Azt hitte meghalt. Hogy mindennek vége és hogy soha többé nem lesz képes lélegezni vagy mozdulni. Mindent nagyon lassúnak és nagyon furcsának észlelt. Arra gondolt, hogy ez az a bizonyos léleklátás, amiről Messzenéző beszélt mindig. Amikor a lélek elhagyja a testet, és az Istenhez költözik. Amikor felemelkedik és nem fél többé semmitől. De a körvonalak megélesedtek, a tudata kitágult és kitisztult. Érezte ahogy az orra beszívja a levegőt. Ahogy a szíve halkan, ütemesen dobog. Ahogy az ujjainak a végében megrezdülnek az idegek. És egyáltalán ahogy az éltető tűz pulzál a testében. Félt kinyitni a szemét. Attól retteget hogy valami csúnyát és gonoszat láthat. Azután összeszedte a bátorságát és körülnézett. Csinos, meleg kicsi szobában feküdt. Selymes, illatos hálóing volt rajta. Jólesett a bőrének. De a testén kék-zöld foltok. Vágásnyomok. Szúrásnyomok. Nyilvánvaló volt, hogy orvosi vizsgálatoknak vetették alá amíg eszméletlen volt. Megfájdult a feje és nem tudott gondolkozni. Inkább szemügyre vette a helységet. A falon polcok sorakoztak, mindenféle üvegcsékkel és orvosságokkal. Szép zöld növények a sarokban, egy kerek szökőkútban csobogott a víz. Vörös színű ital egy kancsóban az asztalon, mellette tiszta kristálypoharak. Két öblös, kényelmes fotel az asztal mellett. Vastag, puha szőnyegek. Minőségi ugrás a Dillazi élményekhez képest. Mozogni próbált, de minden porcikája sajgott. Azért csak lekászálódott az ágyról, és sietősen az egyetlen ablak felé vette az irányt. Meg akarta tudni hol is van pontosan. A száját is eltátotta meglepetésében. Mert az ablakon túli világ nem más volt mint a végtelen világűr. És iszonyatos sebességel maradoztak el a különböző naprendszerek. Kicsit odaszorította az orrát az üveghez, és feljebb kémlelt. Most már a látószögébe került a hajó többi része is. ĺrtózatosan nagy volt, mint egy kisebb bolygó. „De hiszen ez a Dobbantó!” villant az eszébe. Tehát felvitték Ise-Gulan hajójára. Ez óriási dolog volt. Annyira megdöbbent és úgy összezavarodott, hogy percekig meg sem tudott moccanni. Nem is tudott gondolkozni. De hát mi történhetett? Ő azt hitte meg fogják ölni. És tessék, most mégis él, és halad valami felé. Azután megkordult a gyomra. Odament az asztalhoz, töltött magának a fenighes italból. Lassan elkortyolta, és jólesően szétáradt benne az életet adó fény. Kicsit erőre kapott. Megnézte a beteglapot. Elcsodálkozva látta hogy már két napja itt fekszik eszméletlenül. Tehát körülbelül azóta lehetnek úton. Most elhatározta megnézi hogy a szoba ajtaja be van-e zárva. Hogy fogoly-e ő itt. Megpróbálta és legnagyobb megdöbbenésére nyitva volt. Kikukucskált. Széles, világos folyósó szaladt a szoba előtt, a falak burkolata tüzes kristálykövekből volt. Nem látott senkit és bátortalanul kitotyogott. Azután eszébe jutott hogy hálóingben van. ĺgy nem mehet sehová. Hirtelen lépések visszhangját hallotta feldübörögni. Egyenesen felé tartottak. Megijedt, visszaszaladt a szobába, és bebújt az ágyba. Még a takarót is a fejére húzta. A fogai is összekoccantak a félelemtől, mert azonnal eszébe jutott Torkos és az első kemény verés amit azért kapott mert fel mert kelni az ágyból.

