezt is rettenetesen szégyellte a másik előtt. Karsal még mindig előtte állt és akkor vette észre a kislány hogy a feketehajú erősen fogja a karját. Ennyit tett csupán a fiú, és esze ágában sem volt bántani őt. Akkor Karsal szemei furcsán tüzelni kezdtek és szénfekete lett a homlokán a jel. Eleresztette a kicsit, és egy pillanatig így álltak ott némán, egymással szemben. Aztán a fiú keresgélni kezdett a zsebében, kivett egy kis csomagot és a lányka kezébe nyomta. Majd fogta magát és elment. Halkan tette be maga mögött az ajtót. Kul-Anni megrőkönyödve bámult utána. Azután kibontotta a csomagot. Egy szendvics volt benne. És Kul-Anni keserves sírásra fakadt, mert ez volt az első kedvesség amivel találkozott mióta az őshazát megtalálta.