Kul-Anni a sarokban kuporgott, szorongatta a sebesült kis állatot és félénken pislogott a Nagyúrra. Ise-Gulan odalépett hozzá, elvette tőle a macskát, megvizsgálta a sebeit, darabkákat tépett a ruhájából és gondosan bekötözte. Majd letelepedett a vagon szemközti sarkába, elkapta a lányka tekintetét, és rászólt:

-          Kezdheted a mesét.

A kislány falfehér lett, nagyot nyelt, aztán mondani kezdte:

- Úgy gondoltam utánad jövök, mert véletlenül kihallgattam egy beszélgetést két Dillazi kém között, amiben arról volt szó, hogy meg akarták szerezni  a hatalmat amíg távol vagy. Kila kiránynő be akart hatolni a Birodalomba, de a Kancellár visszaverte.

- Hol hallottad ezt a beszélgetést?

- Én csak a Maia felszínét tapogattam, és meghallottam mindenkinek a gondolatait. Véletlenül történt, nem szándékosan csináltam. Aztán csak beugrott ez a két ember.

- Micsoda? Azt mondod mindenkinek le tudtad követni a gondolatait?

- Igen.

A Nagyúr hitetlenkedve bámulta a kicsi lányt. Majd megmerevedett az arca, és szigorúan kérdezte:

- Hogyan akarták átvenni a hatalmat?

- Engem a trónra ültetni, s hogy aztán vegyem magam mellé anyámat társuralkodónak.

- És ehhez miért kellett elszökni? Megmondhattad volna nekik hogy nem értesz egyet.

Most Kul-Anni megijedt. Azt nem vallhatta be, hogy van egy implantátum aminek a segítségével kényszeríthetik. Lázasan járt az agya hogy mit is válaszoljon. Végül csak kinyögte:

-          Én nem akartam megharagítani anyámat sem, de azt sem akartam hogy igazságtalanság történjen.

-          Hogy jutottál ki a Maiáról? Hogyan tudtad áttörni a jeget?

-          Elég erős vagyok én már! Nem mondom hogy könnyű volt, de sikerült. Azt hittem hogy majd magaddal hozol, és rosszul esett hogy csak úgy otthagytatok!

-          Kicsi vagy még a háborúhoz. És különben is, valami árulás történt. Az Azarik vártak minket, valahonnan megtudták hogy hamarabb támadunk. Számítottak ránk.

A lányka ismét csak riadtan elhallgatott. Már nyitotta volna a száját, hogy elmondja Kila királynő volt az áruló, de aztán meggondolta magát. Eszébe villant, hogy talán még van esély megmenteni Bartosékat, és ha ő most bepanaszolja a királynőt, akkor a sárgák végleg elveszítik Jalalunt, és ő is gyanússá válik hogy a saját anyja ellen fordult. Mélységes csend szakadt rájuk. Kul-Anni most megemberelte magát és őszintén beszélni kezdett:

- Én meghamisítottam az aláírásodat. Mintha te parancsoltad volna hogy jöjjek utánad a háborúba. És idefelé jövet találkoztam a Zúzóval, és átírtam az üzenetét. Visszfordultam mert a Zúzó már nem ért volna oda időben az Azarik előtt és szóltam a Birodalom határán állomásozóknak hogy mire számíthatnak.

- Mit változtattál az üzeneten?

- Hát, csak azt, hogy te nem haltál meg, sikerült megszöknöd, titokban összeszeded a megmaradtakat, és majd hátulról támadsz az Azarikra. Az otthoniak úgy tudják hogy érkezik az erősítés. És stratégiai tanácsokat is adtam... szóval... hát..azt is úgy, a te nevedben.

- Miféle tanácsokat?

- Hogy a Maiák szakadjanak szét, a hajók szellőzőrendszerét alakítsák át, viseljenek lélegeztető maszkokat, és fegyverként használjnak szúró, vágó eszközöket a tűzcsóvák helyett.

A nagy férfi komoly, szigorú arccal meredt a kicsire. De a szája szegletében ott bújkált a kicsi ránc. Kul-Anni akkor megdöbbent, és szinte szemrehányóan kérdezte:

- Kinevetsz, mert butaságot csináltam?

- Tessék? Én nem nevettem.

- Dehogynem, mosolyogtál. Ott a vonal a szád tövében.

Ise-Gulan most elkerekedett szemekkel, elképedve nézte a gyereket. Kul-Anni most már dacosan, tudákosan mondta neki:

-          És különben is, hallottam még akkor a Maián, hogy az emberek azt beszélték nem nyerhetsz, mert lebecsülted az ellenséget, és nem vitted magaddal a Sint. Nézd, én elhoztam neked ezt a kardot, a titkos fegyvert, hogy biztosan győzhess.