Az a valaki bejött a szobába, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Majd csendesen ráköszönt:

-          Hega.

A lányka ijedezve bújt elő a takaró alól, és látta hogy Kopogó Nagyvezér áll vele szemben. Illedelmesen fogadta a köszönést:

-          Hega-te.

A férfi arckifejezése teljesen érzelemmentes volt. Úgy nézett a lányra mintha egy darab kő lett volna. Egy kis csomagot tartott a kezében, odatette az ágy szélére, és kemény hangon utasította:

-          Öltözz fel.

-          Miért?

-          A Nagyúr vár kihallgatásra.

-          Olyanra mint a múltkori?

A haguri gernek az arcizma sem rezdült a szemtelen szóra. Állt és várta hogy a kölyök teljesítse a parancsot. A lányka viszont nem mozdult. Egyrészt mert kicsit meg volt illetődve, másrészt meg azt sem tudta mit is mondjon. És öltözni sem akart. Nem akart megint harcolni, és csúfosan kikapni. Lassan bontogatta a csomagot. Közben megköszönte Kopogónak a ruhát. De az most sem felelt neki, így a kislány is szótlan maradt. Nem akart előtte hebegni-habogni. Akkor Kopogó egyszercsak megkérdezte:

-          Ki hasította azokat a csíkokat a hátadba? Ki vert meg?

A kislány elvörösödött és lesütötte a szemét. Rögtön tudta hogy ezek alaposan megvizsgálták míg eszméletlen volt. Szégyellte a sebeit. Hogy mondja meg hogy Kila királynő, a saját anyja verette meg? Akkor dacosan felkapta a fejét, és lángoló szemekkel vetette oda Kopogónak:

-          Nem a te dolgod.

-          Apádurad is meg fogja kérdezni.

-          Ha megkérdezi, neki majd megfelelek.

-          Igyekezz. Öltözz s induljunk.

-          Megvárnál kint kérlek?

Kopogó vállat vont és kiment. A kislány felöltözködött. Egyszerű, de nagyon szép ruhácskát kapott. Fehér alapon, piros virágminták, leginkább tulipánok, és egy puha, aranyos bőröv. Egészen tetszett magának ebben az öltözetben. Kiment és csatlakozott a gerhez. Megindultak, és  végigmentek a hosszú folyósón. Mikor a végére értek, egy pult mögül fiatal fehér haguri állt fel a tiszteletükre.

-          Nincs többé szükség a betegszobára? – kérdezte.

-          Nincs. Megkaphatja más. – felelte Kopogó.

Kul-Anni a maga részéről még szívesen elidőzött volna a nyugalmas kis helységben, de nem volt mit tenni, mennie kellett tovább. Mikor kiértek a hajónak ebből a szárnyából, feltárult előtte a pezsgő élet. A folyósókon, termekben jöttek-mentek a hagurik, sokszáz harcos, mind szép ruhában, kíváló fegyverekkel. Minden nagyon tiszta és csillogó volt. Az egyes folyósókat lezáró ajtók halk zizzenéssel tárultak fel előttük. Volt olyan is, hogy egy-egy járat kerek termben szélesedett ki, és ebben mindenféle kényelmes székek és asztalok álltak. Hagurik ültek itt is, és okosan vitatkoztak, beszélgettek egymással. Néhány teremnek áttetsző kristályból készült a fala, így lehetett látni a bent folyó tevékenységet. Kul-Anni örömmel látta hogy jó néhány könyvtárszoba is volt a falakon túl, és sok fiatal harcos buzgón hajolt a könyvek és kristálylapocskák fölé. Úgy tűnt a legtöbb járókelőnek sietős a dolga, mert határozott léptekkel haladtak céljuk felé. Egész kis labirintusba keveredtek, és a lányka már rég elvesztette a fonalat, innen már nem is tudott volna a betegszobába visszatalálni. Néhány szembejövőnek különlegesen szép egyenruhája volt, és a lányka rácsodálkozott a sok szép hímzésre és rangjelzésre. Kopogó aztán rámordult:

-          Igyekezz, ne tátsd a szád.

