Apró emberkék

Fájdalmas emlékek ezek, és nehezen válogatom össze a szavakat, pedig időközben megkaptam a hivatalos abszolúciót. Magamról csak annyit, hogy mélyen hívő ember vagyok, életem céljának tartom, hogy kövessem a vallásom parancsait, annak ellenére, hogy a munkahelyemen rengeteg hátrány ért már emiatt. Az én asztalom áll a legsötétebb sarokban, a természetes megvilágítás lehetősége nélkül, és a látásom máris erősen romlott az örökös lámpafényben. A kollégák közül egyedül én kaptam piros telefont, amit nagyon szégyellek, de hiába panaszkodom, nem vesznek komolyan. Egy alkalommal szándékosan kiborították a kávémat, és egynél többször káromkodtak már a fülem hallatára. Keresztényi alázattal tűröm ezeket a megpróbáltatásokat, bár a legtöbben bolondnak tartanak.

Évek óta nem kaptam fizetésemelést, azzal a gyenge indoklással, hogy nem dolgozom elég hatékonyan. Ez fáj a legjobban, mert nem ajánlhatok fel egyre többet a szeretett templomom számára.

Az ördög azonban kedvét leli abban, hogy próbára tegye a legjobb embereket. Bűnös gondolatokat ültetett el a fejemben. Ebben a megtévesztett állapotban határoztam el, hogy kenutúrát teszek a Mételyes folyón.

Ez a folyó nagyon kanyargós, több vízeséssel, és a meredek partjain föl-le mászni valóságos istenkísértés. Az igazsághoz tartozik, hogy nagyon szép erdőn vág keresztül, amiért örök hála és dicsőség légyen az Úr nevéhez.

Mivel az ördög megrontotta az elmémet, azt mondtam a barátnőmnek, maradjon otthon a gyerekekkel, akiket ki nem állhatok, és kizárólag azért születtek, hogy megzavarják a nyugalmamat. Zsuzsi aggódott, mi lesz velem, ha egészségügyi okokból mégiscsak szükségem lenne arra a csúnya és mocskos dologra, ami az emberi létforma legnagyobb botrányköve. Azt feleltem, hogy ebben az esetben az Úr biztosan küld valakit, aki olcsón enyhíti a szenvedéseimet. Zsuzsi örömmel segített, amikor összepakoltam a holmimat, sátrat, tábori ágyat, viharlámpát, távcsövet, vadászpuskát, három napi hideg élelmet, és elindultam egy péntek reggelen.

Úgy éreztem, nagyon nagy szükségem van az erőteljes testmozgásra. A Mételyes felső vízesésétől, a malomtól indultam el, és az volt a terv, hogy a gyors sodrású folyó levisz, ameddig levisz, és Zsuzsi vasárnap este értem jön a dzsippel. A gyerekek ellesznek otthon egyedül, különben is már nagyok, a legkisebb is elmúlt négyéves.

Az előző héten nagy esőzés volt, a folyó megáradt, én azonban szilárdan hittem abban, hogy az Úr megoltalmazza az övéit. Akkor még nem tudtam, hogy ez mind a Sátán mesterkedése volt.

Dél felé a szokatlan igénybevételtől kimerültem, a parthoz kormányoztam a kenut, és egy fához kötöttem. Azt gondoltam, itt fogom felverni a sátramat, és már előre örültem a zavartalan éjszakának. Nagy fáradsággal kapaszkodtam fel a szörnyű meredélyen, sőt egyszer majdnem elcsúsztam a sárban. Nem értem, hogy a hatóságok miért nem gondoskodnak arról, hogy az Úr hívei mindenkor száraz és jól készített utakon közelíthessék meg a kiválasztott táborhelyet.

Odafönt először is leültem, hogy kipihenjem a fáradalmakat. Hálát adtam az Úrnak, amiért „kivont engem a pusztulás gödreiből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat, megerősítvén lépteimet.” (Zsolt. 40,3) Mindenfelé bükkfák voltak, és a gyerekek bizonyára nagyon boldogok lettek volna ennyi bükkfa között, de én nem értem ezt a mai világot. Hol van az megírva, hogy a gyerek mindig boldog legyen? „Nem illik a bolondhoz a gyönyörködés.” (Példabeszédek, 19,10)

Az imént nem tűnt fel, de most észrevettem, hogy valamivel lejjebb, a mart sarában egy ígéretesnek látszó edény hever. Felvillanyozott, mivel pár nappal azelőtt azt álmodtam, hogy világhírű archeológus vagyok, és rendkívül értékes köcsögöket fordítok ki a földből. Azóta határozottan jobban érdekelt minden köcsög.