A Nagyúr egy pillanatig csodálkozva nézte aztán kibuggyant belőle egy hatalmas, jóízű kacagás. Nevetett, és nevetett, úgy hogy az egész teste rázkódott bele. Még a könnye is kicsordult. A kislány értetlenül bámulta, és lángvörös lett az arca. Megdühösödött hogy a Nagyúr így kikacagta, pedig ő mennyi áldozatot hozott hogy azt az átkozott kardot eljuttassa hozzá! Akkor aztán Ise-Gulan nagy nehezen lecsillapodott és elővette a díszes kardot. A lányka orra alá dugta és vidáman szólt hozzá:

- Hát te azt hiszed hogy ez a Sin?

- Hát ha nem ez, akkor micsoda?

- Kölyök, ez csak egy kard. Nincs különös hatalma. Szép és fontos emlék, mert ősapáimtól maradt rám, az előző Iséktől. Megtiszteltetés vele harcolni, de ez csak egy darab fém, nem több. Tudod mi a Sin? Ő az!

Azzal Ise-Gulan a kismacskára mutatott, aki már kezdte egészen jól érezni magát. Gondosan nyalakodott, tisztálkodott, és dorombolt is hozzá. Kul-Anni elhűlve bámulta. Eszébe jutott hogy a macska milyen hatalmasra meg tud nőni, és milyen kemények az agyarai és a karmai. A táltos macska nélkül valószínüleg nem jutottak volna ki az Azarik gyűrűjéből ott a völgykatlanban. A Nagyúr még elmagyarázta neki, hogy Sin az Ava-Maián született, pont akkor amikor ő maga is, és azóta elválaszthatatlan társak. Az állatnak rendkívül fejlett a tudata, és élő tűzlelke van. Aztán csak elkomorult és elborult a tekintete. Rádörrent a kislányra:

-          Hogyan jutottál be a szobámba?

Kul-Anni elsápadt. Hirtelen azt sem tudta mit válaszoljon. Jól emlékezett, hogy a beléptető rendszer aktiválásához, mindhárom tüzet elő kellett csiholnia. De azt nem vallhatja be hogy ő is bírja a fekete tüzet. Világosság gyúlt az agyában és kivágta:

-          Összebarátkoztam Sinnel, és lentről láttam hogy a teraszokon nyitva voltak az ajtók. Felröpültünk odáig, és ott mentem be.

A férfi furcsán, elgondolkozva nézte a piruló kicsi lányt. Kul-Anni tudta, érezte hogy Gulan egy szavát sem hiszi. Gyenge füllentés volt ez, és zavartan fészkelődött. Remegve várta hogy mi lesz a folytatás. De a Nagyúr nem szólt többet semmit. Hanem fogta a kardját, megvágta kissé a karját, és a kicsorgó vérrel megitatta Sint. A macska szemmel láthatólag új erőre kapott, már biztosabban állt a lábán. Kul-Anni megrőkönyödve figyelte a jelenetet, és a sarokba lapult. ĺgy üldögéltek egy ideig, tökéletes némaságban. Csak a szerelvény monoton zakatolása hallatszott. Ise-Gulan kőkemény, rezzenéstelen arccal bámult ki a repedéseken. Közben már kijutottak a föld alól, és valamiféle ipari tájon zötyögtek keresztül. A kislány nem merte megszólítani, de azért egy idő múlva összeszedte magát és megkérdezte:

-          Mi a terved? Hogy jutunk ki innen?

-          Még nem tudom.

-          Szerinted végleg kihalt belőlünk a tűz?

-          Nem tudom. És most már maradj csendben. Tessék aludni.

Kul-Anni rémülten húzódott távolabb a mogorva férfitól. Eszébe jutott hogy annakidején Bartos is pont így mordult rá ha már túl sokat kérdezett. Erre egy kicsit elmosolyodott. Ugyanolyan jó, meleg biztonságérzete lett hirtelen itt a Nagyúr mellett is. Fészkelődött, elvackolódott, és jólesően nyugtázta hogy a kicsi cica is odabújt mellé. Próbált aludni, de persze nem sikerült. Lopva figyelte a Nagyurat. Valami különös, megmagyarázhatatlan erőt sugárzott, és egy áttörhetetlen, távolságtartó falat vont maga köré. De ugyanakkor védelmet, oltalmat jelentett már a puszta tény is, hogy itt van vele, és ügyel mindenre. Most éppen megmozdult, és a lányka mellé húzódott. Levette köpenyét, és betakarta a kicsit. Kul-Anni a szemhéjja alól leste a mozdulatait, és egészen meghatódott ettől a kedves gyengédségtől. Ise-Gulan igazi kis hercegnőként kezelte. Az, hogy gyerek volt vele felébresztett benne valami ősi ösztönt, a védelmezés berögzült cselekedetét. A kislány pedig tudatosan vagy öntudatalanul közelebb kúszott hozzá, mert megérezte benne az érzékenységet, a bizalmat, az oltalmat. Most már elaludt, és félálomban érzékelte ahogy Gulan keze megérinti a homlokát. Pihekönnyű volt a kéz, és lágyan de biztosan nyugodott rajta. Mintha meg akart volna bizonyosodni arról, hogy a gyerekben lüktet az élet, hogy valóban itt van vele. Hogy mindez nem valami hihetetlen álom, hanem a színtiszta valóság. A lányka nem mozdult, nem forgolódott. Nem akarta elveszíteni a meleg kéz érintését, nem akarta elrontani a varázslatos pillanatot. ĺgy feküdtek órákon át, egészen addig míg teljesen el nem zsibbadtak.