Megszaporázták a lépéseiket. Hamarosan egy nagyon hosszú, és nagyon széles folyósóra tértek. Ennek az elején liftek is voltak, és belső siklójáratok. Itt aztán tekintélyes méretű harcosok álldogáltak csoportokba verődve és beszélgettek. Kopogónak többen előre köszöntek. Végigtrappoltak a símaköves padlón, és a folyósó végéhez értek. Megálltak egy nagy szoba bejáratánál. Szárnyas ajtók, gazdag diszítések. A Dugud madár kifaragott feje őrizte az ajtó tetejét. Sokan várakoztak itt is, üldögéltek és politikai fejtegetésekbe bocsátkoztak. Illatos fenigh gőze töltötte be a levegőt. Italokat szolgáltak fel a várakozóknak. Akkor Kopogó benyitott és előre lökdöste a halálra rémült kislányt. Ha a hajó belseje, már amit eddig látott belőle lenyűgözte, akkor most Ise-Gulan parancsnoki irodájának szépsége teljesen megbabonázta és magával ragadta. Előszőr is hatalmas volt, de mégis meleg, és otthonos. Kellemes piros, és okker színekben játszottak a falak, és mindenütt könyvek és iratok sorakoztak katonás rendben. Tele volt az egész zöld növényekkel, a kicsi medencékben nyugtatóan csobogó apró vízesésekkel. A terem közepén tűz-szentélyben lobogott a láng, tőle két lépésnyire szépen faragott, barna íróasztal, előtte székek, és egy kisebb szekrény, melyen tiszta üvegekben italok illatoztak. Az asztalnál pedig ott ült Ise-Gulan maga, a vezérei társaságában. Nagyon fontos dolgokat tárgyalhattak, mert két tartományfőnök is heves mozdulatokkal gesztikulált, a többiek arca pedig erősen ki volt pirulva. Háborús dolgokról, fegyverkovácsolásról folyt a szó. Az asztal lapja fölött egy csillagtérkép hologramja lebegett, ha bármelyik területhez nyúltak a kép megnagyobbodott, és háromdimenziós képet mutatott az adott naprendszerről. Ise-Gulan nyugodtan, határozottan válaszolgatott, a nagyvezérek bólogattak és szaporán jegyzeteltek. A Nagyúr most észrevette Kopogót és a kislányt. Intett nekik hogy menjenek oda.

            Kul-Anninak a torkában dobogott a szíve. Egyrészt rettenetesen örült hogy ez most tényleg egy kihallgatás, és nem egy kiképzőpálya. Most biztosan nem fogják elpotyolni. Másrészt erősen gondolkozott, és már már kétségbeesett arra a lehetőségre, hogy a Nagyúr meg fogja kérdezni a hátán a sebeket. Mert akkor arra nem lesz mit mondania. Gyorsan ki kell találnia valamit. És volt még egy zavaró tényező. Ott állt Karsal-Bar, a Nagyúr háta mögött. Látszólag unottan a falnak támaszkodott, és mereven, közönyösen maga elé bámult. De mikor a kislány közelebb lépett villant a szeme és felkapta a fejét. Úgy nézett a kislányra, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne nekiugrani, és kitekerni a nyakát. Kul-Anni elpirult erre a vad nézésre, és elfordította róla a szemét. Most már egészen ott állt Ise-Gulan előtt, és csak arra koncentrált hogy reszketése és félelme ne tűnjön fel túlságosan. Illedelmesen köszönt, és a mozdulatlan csendben a Nagyúr fogadta a köszönését. Erősen mustrálták egymást. A férfi nem kínálta ülőhellyel. És a lányka látta hogy a válla be van kötözve. Nagyot nyelt mert tudta hogy ez az a seb, amit ő okozott neki. Akkor Ise-Gulan törte meg a csendet, és közölte vele:

-          Elküldtem Dillázba a rendeletet. A kitaszítottak ebben az évben mentesülnek az adó alól.

