"A kutyákat jobban utálom, mint a sárkányokat. Nem tudom mi az a sárkány, de biztos nem olyan szőrös, mint egy kutya."

                                                                                                                                                                                    Négyes, a koboldok vezetője

   Az erdő megtelt suttogással. Körben, az eddig tisztes távolban gyülekező bokrok és növénykék mozgolódni kezdtek, mire a kutya felugrott. Ismét megdermedt minden, és Ylenol már értette, miért kell  mellette lennie. Ezek a valamik féltek tőle.

 - Elbmin, feküdj! - szólt rá, hogy megnyugtasson mindenkit, nem akar bajt. A négylábú szófogadóan lehasalt, de továbbra is figyelt. Amina kissé félrebillentett fejjel nézte őket, aztán megkérdezte:

 - Mitől akarsz megmenteni fiú? 

 - Yarg hollói a falunk fölött köröztek tegnap éjjel. A nagyanyám szerint azért, hogy rajtunk keresztül eljussanak hozzád. 

 - A nagyanyád téved. Ide nem meri betenni a lábát. Köti az egyezség. Te is vakmerő voltál, és csak azért engedtelek be, mert visszahoztad az Igézőt. Láthattad az erdőt, most menj.

 - Hallgass meg Amina! Ez a király nem ismer törvényt, megállapodást, vagy becsületet! Szükségünk van egymásra!

 - Nekem nincs szükségem az emberekre. Volt idő, hogy együtt éltünk, de ennek vége! Távozz fiú!

A lány büszkén felemelte fejét, tekintete szikrákat szórt. Ylenol elkeseredett.

 - Nem azért jöttem, hogy lássam az erdőt. Féltem az otthonomat, a családomat, és... téged is - hajtotta le a fejét.

Amina vonásai megenyhültek. Ez a kölyök már megint meglepte. Néhány lépéssel közelebb ment hozzá, úgy fürkészte.

 - Nem érzek benned rosszindulatot. Rendben, hallgatlak, de nem ígérek semmit - jelentette ki aztán.

A fiú mindent elmesélt, amit csak tudott. Tekintete bánatos és őszinte volt, ahogy faluját, édesapját, és Szabadvölgy népét emlegette. Mire mondandója végére ért, Amina is elszomorodott. A világ megváltozott odakint. Nagyot sóhajtott és megrázta a fejét:

 - Sajnálom, nem tehetek semmit. Én csak az erdőt védhetem, az embereken nem tudok segíteni. Ráadásul a sziklától tovább nem mehetek, csak addig jutok, míg látom az otthonom - mondta.

 - Akkor mind elpusztulunk - súgta rekedten Ylenol.

Csendben álltak néhány percig, mindketten a gondolataikba merülve. Aztán a lány hirtelen megszólalt:

 - Én nem mehetek, de...  a többiek igen, ha rá tudod venni őket - nézett körbe az erdőben. 

A növények némán lapultak, egy rezdülés sem látszott sehonnan. 

 - Négyes! - szólt Amina, mire az egyik színes bogyójú bokor megrázkódott, és egy apró  lény mászott ki belőle. Csettintett, mire a növény összezsugorodott, mint egy kavics. Felkapta és az ingébe rejtette.

 - Parancsolj Úrnőm - mondta, de egy tapodtat sem lépett közelebb.

Ylenol úgy meglepődött, hogy tátva maradt a szája. A kis lény még a térdéig sem ért volna, tetőtől-talpig kék volt, hosszú, lelógó fülekkel. Hegyes orra és bogárszemei mókássá tették kerek pofiját, lába izmos, keze viszont vékonyka. Elbmint figyelte, aki szintén őt bámulta.

 - Négyes a koboldok vezetője. Nincs nevük, nagyon sokan vannak, így számokat kaptak. Beszélhetsz vele - mondta Amina a fiúnak, aki meg sem tudott szólalni. Miután nagy nehezem felocsúdott, elmosolyodott. Kissé nevetségesnek találta, hogy egy kék törpétől kérjen segítséget. A lány látta zavarát, ezért odasúgta: - Ne félj, nagyon kedves. Csak nem szereti a kutyákat.

Ylenol megköszörülte a torkát és leguggolt, hogy ne tűnjön nagynak és ijesztőnek.

 - Elbmin jó barát, nem fog bántani - mondta.

 - Nem félünk a kutyádtól. Ha levágod a szőrét, még a hátára is felülünk - felelte az apróság.

 - A... szőrét?

 - Allergiásak vagyunk rá. A koboldok mind allergiásak a kutyaszőrre, nem tudtad?

 - Ó, sajnálom. Ígérem hazaviszem, de válasz nélkül nem mehetek vissza.

 - Hallottuk mit szeretnél. A válaszunk... nem. Látom mit sem tudsz az emberekkel való kapcsolatunkról, ezért felvilágosítalak. Nem is olyan régen még közetek éltünk, járhattunk a falvaitokban, városaitokban. Nem ártottunk a légynek se, nekünk még étel sem kell, csak az itteni forrás vize. De az emberek undorodtak tőlünk, belénk rúgtak, vagy elkerültek, miközben az erdőnkből éltek. Kivágták a fáinkat, felszedték a gombákat, kifosztottak mindenünkből. Egy idő után már a városkapuig sem engedtek, kövekkel dobáltak. Elegünk lett, és ekkor kötöttünk megállapodást Azarral, az erdő kizárólagos jogára. Cserébe megfogadtuk, hogy itt maradunk, többé látni sem fognak. A megállapodás megszületett, a király törvénybe iktatta. Mi pedig tartjuk hozzá magunkat. Most már mindent értesz fiú. 

 - Szabadvölgy nem ilyen. Ha eljönnétek, meglátnátok - kérlelte Ylenol.

 - Sajnálom. Különben is, nem bízunk olyan emberben, akinek kutyája van - közölte a kobold, majd hátat fordított és elcsörtetett, egy rakás páfránnyal, meg gombával a nyomában.

 - Rendben - mondta a fiú már Aminára nézve -, ezek után megértem, hogy nem szívleltek bennünket. Hazamegyünk.

 - Elkísérlek - bólintott amaz.

Némán ballagtak egészen az erdő széléig, ott Ylenol elbúcsúzott:

 - Köszönöm, hogy beengedtél az otthonodba, gyönyörűszép. Ha Szabadvölgy elesik és én túlélem, itt leszek, hogy segítsek nektek. Ígérem - mondta, és puhán megérintette a fura kacsokat.  - Viszlát Amina.

Elindultak visszafelé Elbminnel, a lány pedig némán nézett utánuk az árnyékból. Lehunyta szemeit és lassan változni kezdett.