"Nem félek semmitől. Erőm a gonoszságban rejlik, mely olyan mély és sötét, hogy elnyel minden jóságot. Tudd meg világ: örökké élni fogok."

                                                                                                  Yarg

   A nap erősen tűzött, ám Yarg mit sem érzékelt belőle az árnyékos bástyafokon. Miután hollója visszatért, és némán letelepedett társai közé a torony csúcsára, már tudta kikkel áll szemben. Szabadvölgy lakói nem fogják könnyen adni magukat, utolsó lehelletükig védik majd otthonaikat és egymást. Ridegen bámult le a várudvarba, melynek macskakövéből semmi nem látszott, az ott összeverbuválódott, úgy háromszáz fős tömeg miatt.  

Szedett-vedet társaság volt, némelyek kövérek, mások csontig soványodva. A koszos, toprongyos társaság  félelemmel nézett a magasba, királyukra, aki mozdulatlanul figyelte őket. Yls ott toporgott mellette, benne viszont semmi ijesztő nem volt. A válláig sem ért a másiknak,melegtől kivörösödött fején kétoldalt izzadtság csorgott, kínjában a kezét tördelte.

 - Nos Uram? - kérdezte remegő hangon, de nem kapott választ. Végigfutott az agyán, hogy ha le tudna hajolni, csak egy mozdulat lenne, és lelökhetné onnan azt a mocskot. Nézhetné ahogy pörögve- forogva zuhan, aztán szétplaccsan, mint egy túlérett tök. Aztán pedig... bele se mert gondolni. Mi van ha nem hal meg? Ez az ember egy percet sem öregedett, mióta ismeri, pedig még gyerekként került a királyi udvarba.

 - Meg van elégedve Uram? - próbálkozott újra, mire a torz pofa végre felé fordult. Jéghideg tekintet szántott végig a szolga kövér testén.

 - Akkor beszélj, ha kérdezlek Yls. Még a hangodtól is undorodom - mondta Yarg, és ismét a várudvarra koncentrált. Ebből a csőcselékből kell életképes hadsereget faragnia, de már tudta a megoldást. Hosszú ujjai megmozdultak, a Könyv lassan kinyílt.

  Első ránézésre teljesen szokványosnak tűnt, fekete írásjelek töltötték ki a sárgás pergamenlapokat. Ám néhány pillanat múlva a kis betűk mocorogni kezdtek, majd egyesével leváltak a papírról. Kószán ide-oda libegtek, mint akik mély álmukból ébredve épp kinyújtóztatják magukat, majd megindultak lefelé. Yls megdöbbenve vette tudomásul, hogy apró darazsak százai szálldosnak a szeme előtt, mert halk zümmögés is társult a mozgolódáshoz. Szörnyülködve nézte, ahogy a bogarak nyílegyenesen az udvaron várakozó emberek felé zúgtak, majd leérve valamelyik testnyílásukon eltűntek bennük. Legtöbbjüknek a száján, mert a meglepetéstől az szinte mindenkinek tátva maradt. Akié nem, annak orrán vagy fülén hatoltak be, abban a pillanatban megváltoztatva az illető arckifejezését.

   A rémült, kínzott tekintetekből egy csapásra eltűnt minden érzelem, helyét szúró fény vette át. A rongyokba bugyolált, elgyötört testek kissé meggörnyedtek, kezük görcsbe rándult, sárgás, romló fogaik kivillantak. Mély hörgés és morgás hagyta el torkukat, mintha  méhraj költözött volna a várudvarba. Öntudatlan dühszag áradt a magasba, ahol a király elégedetten szemlélte művét. Finoman bezárta a Könyvet, aztán hátat fordított.  

 - Adj nekik fegyvereket Yls - vetette oda a szolgának - holnap hajnalban indulunk. 

Nem várt választ, nesztelenül eltűnt a torony sötétjében. A kövér ember lefelé bámulva azon tanakodott, ha lemegy ezek közé a valamik közé, egyben fogják őt felfalni, vagy előtte széttépik.