-          Surim.

Többet nem beszéltek, és megint rájuk szakadt egy bizonytalan csend. Kul-Anni észbe kapott, hogy talán jobban is hálálkodhatott volna, hiszen ezért küzdött annyit, és végül is nagykeservesen elérte azt amit akart. De nem tehetett róla, gyűlölte Kila királynőt, és nem érzett túl nagy lelkesedést az ügy iránt. Most Ise-Gulan egyenesen nekiszegezte a kérdést:

-          Mit akarsz te tőlem tulajdonképpen?

-          Jalalunt.

Hangosan, bátran verődött vissza a lány hangja a szoba néma falairól. Kul-Anni nem látta értelmét a kertelésnek, vagy a hízelgésnek. Rövid egyenes kérdésre, egyenes választ adott. És bátran, magasra tartott fejjel állt ott a megrőkönyödött tartományfőnökök között. Nem félt. Miért kellene titkolnia a céljait? Hiszen keményen, tisztességesen meg fog küzdeni érte. Akkor a Nagyúr hosszasan a szemébe nézett és komoly hangon ezt mondta:

-          Majd meglátjuk. Karsal!

A fekete fiú mellépattant. Ise-Gulan valamit a fülébe súgott, és a lány felé intett. A kisfiú bólintott, és ellépett tőle. Akkor a Nagyúr biccentett Kul-Anninak és elfordult, vissza a vezérekhez hogy továbbfolytassa a tanácskozást. A kihallgatásnak ezzel vége volt. És akkor, abban a pillanatban Kul-Anni meglátta az apró, villanásnyi időre megjelenő kis ráncot a férfi szája szegletében. Ise-Gulan mosolygott! A lány tudta hogy az avatatlan szemek ezt nem vehetik észre, de ő már kitapasztalta az efféle ösztönös kicsi mozdulatokat Bartoson. Megdobbant benne valami. A kemény, megközelíthetetlen uralkodó kimutatott egy egészen kicsi érzelmet. De nem volt ideje ezen tovább tépelődni. Mert Karsal-Bar már mellette állt és rádörrent:

-          Gyere velem.

A lányka engedelmesen követte. Közben legbelül megkönnyebbült hogy Ise-Gulan nem hozta szóba a sebes hátát, ott mindenki előtt. Kimentek egy ajtón, és egy másik folyósóra, a hajónak egy teljesen más részébe jutottak. Elágazott a folyósó, és kiszélesedett. Itt most már minden átlátszó kristályokból volt, és Kul-Anni elképedve bámulta a szeme elé táruló sok csodát. Az űrhajó befelé mélyült, a belseje üreges volt, és több szintből állt. Egy hatalmas, henger alakú oszlop terejdt alulról felfelé, ebből ágaztak szerteszéjjel a különböző szintek és csarnokok. Mintha a levegőben függeszkedtek volna. A szinteket széles kristályutak hálózata kötötte össze. Csak úgy nyüzsögtek rajta az emberek, és a halkan süvítő személyi járművek. Minden szinten különös épületek terjeszkedtek. Könyvtárak, iskolák, kiképzőpályák. Tanácstermek és kórházak. Hatalmas volt az egész, szinte beláthatatlan.

-          Hol vagyunk?

-          A vezérlő alatt.

A lány most felnézett, és látta hogy ez a belső üreg fémes tetőben végződik. Azon túl volt tehát a hajó vezérlője, és valószínüleg a Nagyúr és vezéreinek a magánlakosztályai.

-          Hová megyünk?

De Karsal nem válaszolt neki. Megsemmisítő pillantást vetett rá, és csak intett hogy kövesse. Annyira szedte a lábát, hogy Kul-Anni alig bírta követni. Látta már a kislány, hogy egészen a középső szintre igyekeznek. Egy széles kristályjáraton kellett keresztülvágniuk. Ennek a folyósónak az oldala csupa áttetsző üvegfal volt. Szembejött velük három suhanc harcos. Mikor közel értek gúnyolódni kezdtek, és nagyokat rikkantottak:

-          Mi van Karsal-Bar, te dajkálod a patkányhercegnőt?

