A gonoszság -  megfelelően használva -  erény is lehet.  Ha mégsem, legalább van egyéniségem. 

                                                                                                                                                                                        Yarg, Eón sötét uralkodója 

   Ylenol hazaindult, kezében a különös tárggyal, miközben a sötétség lassan elborított mindent. Sűrű szövésű árnyéklepelként hullott Eón tornyaira is, betakarva a csúcsain gubbasztó, hangtalan hollókolóniát. Odabent is síri csend honolt, a vastag kőfalakat átitató gonoszság elnémított minden élőlényt, aki bemerészkedett. Ember és állat szíve egyaránt  rettegéssel telt meg a falak közt, aki csak tehette, nem maradt sokáig. S ha mégis, távoztában bizony úgy érezhette, eltűnt egy darab a lelkéből. Eónnak így ritkán volt látogatója. 

Pedig Azar idejében még tele volt élettel, az emberek jöttek-mentek, csupa fény és melegség volt minden. Pazar, pompás palotaként szívesen látogatták, volt aki ajándékot hozott, mások kéréssel érkeztek, és mindenkit szívesen láttak. A királyság gazdagságának, és erejének híre eljutott más uradalmakba is, sok szövetség köttetett az impozáns épület belsejében. Míg Azar élt, Eón virágzott. Mára viszont árnyéka volt önmagának, s csak jellegzetes formája miatt lehetett felismerni, az élet eltűnt belőle. Hideg és fekete lett, mint Yarg maga.

   Az ötödik torony dermedt nesztelenségét hirtelen szapora léptek visszhangzó zaja verte fel. Egy alacsony, kövér alak igyekezett nagy sebbel-lobbal az egyik folyosón, a legsötétebb terem felé. Nagyon sietett, bokájáig érő, aranyszálas köntöse lobogott mögötte, időnként megvillanva a fáklyák fényében. Kopasz fején izzadtság gyöngyözött, zsíros tokája rázkódott, ahogy a levegőt kapkodta. A félelem az ő zsigereit is kitöltötte, apró malacszemei ide-oda cikáztak, mintha tartana valamitől. Vastag, hurkás kezével köpenye szélét markolászta idegesen. Az óriási, cirádás vasajtóhoz érve megtorpant, lihegett még egy kicsit, sunyin hátranézett, majd benyitott.

 - Hívatott uram - szuszogta alázatosan Yls, és ha méretes hasa engedte volna, meg is hajol. Így viszont csak egy rémült rándulásra futotta, ahogy az ajtó hangos kattanással bezárult mögötte, elzárva a kiutat.

   A trónterem minden más helyiségnél nyomasztóbb volt, hatalmas, és szinte üres. Az összes berendezés egy asztalból és a trónszékből állt, mindkettő ébenfeketén csillogott, aprólékos faragásokkal díszítve. Szürke falain fáklyák sorakoztak, de ezekből alig néhány volt használatban. A két legnagyobb a terem másik végében lobogott, kísértetiesen megvilágítva az óriási széken ülő alakot.

A hátulról érkező fény miatt arca rejtve maradt, sovány, kissé előrehajló testalkata semmi jót nem ígért. Keskeny kézfeje csontos ujjakban folytatódott, legijesztőbbek mégis a körmei voltak. Hosszú, sárga, meggörbült karmok csúfították amúgy is visszataszító végtagjait, bőre is sárgás, kissé pikkelyszerű volt, és Ylsnek mindig a sólymok lába jutott róla eszébe. Teste többi részét jótékonyan fedte egy sötét köpeny, aminek a szolga kifejezetten örült.  Már ennyitől is lúdbőrzött.

 - Gyere csak - suttogta Yarg -, feladatom van számodra.

Yls elindult felé, immár sokkal lassabban, valahogy nem akaródzott ura közelébe kerülni. Elhaladt a nagy asztal mellett, amin néhány gyertya pislákolt, halvány fényt vetve egy egy szögletes, fekete tárgyra. A Könyv még nyugtalanítóbb volt, mint a gazdája, rejtélyes, ördögi titkok lengték körül. Yarg állandóan magával hurcolta, gyakran bújta, néha ő maga is írt bele. A kövér szolgának sejtelme sem volt a tartalmáról, de úgy vélte, ha csak egyetlen betűjét is elolvasná, menten szörnyethalna. Nagy ívben kikerülte hát, majd az uralkodó elé érve, térdre rogyott:

 - Parancsolj uram, miben lehetek szolgálatodra? - kérdezte reszketve.