            A férfi mozdult elsőnek. Felállt és az ajtóhoz ment. A réseken keresztül fürkészte a környéket. A szerelvény lassúlt, és minden jel arra mutatott hogy nemsokára meg fog állni. Valami szürkés fény szűrődött a repedéseken át, és megvilágította a hatalmas ember alakját. Kul-Anni hunyorított, aztán teljesen kinyitotta a szemét. Elállt a lélegzete is. Mert Ise-Gulan szinte meztelen felsőtesttel állt ott, háttal neki, és alakjának minden vonala tökéletes volt. Akkor látta a gyerek, hogy a férfi levette az ingét is és reáterítette, csakhogy meg ne fázzon. Kul-Anni mozdulatlanul feküdt és nem tudta levenni a szemét a jó felépítésű testről. Pont olyan volt mint Bartosé, csak sokkal de sokkal nagyobb. És sokkal félelmetesebb. Minden apró mozdulatra táncra keltek a hatalmas izmos a bőre alatt, mintha külön élőlények lettek volna. Most aztán hirtelen megmerevedett az egész test, megfeszült, csak úgy mint egy támadásra kész vadállaté. Az ujjai is úgy begörbültek mint a karmok. Megduzzadtak, megvonaglottak az izmok, végighullámoztak a széles vállaktól, egészen le a keskeny csípőig. Támadó állásba helyezkedett, mintha bármelyik pillanatban ugrani, marcangolni, gyilkolni készült volna. Annyira tökéletes és precíz volt az egész, mintha nem is egy élő, lélegző testet nézett volna, hanem valami szimmetrikus, előre megtervezett szerkezetet. Egy gépet, amely sosem hibázik. Amelyik hideg, kiszámított nyugalommal csap le a prédára. Amelyik könnyedén osztja a halált. Most megfordult és a lánykához ugrott. Szemében furcsa fények villantak: elővigyázat, harckészültség, aggodalom. Rádörrent a gyerekre:

-          Talpra! Mindjárt kiszállunk.

Kul-Anni ijedtében nagyot szökkent. Gyorsan teljesítette a parancsot. Gulan felnyalábolta a levetett ruháit, és egy mozdulattal magára hányta a rongyokat. Magára csavarta a köpenyt is, aztán megragadta a kicsit, a szemébe nézett és komolyan rászólt:

-          Idefigyelj. Ez a vonat egy katonai bázisra megy. Rabszolgaelosztó központba. Mi oda nem megyünk be. Ezért le kell ugranunk. Erősen fogd a kezem. Megértetted?

A lányka sápadtan bólintott, hogy igen, megértette. A macska feliramodott a kislány hátán, és megkapaszkodott a hajában. Akkor a férfi felrántotta az ajtót, előszőr kinézett, szorosan maga mellé húzta a gyereket, átkarolta, majd hirtelen nekirugaszkodott. Szédítő és fájdalmas volt a hosszas hempergés. Egy külváros csúf, dobozszerű épületei közé keveredtek, átzuhantak szemeteskukákon, kiégett járműveken, mindenféle összehordott bútorokon. Igazi lomhalmaz fogta fel a testüket, de így is nagyot estek. A férfi alulra került, és mindenáron megpróbálta maga fölé tartani a kicsit, hogy védje az ütéstől. Össze-vissza horzsolódtak és a vérük is kiserkent. Egyedül Sinnek nem esett semmi baja, de a lányka úgy beverte a lábát, hogy csak nehezen tudott ráállni. Sántikálva botorkált le a szemétkupacról. De így is szerencsések voltak, mert ha az Azari bőr nem lett volna rajtuk, súlyosabban is megsebesülhettek volna. Gulan fürge, kutató szemekkel pásztázott körbe. Sikátorok labirintusa, koszos épületek, a távolban gépek zaja. Megint megragadta a kislányt és határozott léptekkel az egyik épület felé vette az irányt. Kul-Anni alig bírta tartani vele az iramot, rettenetesen sajgott mindene.

