"Amikor eljön az utolsó perc, két dolgot köszönök meg a sorsnak:  a feleségemet, és hogy egy igaz ember hű barátja lehettem." 

                                                                                                                                                                                                           Worra                                                                                      

  Yarg a szobájában ült, és a Könyvet bámulta. Míg bal kezével lapozgatott, jobbjának hegyes körmei az asztalon kopogtak. Arca semmiféle érzelmet nem árult el, mélyen belemerült az olvasgatásba. Ez a helyiség nem volt feleakkora sem, mint a trónterem, viszont némileg jobban be volt rendezve. A falak zsúfolásig megtöltve kitömött állatfejekkel, az ágyon farkasbundák szolgáltattak kényelmet, máshol kígyóbőrök és apróbb állatok szőrméi hevertek. Bűzlött minden ezektől, de így érezte jól magát. Némán ült a halálszagú szobában, nem törődve a külvilággal. Keresett valamit, amivel letarolhatja Szabadvölgyet. Egy lelket sem akart életben hagyni, az ilyen lázadó, makacs katonák legfeljebb földet túrni jók, arra meg van elég paraszt. 

"Ha a falu eltűnik, egyenes út vezet Amina erdejéhez. Amint megkaparintom az Igézőt, bármire kényszeríthetem azokat a lényeket. Olyan sereget állítok, amilyet ember még nem látott. Különleges és hatalmas."  

A gondolattól vigyor kúszott ocsmány pofájára, karmos ujjai ökölbe szorultak. Tovább olvasott, míg hirtelen egy, a folyosóról érkező tompa, puffanó hang kizökkentette. Bosszúsan felállt, kitárta ajtaját. 

Yls épp a földről tápászkodott fel, morogva valamit az átkozott köpenyéről, majd királyát megpillantva elvörösödött, és lihegve elindult felé.

 - Uram, a sereg előállt, mindenkit összeszedtem, aki csak élt és mozgott. Tekintsd meg kérlek - próbált hajbókolni odérve, de csak egy röfögésszerű hangra futotta, ahogy ezáltal kipréselte tüdejéből a levegőt. 

 - Mindjárt megyek - vágta rá az ajtót Yarg fintorogva, és visszasétált a Könyvért. Amint végzett Szabadvölggyel, első dolga lesz megszabadulni ettől a szerencsétlentől.

                                             **********

   Miután Ylenol felöltözött és megitta a fura löttyöt, az ajtóban toporgott, nagyanyjára várva. Olyan izgatott volt, hogy nem tudott egy helyben állni.

 - Indulhatunk végre? - sürgette.

 - Ha ilyen türelmetlen vagy, nem sokra mész majd Aminával - felelte Esiw.

Mialatt a fiú készülődött, ők Reidlossal megbeszélték a továbbiakat. A falusiakat fel kellett készíteni, a fegyvereket letisztítani, megélesíteni. Minden kézre szükség volt, nem késlekedhettek. A férfi már előhozta hatalmas kardját, amit még maga Azar ajándékozott neki. A hűvös penge rég nem látott ismerősként simult hatalmas kezébe, könnyedén suhintott vele néhányat a levegőbe. Arckifejezése egészen megváltozott, erő és elszántság sugárzott róla. Hajfonatát kibontotta, csak a fölső részét fogta hátra, alsó, hosszú tincsei szétterültek hátán.  Tekintete tűzbe borult, tartása kiegyenesedett.  Ismét harcossá vált. 

Végre elindultak, s míg Reidlos volt katonatársa és jóbarátja, Worra háza felé vette az irányt, Ylenol nagyanyjával sietett a falu végére, Elbminért. Menet közben az asszony kíváncsiskodott:

 - Tényleg találkoztál Aminával, vagy apádat akartad kímélni?

 - Hiszen mondtam. Visszavittem az Igézőt. Beszélgettünk.

 - Miről?

 - Erről-arról.

 - Dühös volt?

 - Nem.

Esiw érezte, hogy a fiú szűkszavú válaszai mögött rejtőzik valami, de nem erőltette tovább. Az utat ettől kezdve csendben tették meg, saját gondolataikba mélyedve. Odaérve Ylenol füttyszóval magához hívta kutyáját, aki boldogan szaladt  lábaihoz.

Nagyanyja még utoljára megfogta a fiú kezét és megszorította.