Az ördög sugallatára, de fölkeltem, hogy megnézzem közelebbről. A teteje kissé megrepedt, de azt is rögtön megállapítottam, hogy nem elég régi. Ez nagy csalódás volt. Ki akartam emelni a sárból, hogy az alját is megnézzem, és ekkor olyan hangokat hallottam, mintha kisgyerekek nevettek volna a közelemben. Ha Zsuzsi mégis utánam merte hozni a porontyokat – de nem, nem volt ott senki, csak a hangok – a nevetés. Mondhatnám vihogásnak is, de ez a szó nem tetszik az Úrnak. Láttam, hogy a köcsög tele van ujjlenyomatokkal; először azt gondoltam, mosómedve, de aztán rájöttem, hogy mifelénk nem is élnek ezek a szörnyetegek. Kifejezetten emberi ujjlenyomatok voltak, csak nagyon kicsik. Nem töprenghettem sokat ezen a rejtélyen, mert alighogy sikerült kibányásznom a köcsögök, megláttam őket. Ketten voltak, bőrnadrágban, bőrharisnyában, csúcsos bőrsapkában, és azzal foglalkoztak, hogy egy hozzájuk képest nagy és vastag faágat kikotorjanak a sárból. Tisztán hallottam a beszélgetésüket, de egyetlen szót sem értettem belőle.

Tudták, hogy figyelem őket, de nem zavartatták magukat, folytatták a munkát, és közben folyton viháncoltak. Aztán még három, arasznyi emberke csatlakozott hozzájuk, és ők is nevettek. Rajtam. Nem tudom, mit találtak ennyire mulatságosnak, mert én komoly és felelősségteljes embernek tartom magamat.

Nem is lehet más egy családapa.

Közben az emberkék befejezték a munkájukat, elmentek, és magukkal vitték a faágat. Lábnyomaik világosan látszottak a sárban.

Ekkor a Sátán azt mondta nekem, hogy ezt a nagy felfedezést azonnal meg kell osztanom mindenkivel. Mivel ezen az elhagyatott helyen mindössze egy cickányt láttam (legalábbis azt hiszem, így nevezik ezt a nyolclábú, rózsaszín rovart), elhatároztam, hogy visszamegyek a vízeséshez, ahonnan elindultam. A kenut ott kellett hagynom, mert fölfelé nem tudtam volna megbirkózni a sebes sodrású Mételyessel. Sátor, felszerelés, minden egyéb ott maradt, de az Úr minden körülmények között megvédelmezi a választottai viharlámpáját, távcsövét, meg mindent, ami a mindennapi élethez szükséges. Négy kilométert kellett megtennem a régi malomig, sáros úton, amely csakis az ördög rendeléséből volt ilyen. Többen is dolgoztak a vízesésnél, a malom körül, és mindegyiket megszólítottam, hogy kísérjen vissza, legyen a tanúm arra, hogy csoda történt. Igaz, hogy az apró emberkék elmentek, de otthagyták a lábnyomaikat, ott vannak az ujjlenyomataik a köcsögön. Formálisan könyörögtem, hogy hallgassanak meg, mert én nem vagyok részeg, „hanem ez az, ami megmondatott Jóel prófétától.” (Ap. csel. 2,16) Durván elutasítottak, és valószínűleg félreértettek, mert azt is mondták, hogy menjek a többi köcsög közé. Azóta se értem, hogy ezt miért mondták.

Sosem titkoltam, hogy csak egy köcsögöt találtam, az is meg volt repedve, mint egy repedt fazék. Amikor veréssel fenyegettek, nem tehettem mást, visszamentem a fához, ahol a kenut kikötöttem. Csakhogy most már semmi sem volt ugyanaz, A köcsög nem volt ott, és eltűntek a lábnyomok is.

Így tévesztett meg engem az ördög, de én mindenképpen kitartok az egyenes úton, amely a világosságra vezet,

Most már sajnáltam, hogy nem vettem magamhoz a köcsögöt, vagy legalább az ujjlenyomatokat. Lehet, hogy jó pénzért megvette volna egy kretén.

Visszarámoltam mindent a kenuba, és húsz kilométerrel lejjebb kötöttem ki ismét. Egy szénaföldön töltöttem az éjszakát (legalábbis azt hiszem, így nevezik azt a gabonafélét, amelyen rózsaszín és lila virágfürtök nyílnak).

Zsuzsi azonnal megmérte a lázamat, de nem volt magas, alig valamivel 40 fölött. (Fahrenheit)

Az már biztos, hogy ezt a napot soha nem fogom elfelejteni.