            A ház belül sem volt jobb állapotban. A vakolat és a mennyezet minden percen leesni készült. Az ablakok betörve, a bútorok szétcincálva, a falak megszaggatva. Emeletes ház volt, több lakással, és néhány ajtó mögül zajok szűrődtek. Csendesen osontak a legfelsőbb szintig. A padlástérbe jutottak, egy kihalt, omladozó, félig nyitott helységbe. A tető nagyrésze hiányzott, a hatalmas repedéseken már utat talált az esővíz és mélyre vájta a falakat. A nyirkoss büdösség hamar megfacsarta az orrukat. Ott ahol volt még néhány gerenda és cserép a padló is száraz maradt. Gulan erre az egyetlen száraz pontra penderítette a gyereket, és szigorúan rászólt hogy meg nem mozduljon onnan. Nem kellett kétszer mondania mert a kicsinek erősen fájt a lába és örült hogy végre megpihenhetett. A Nagyúr ezalatt körbejárta a tetőt, és a messzeséget kémlelte. Úgy mozgott, olyan puhán és rugalmasan mint egy macska. Figyelt, fürkészett, alaposan szemügyre vett mindent. A legapróbb részleteket is. Még a levegőbe is beleszagolt egyszer-kétszer. A néma csendbe hamarosan egy kis zavaró hang vegyült. Kul-Anninak megkordult a gyomra.

            Ise-Gulan akkor abbahagyta a nézelődést, leugrott a keskeny peremről és a kölyökhöz ment. Megvizsgálta a lábát, megtapogatta a fejét, és a karjait. Könnyű sérülések voltak, azzal nem is volt semmi baj. Hanem a gyomorkorgás egyre csak erősödött, és a kicsi lány azt sem tudta hová legyen úgy szégyellte.

-          Egy órát itt pihenünk. Elmegyek hozok valamit enni, te addig ne mozdulj innen. – mondta a férfi.

Azzal elment, és Kul-Anni úgy nézett utána mintha soha többé nem látta volna viszont. Valami eszelős félelem költözött a szívébe. Pánik, rettegés, idegesség. Mi lesz ha valami baj éri és nem jön vissza? Itt vannak egy teljesen ismeretlen világban, és ha elszakadnak egymástól, akkor azt ő nem éli túl. Az egyedüllét, a magányosság érzése keményen belémart. Most még jobban zavarta hogy nincs benne az élő tűz, hogy nem tud ráhangolódni a gondolatokra, nem tudja bemérni merre is jár a Nagyúr. Sin erősen, bátorítóan dörzsölőzött hozzá. Ez jól esett neki, de már csak nehezen bírta leküzdeni a könnyeket. Majdnem sírva fakadt, mikor meghallotta a lépteket. Ise-Gulan jött, ezer közül is megismerte volna a járását. A következő pillanatban meg már ott termett a lányka előtt és a kezébe nyomott egy kis csomagot.

-          Tessék egyél.

Csodálkozva meredt a szomorú, elgörbült szájú gyerekre, és megkérdezte:

-          Mi baj?

-          Semmi. Félek.

-          Nincs mitől. Itt vagyok veled. Egyél.

A lányka gépiesen mozdult és közben megfürdött a férfi nagy zöld szemeinek kedvességében. Mennyi gyöngédség, mennyi bátorítás volt most ebben a tekintetben. Szerette volna megérinteni, megölelni Gulant, de nem merte. Jóformán hozzá sem mert közelíteni, inkább erőszakkal az ételre koncentrált. Kenyér és valami zöldségmaradványok. Valószínüleg egy szemetesből szerezhette. Lassan, apránként falatozott. Nagy gyakorlata volt már az éhezésben, és ügyesen raktározta a tápanyagokat, ki tudja mikor lesz alkalma enni legközelebb. Gulan csendesen figyelte, aztán mikor végzett, megkérdezte:

-          Lábra tudsz állni?

-          Igen.

-          Akkor induljunk.

Kul-Anni akkor is azt mondta volna hogy „igen”, ha valójában az életébe került volna a mozdulat. De nem akart gyengének tűnni a nagy férfi előtt. Feltápászkodott, és a másik átható pillantása elől elrejtette fájdalmát. Igyekezett nem sántikálni. „Nem is fáj olyan nagyon, csak be kell járatni”, gondolta. Megindultak. Kimentek az épületből, és nekivágtak a kacskaringós utcáknak. A Nagyúr határozott, egyenes léptekkel haladt. Mintha pontosan tudta volna hová és merre megy. Kul-Anni viszont nem merte tőle megkérdezni, csak megadóan ballagott utána.