 - Adok néhány jótanácsot, nagyon figyelj: Elbmint mindig tartsd a közeledben, ez a legfontosabb. Fáról lecsüngő indába soha ne kapaszkodj, ne egyél semmilyen növényből, bármilyen csábító is. Ha elkorhadt fatönköt látsz, kerüld azt ki, s a fák odvába ne nézz, vagy nyúlj. Légy nyugodtan, Aminát úgyis csak akkor találhatod meg, ha ő maga is akarja. Űzd ki a félelmet szívedből, helye ott csak bátorságnak legyen. Járj szerencsével fiam.

Ylenol bólintott, megcsókolta Esiw ráncos kezét, majd nyomában a négylábúval elindult a domb felé, melynek másik oldalán várta őt Amina erdeje.

                                           **********

  A szikár, harcedzett Worra épp a szekerét javítgatta udvarában, mikor Reidlos megérkezett. Végignézve a kibontott hajú, kardot tartó férfin, csak annyit mondott: - Tudtam, hogy eljön ez a nap.

Köpött egyet, majd szerszámait eldobva, fából tákolt fészere felé ballagott, ahonnan előkerültek az ő fegyverei is. Pajzsán itt-ott rozsdafoltok éktelenkedtek, szögekkel kivert buzogánya pedig korhadásnak indult. Fejcsóválva lepakolta őket.

 - Úgy tűnik, ezeket el kell vinnem a kovácshoz. Van rá idő? - kérdezte.

Reidlos bólintott, és csendben nézte barátját, aki még visszament valamiért. A magas, vörösesbarna hajú férfit egészen fiatal kora óta ismerte. Együtt szolgáltak a királyságban, harcoltak a népért, és királyukért. Szinte testvérekké váltak a hosszú évek  folyamán, életüket áldozták volna a másikért. Vérüket pedig nem egyszer adták is, gyötrő, embert próbáló csatákban. Nem kellett sokat beszélniük, félszavakból is megértették egymást.

Kis idő múlva Worra egy vászonba tekert csomaggal bukkant fel.. Ezt is a földre tette, aztán óvatosan szétbontogatta. Az ebből előkerülő mellvérten és sisakon úgy csillant meg a napfény, mintha épp aznap fényesítette volna ki. Büszkén és szeretettel simított  végig rajtuk.

 - Ezeket így bebugyoláltad, a fegyvereidet pedig megeszi a rozsda? - kérdezte Reidlos meglepetten.

 - Apámé volt. Megvéd az ütésektől, még a nyílvessző sem hasítja át.  Viszont ha fegyverem nincs is, az öklöm mindig kéznél van - vigyorodott el barátja. 

Elnevették magukat, mert Worra valóban különleges technikával tudott küzdeni. Harc közben úgy aprította az ellenséget, mint a cséphadaró, akár volt a kezében valami, akár nem. Ha elkapta a hév, a jóisten sem állította meg.

   Összepakoltak, bementek a házba, és Reidlos mindent elmondott neki és feleségének, amit Esiwtől hallott reggel. Barátja homlokát ráncolta, amikor Amina neve elhangzott, de nem tiltakozott. Bízott az öregasszony bölcsességében. Miután mindent megbeszéltek, fogták fegyvereiket, és elindultak értesíteni a falu népét. Alighogy egy-két embert megállítottak, a hír máris futótűzként terjedt, szaladt mindenki a szomszédjába, vagy épp rokonaihoz. 

Mire a kovácsműhelyhez értek, a nap már delelőn járt. Meleg volt, ennek ellenére mégis jópáran verődtek ott össze. Mindenki hozta berozsdásodott, rég nem használt kardját, szekercéjét, egyéb eszközeit. Szabadvölgy megtelt kiáltásokkal, nagy lett a sürgés forgás. A fiatalabbak nekiálltak gyakorolni, s az összecsattanó pengék hangja az idősebbekben is felszította a tüzet. Harci kedv, kurjongatás töltötte be a levegőt, ám Reidlos tudatáig csak halványan jutott el a felbolydulás, valami erősen lekötötte figyelmét. A kovácsműhely tetejét nézte, ahol egy fekete madár járkált, fejét forgatva. Kíváncsian szemlélte a tömeget, úgy tűnt, mindent látni akar. 

Yarg hollója hirtelen megállt, majd lassan a férfi felé fordította kékesszürke íriszét. Gyűlölet csillant benne, vastag csőre mintha vigyorra húzódott volna. Hirtelen kiterjesztette erős szárnyait, elrugaszkodott, s Eón felé vette az irányt.