-          Tán még be is pelenkázod? Ez most az új megbízatás?

A feketehajú fiú rezzenéstelen arccal ment el mellettük. Nem nézett rájuk és nem is válaszolt. Akkor a süldő fiúk hirtelen ráugrottak, és megvillantották pengéiket. Szemükből sütött a sértődöttség. Nem bírták elviselni hogy Karsal figyelmen kívül hagyta őket.

-          Azt hiszed jobb vagy nálunk? – üvöltötte az egyik.

Egyszerre rohantak rá. De Karsal igazi bravúrt hajtott végre, és egy arcizma sem rezdült bele. Egy mozdulattal kicsavarta a kardot a támadója kezéből, míg a másikat a földre rúgta, majd mielőtt a harmadik hozzáért volna, finom, pókhálószerű fekete tüzet csiholt a tenyeréből és rájuk zúdította. Kapálóztak és fuldokoltak benne, aztán a fekete haguri fiú egy szippantással eltűntette a fekete lángocskákat. Most ott vonaglottak előtte a földön, de az egyikük begurult és ököllel feléje akart csapni. Vörös tűzbombát akart ráküldeni, de Karsal gyorsan elkapta a kezét, a tenyerét a másik fiú tenyerére szorította és egyszerűen visszakergette belé a kikívánkozó lángokat. Azután úgy odavágta, hogy hang nélkül elterült a földön. Az egész nem tartott tovább egy másodpercnél, és azok hárman rémülten menekültek. A lányka odébb álldogált és arra gondolt hogy szerencséje volt akkor ott a Tanácsban. Úgy tudta legyőzni Karsal-Bart, hogy a fiú nem számított arra hogy a gyengécske patkányhercegnő meg meri majd támadni. Ha a fiú nem nézte volna le a kislány erejét, Kul-Anninak esélye sem lett volna vele szemben. Még soha nem látott ilyen gyors és ravasz reakciót. Ilyen precíz, tiszta mozdulatokat. Beleborzongott, és megszeppenve kullogott utána.

            Karsal-Bar úgy lépegetett előre mintha az imént mi sem történt volna. Leértek a középső szintre, és megálltak a zsibongó központ előtt. Csodás épületek magasodtak mindenfelé, Kul-Anni csak kapkodta a fejét. Mintha egy egész kis város elevenedett volna meg előtte. Tele volt az egész haguri élettel. Megint izgatott lett és vadul dobogni kezdett a szíve. Remegett benne valami nagy öröm. Egészen megvidámodott, mindaz amire eddig vágyott most hirtelen valóra vált. Akkor a legényke megragadta, és rászólt:

-          Idefigyelj. Szemben van az iskola. Tőle jobbra a könyvtár és az étkező. Balra ha mész, a kiképzőpályákra jutsz. És egy szinttel lejjebb a növendékek szállásai. Tessék itt a kulcs. A tiéd a tizenegyes szoba.

Azzal Karsal-Bar sarkon fordult és faképnél hagyta a lányt. Még csak el sem köszönt tőle. Kul-Anni jeges rémülettel meredt utána. Előszőr felháborította a fiú szemtelensége, a beképzelt nyeglesége. Elhatározta hogy ő bizony soha többé nem szól hozzá, mégcsak rá sem fog nézni.  Azután pedig rátört egy hatalmas magányosság. Egy ismeretlen ijedelem. Mi lesz most vele? Hogy fog itt boldogulni? Idegennek és elhagyatottnak érezte magát. Pedig végre a saját otthonában, a saját fajtája között volt. Leküzdötte könnyeit és tanácstalanul szétnézett. Majd megindult az iskola felé.