Tudtam hogy szép lesz, de azt nem, hogy gyönyörű is.

                                                                      Ylenol, Reidlos fia

    Amina egykedvűen ballagott ki az erdőből, apró patáival nesztelenül járva. Fejét lehajtva közeledett megszokott helyéhez, nem kellett nagyon figyelnie, ismerte az utat. A puha fű épphogy csak meghajolt  léptei alatt, karcsú teste keveset nyomott. Gondolataiba merülve haladt a dombtető felé. Nagyjából a táv felénél járt, amikor felpillantott, s ezzel egyidőben meg is torpant. Nem csak a levegőben terjengő furcsa szag állította meg, hanem amit látott.

A sziklán ült valaki. Körvonalaiból ítélve, embernek tűnt. Amina nézte egy darabig, nem értette mit keres ott, aztán úgy döntött visszafordul. Már épp indult volna, mikor az idegen kezében megcsillant valami. Hosszú, hófehér tárgy volt, rögtön felismerte. Az Igéző volt az. Néhány napja veszítette el, s már tűvé tette érte erdejét, és a környező réteket. Most azonban valaki másnál van, és ettől megrémült. Csak remélni merte, hogy az illetőnek fogalma sincs, mire való. Valahogyan meg kellett szereznie, de ha odamegy, megszegi az Azarral kötött megállapodást. Nem tudta mi tévő legyen. Toporgott egy kicsit, de nem volt más választása. Elindult a szikla felé.

  Ylenol reszketve üldögélt a sötétben, hogy a hidegtől, vagy a félelemtől vacogott-e, azt ő maga sem tudta. Megbánta, hogy idejött. "Ostoba vagyok, mégis mit képzeltem? Egyszercsak megjelenik, én visszaadom neki ezt a vacakot, és örömtáncot járunk? Nevetséges." Nagyot sóhajtott, feltápászkodott, úgy döntött hazamegy. Még utoljára az erdő felé nézett, és hirtelen mozgásra lett figyelmes. Azonnal felismerte a sudár alakot, aki pontosan felé haladt. Összeszorult a gyomra, szíve hevesen kezdett verni, reszketése felerősödött. Ijedtében hátrált néhány lépést, de megakadt a sziklában, és újra ráhuppant. Úgy meglepődött, hogy levegőt venni is elfelejtett. Átvillant az agyán a futás gondolata, de már késő volt. Az idegen odaért. 

   Egyikük sem szólt, nézték egymást hosszú percekig. Ylenol még sosem látott ilyen teremtményt. Két, patás lába kikandikált a szinte földig érő moharuha alól, karjai vékonyak, keze helyén furcsa nyúlvány. Az arca leginkább egy őzéhez hasonlított, hatalmas szemei voltak, gombszerű orra, és apró szája. Hegyes fülecskéi előbújtak  hosszú, egyenes sörénye alól, testét - már ami látszott belőle - rövid, puha szőr fedte. Mellkasán keresztbefutott egy vékony szíj, valamit hordott a hátán, de nem látszott pontosan.  Bármilyen különösen is nézett ki, összességében nem keltett rémisztő látványt, a fiú mégsem jutott szóhoz. Tátott szájjal bámulta a nem mindennapi jelenséget. Úgy tűnt, a lény megelégelte a csendet, mert megszólalt, kristálytiszta, dallamos hangon: - Visszaadod? - trillázta.

Ylenol hirtelen nem értette, aztán a kezében lévő eszközre nézett.

 - A...  tiéd? - kérdezte nagy sokára.

 - Igen.

 - Te vagy Amina? 

 - Igen.

 - Az... erdőben élsz?

 - Úgy is mondhatjuk.

 - Ezt hogy érted?

Amina felsóhajtott. Idegesítette az idegen kérdezősködése, de nem akart türelmetlennek tűnni. Még a végén nem kapja vissza az Igézőt.

 - Én magam vagyok az erdő. De ezt úgysem értheted. Szóval? 

Ylenol elmosolyodott. Érezte, hogy Aminának nagyon kell az a valami, ettől némileg visszatért az önbizalma.

 - Mi ez? - tudakolta, kissé felemelve a hosszú tárgyat.

 - Ez az Igéző. Az enyém, és nagyon fontos számomra.

 - Rendben, visszaadom, egy feltétellel. Ha elmondod, miért jársz ki ide minden éjjel.

 - Ezt meg honnan veszed?

 - Látlak az ablakomból.

Amina gondolatban alaposan lehordta magát, amiért nem volt elég óvatos. Megelégelve a helyzetet, keze helyén lévő indáit hirtelen kicsapta, majd átfonva vele az Igézőt, kirántotta a fiú kezéből. Visszahúzta, és bedugta a hátán lévő tokba. 

 - Túl sokat kérdezősködsz, fiú.

 - Ylenol vagyok - jött a kissé megszeppent válasz.

 - Nos, köszönöm Ylenol. Minden jót - mondta Amina, és elindult az erdő felé. Néhány lépés után azonban megtorpant és hátrafordult, bár ő maga sem értette, mi készteti erre. Rövid töprengés után megszólalt: 

 - Elmondom miért járok ide, ha elmondod miért hoztad vissza az Igézőt. 

 - Mert... - kezdte volna Ylenol, de nem jöttek a szavak. Csak nézte Aminát, aki olyan törékenynek tűnt abban a pillanatban, hogy szíve szerint átölelte volna. 

 - Rendben - vont vállat a lény, és újra indulni készült. 

 - Várj! - kiáltott fel a fiú.  - Mert... nagyon szép vagy. Régóta figyellek, és szerettelek volna megismerni.

Ezután elmesélte, milyen sokszor nézte apró ablakából, ahogy a sziklán üldögél. Hány hajnal találta ébren, míg mások mélyen aludtak, és milyen gyakran gondolt rá. Csak úgy dőltek belőle a szavak, és Amina őzikeszeme elkerekedett. Végignézett magán, majd halkan megjegyezte:

 - Senki nem látott még szépnek. Gondolom a te véleményed is megváltozott ma.

 - Igen. Én...  most gyönyörűnek látlak.

A lány - mert Ylenol biztos volt benne, hogy lány - téblábolt egy darabig, nem tudta mit feleljen. Sosem volt még ilyen helyzetben. Emberrel is akkor beszélt utoljára, amikor Azarral egyezséget kötött. Ez a példány viszont tetszett neki.

 - Te jössz - mondta a fiú, várakozó pillantással.

Amina szomorúan lehajtotta a fejét:

- Azért járok ide, mert magányos vagyok - mondta halkan.

- Egyedül vagy?

- Nem, de mégis így érzem. Ne kérdezz többet, fiú - fordított hátat.

- Csak egy utolsó kérdés, kérlek! Az Igéző...micsoda?

- Egy Unikornis szarva.

- Egyszarvú? Hát tényleg létezik? De... mi történt vele? 

- Megöltem - felelte komoran Amina, majd néhány szökkenéssel eltűnt az éjszakában.