                                             **********

   Ylenol lassan ballagott lefelé a dombon. Gyönyörű idő volt, a fű zölden virított lábai alatt, a napsugarak meleg cirógatással próbálták felvidítani egyre bánatosabb képét. Hallotta a falujából kiszűrődő kurjantásokat, a fémes hangot, ahogyan fegyverek, páncélok kovácsolódtak. Nem járt sikerrel, és fogalma sem volt, hogy álljon így a többiek elé. Elbmin nyugodtan lépdelt mellette, az erdőben tett látogatás lecsillapította valamelyest. Először őt kellett hazavinni, így Esiw háza felé vették az irányt. A kutya előreszaladt, s mire a fiú odaért, már bőszen lefetyelte a számára kikészített vizet a kút melletti vödörből. Nagyanyja a tornácon állt, kérdő tekintettel. Látva Ylenol szomorú arcát, elmosolyodott.

 - Semmi baj - mondta neki.

 - Megpróbáltam.

 - Tudom. A szerencse olyan, mint a szél. Néha mindent felborít, máskor megforgatja a malomkereket. Ma nem forgatta meg. Nem a te hibád.

 - Koboldok laknak ott, tudtad ugye? - kérdezte a fiú. - Ezért kellett Elbmin. 

 - Csak koboldokat láttál? Amina? 

 - Vele is beszéltem, ő nem tehet semmit. Azok a fura törpék meg... azt hiszem, gyűlölnek minket. Sajnálom. 

Már indult volna, mikor valami furcsa dologra lett figyelmes. Eddig is érezte, hogy valami nem stimmel, de csak most vette észre a változást. Esiw kertje üresen állt.

 - Hova lettek a virágaid? - hökkent meg. 

 - Egy percig se aggódj, ideje hasznukat venni. Menj, keresd meg apádat - mondta az asszony.

Ylenol bólintott, és nehéz szívvel kiment a kapun. Nagyanyja visszatotyogott a házba, az óriási fazekakhoz. Az öreg a kissámlin ült lehorgasztott fejjel, szájában pipával. Nem zavarta a gőz és az illatkavalkád, jóízűen hortyogott. Különös képességével bárhol, bármilyen helyzetben el tudott aludni, így tett most is. Esiw szeretettel pillantott rá, majd főzetei fölé hajolt.

                                               **********

   Reidlos kezét homlokához emelve vetett árnyékot tekintetének. Összehúzott szemmel figyelte fiát, aki lehajtot fejjel bandukolt az utcán. "Nem sikerült neki". Sóhajtva indult elé, nehéz kardjával oldalán. Még mindig nagy volt a sürgés-forgás a faluban, minden férfi harcra készült. Az asszonyok sem tétlenkedtek, előkerültek az éléskamrák maradék kincsei, főztek a sok éhes szájnak. Ha eljön az idő, mindenki fegyvert ragad, ahhoz pedig erő kell. Néhányan ruhákat, élelmet csomagoltak, hogy a kicsi gyermekekkel elbújhassanak egy távolabbi erdőben, vagy másik faluban.

Apa és fia egymás elé érve nem szóltak, Ylenol a fejét csóválta, Reidlos pedig megveregette a vállát. Ezzel mindent megbeszéltek. Hazaindultak, menet közben pedig melléjük csapódott Worra.

 - Ylenol, barátom! - köszöntötte mosolyogva a fiút, és keményen kezet rázott vele. - Hoztál segítséget, fiam?

 - Sajnálom, nem - felelte az csalódottan.

 - Jól van, fene azokba a micsodákba! Nélkülük is boldogulunk!  

Rőt szakállán napfény csillant, és a fiúnak az erdei csillogás jutott róla eszébe, a mohaszőnyeg, a csend, Amina pillantása. Szíve összeszorult.

Túl kell élnie, élniük, mert az erdő nem veszhet el. 

 - Nekem is készíttess fegyvert apám - mondta a magányos sziklára pillantva -, míg élek Szabadvölgy nem lesz másé.

A két idősebb összenézett, Worra bólintott. Reidlos büszkén nézett rá, és megmásítva úticéljukat, a kovács felé vették az irányt.