"Ha erdőben jársz, bennem jársz. Érzem minden lépted, minden rezdülésed. Légy hát nagyon óvatos."

                                                                                                                                                                        Amina

    Ylenol sietősen szedte a lábát, alig várta, hogy ismét találkozhasson Aminával. Foltos kutyája vidáman szaladgált körülötte, időnként megállva és megszagolgatva néhány gyanús fűcsomót. A sziklához érve még egyszer hátrapillantottak Szabadvölgyre, és a fiú szíve összeszorult. Szerette faluját, még ha kicsi is volt, és sosem történt ott semmi. Egy pillanatra elévillant, mi maradna belőle Yarg pusztítása nyomán. Füstölgő romok, eltűnt életek. Hallotta eleget más falvak lakóinak beszámolóit, akik erre a sorsa jutottak és ő nem kért belőle, mindegy mi az ára. Visszafordult az erdő felé, és nekivágott.

   Az első fákhoz érve megállt, és Elbmint maga mellé parancsolta, ahogy nagyanyja mondta. Fogalma sem volt miért kellett ez, de okosabbnak látta hallgatni a jó tanácsra. Beléptek a hatalmas, hűs árnyékot adó fák közé. A napfény csak itt-ott szűrődött be ágaik közt, kellemes félhomályba borítva a helyet. Nedves föld- és gombaillat terjengett a levegőben, olyan volt, mint bármelyik másik erdő, ahol a fiú eddig járt. Egy különbséggel. Bármerre is megy az ember, hangokat mindig hall, ha mást nem is, egy apró tücsök ciripelését, vagy a lenge szellő susogását. Az erdőben viszont néma csend honolt. Még Elbmin is abbahagyta a lihegést, csak erősen hegyezte füleit. Gazdájára nézett és szűkölni kezdett.

 - Semmi baj, kiskutyám - súgta neki Ylenol, bár az ő lába is remegett. Tovább indult lassan, óvatosan. A talaj meglepően puha és tiszta volt, sehol egy letört fadarab, vagy levelek. Finom mohaszőnyeg borította, a fiú úgy érezte, mintha bársonyon járna. Ahol a beszűrődő fénysugarak megvilágították, aranylóan csillogott. Bámulatosan szép látványt nyújtott, a feszült némaság ellenére is. Egy megállt világ képzetét keltette, amin nem fog az idő. Ahogy haladtak befelé, időnként már felbukkant egy-egy kisebb páfrány, gomba, apró bogyókkal teli bokrocska. Különlegesnek tűntek, a fiú még sosem látott ilyen növényeket. 

   Furcsa mód nem zöldek voltak, hanem a szivárvány minden színét magukon hordozták. Megcsodálták, aztán gondosan kikerülték ezeket. Egy idő után azonban az egész erdő tele lett velük, képtelenség volt úgy járni, hogy ne érjenek hozzájuk. Elbmin véletlenül rálépett egy pici sárga gombára, aminek következtében az egész jobb lába besárgult. Ylenol lehajolt, hogy szemügyre vegye, ám közben karjával végigszántott egy kéklő bokor levelein, mire azok őrült jajgatásba fogtak. Ijedtében ugrott egyet, ám megbotlott egy kiálló fatönkben, majd egyensúlyát vesztve, ösztönösen kapaszkodót keresett. Mire eszébe jutottak nagyanyja szavai, már meg is markolt egy vastag indaköteget, ami a mellette álló fáról lógott le, s eddig mintha nem lett volna ott.

   Az inda hirtelen különálló kacsokká vált, körbetekeredett Ylenol karján, majd derekát is átfonva, elkezdte a magasba húzni. Elbmin őrült csaholásba fogott, az erdő pillanatok alatt megtelt hangokkal, mozgással. A fiú hiába vergődött, nem tudott szabadulni. 

 - Eressz el, különben Amina nagyon dühös lesz, barátok vagyunk ha nem tudnád! - fenyegetőzött fölfelé, a sűrű ágaknak. 

A szorítás enyhült némileg, de az a valami még mindig a levegőben tartotta. Odalent a kutya abbahagyta az ugatást. Fejét leszegve morgott, hátán állt a szőr. Ylenol meglepődve vette tudomásul, hogy az állat körül teljesen tiszta lett a talaj, csak moha maradt. A kacsok hirtelen elengedték, és a földre huppant. Megtapogatta sajgó karját és szétnézett. 

  Az összes színes növény biztonságos távolságban gyűlt össze, teljesen körbevéve őket. Torkában dobogó szívvel felállt, és bármilyen őrültségnek is tűnt, beszélni kezdett hozzájuk:

 - Nem akarok bántani senkit - mondta remegő hangon. 

Az ágak sűrűjéből halk kuncogás volt a válasz. Várt egy kicsit, de semmi más nem történt.

 - Én Ylenol vagyok, a hős Reidlos fia! - próbálkozott újra.

Néhány pillanat múlva már mindenfelől kacagás hangzott fel, és a fiú begurult. Nem azért vergődött el idáig, hogy  kinevessék.

 - Jól van, ahogy akarjátok! Pusztuljatok el, ha nektek így jobb! - kiáltotta sértődötten, majd elindult valamerre. Próbált tájékozódni, de már nem tudta melyik irányból érkezett. 

 - Ezt hogy érted? - csendült fel háta mögött az ismerős hang.

Ylenol megpördült, de nem látott senkit. 

 - Hol vagy Amina? - kérdezte óvatosan.

 - Itt, és mindenhol. Az vagyok amit látsz, a levegő amit beszívsz, és a talaj, amin állsz. Az erdő vagyok, mondtam már.

A fiú ijedten felkapta a lábát, aztán esetlenül toporgott egy kicsit. 

- Sajnálom hogy rád léptem - motyogta -, én...  nem akartam.  Úgy tűnt, Elbmint viszont csöppet sem zavarja, hogy Aminára fekszik, mert kényelmesen leheveredett. 

Könnyű, vidám nevetés töltötte be a helyet, majd a nagy fa, amire Ylenolt kis híján felaggatták, zsugorodni kezdett. Levelei összefonódtak, a lombkorona összesűrűsödött. Eközben alulról a mohaszőnyeg felkúszott a törzsre, körbesimulva rajta. Néhány pillanat elteltével az a lény állt ott, akit a fiú előző este látott. Hatalmas, barna szeme kissé bizalmatlanul méregette őt.

 - Nem tudsz bennem kárt okozni - mondta Amina. 

Most, világosban, a fiút még inkább lenyűgözte a látvány. A pisze orrocska finoman mozgott, szimatolt, a hegyes fülecskék ide-oda fordultak. Ahogy zöld sörényét végigsimította egy kósza napsugár, az is aranyban pomázott, csakúgy, mint ruhája. Ezen a helyen, az otthonában nem tűnt sem magányosnak, sem elveszettnek. Magabiztos és nyugodt volt.

 - Mit akarsz itt? - fonta össze indáit a mellkasa előtt. 

 - Meg akarlak menteni - felelte Ylenol, szavaival pengeként hasítva az erdő csendjébe.