Az alak kissé félrebillentette a fejét, hegyes körmeit végighúzta a trónszék karfáján. Felcsikarta, hideglelést okozva ezzel a szolgának, majd színtelen hangon megszólalt:

 - Szervezz sereget Yls. Nem tűrhetem tovább, hogy Szabadvölgy kivonja magát a királyi terhek alól. A föld, amin élnek, az enyém, így hát amit azon termelnek, szintúgy. Jogom van elvenni.

 - Uram, Szabadvölgy nagyon erős, nem hiszem hogy...

Ám a szolga nem tudta befejezni a mondatot, mert a csontos kezek villámgyorsan előrelendültek és elkapták a nyakánál fogva. Éles satuként fonódtak hájas tokájára, belemélyedve a vastag zsírpárnába. Yarg egészen közel hajolt hozzá, így  láthatta torz képét a félhomályban. Arcát mély hegek lepték, orra helyén valami természetellenes nyúlvány lógott, szemei távol ültek egymástól. Zsíros haja csimbókokban lógott kétoldalt, s ahogy vékony szája mozgott, rothadó fogai iszonyú bűzt árasztottak.

 - Nem hinned kell szolga, hanem tenned, megértetted?! - fröcsögte Yls képébe, akinek meleg, csípős folyadék öntötte el dagadt combjait, jókora foltot okozva még a köpenyén is. Próbált lélegezni, de Yarg olyan erősen szorította a nyakát, hogy megállt benne a szusz. Amikor már kezdett lilulni a feje, a nyomás hirtelen megszűnt, ő pedig eldőlt, mint egy zsák krumpli. Sípolva kapkodott levegő után, erőtlen lábaival rúgkapált, karjaival hadonászott. Miután lecsillapodott valamelyest, összeszedte magát.

Nem az első ilyen büntetésben volt része, nem is az utolsóban. Yarg egyszer végighasította a hátát a hüvelykujjával, aztán megitatta vele a saját vérét. Ám látott ettől rosszabbat is. A legborzasztóbb emléke az volt királyáról, amikor egy parasztot puszta kézzel felkoncolt, mert nem hajolt elég mélyre, amikor elvonult előtte. Egyszerűen kihúzta a beleit és megfojtotta velük a szerencsétlent. Yls máig nem tudta elfelejteni azt a hangot, amikor a paraszt hasfala felszakadt, még a halálsikolyától is erősebb volt. Mivel nem akart hasonló sorsra jutni, feltápászkodott, elköhögött egy "igenisuram"-at, majd  kikacsázott a teremből.

   Yarg vérben forgó tekintettel nézett utána. Undorodott a szolgától, de szüksége volt rá, ezért életben hagyta. Lassan felállt, az asztalhoz sétált. Végigsimított hideg ujjaival a Könyvön, arca vigyorba rándult, és felnyitotta.

                                                    ***** 

   Míg Eónban sötét tervek szövődtek Szabadvölgy ellen, addig a falu lakói mit sem sejtve, békésen hajtották álomra fejüket. Észre sem vették, hogy házaik, kertjeik fölött hollósereg köröz, talán mert ugyanolyan feketék voltak, mint az éj maga. Hangtalanul szálltak, még a kutyákat sem verték fel. Ám két ember a késői óra ellenére is ébren volt, noha eltérő okokból.

   Esiw a tornácon állt, tekintetével a sötét égboltot pásztázva. Nézte a madarakat, és egy szörnyű, émelyítő érzés ette magát szívébe. Sok évet megélt már, de ilyen félelmet még sosem érzett. Mintha valami tömény gonoszság telepedett volna Szabadvölgy fölé, halálszagot ontva magából. A levegő hűvös és nehéz lett, mint késő ősszel. Az asszony tudta, hogy baj van. Visszament a házba, tüzet rakott, levett a polcról néhány üvegcsét, beleöntötte egy lábasba és feltette főni.

   A falu másik végén az ifjú Ylenol izgatottan öltözködött. Ő is érezte a hideget, de nem törődött az okával, teljesen más dolog töltötte ki a gondolatait. Úgy döntött, visszaadja Aminának azt a valamit, s ha kell, egész éjjel várni fog rá. Miután elkészült, kabátja alá dugta szerzeményét, elfújta a gyertyát, majd lábujjhegyen kiosont, mint egy tolvaj. A sarló alakú hold igen gyéren világította meg a tájat, a fiú szinte semmit sem látott. Végigbotorkált kertjükön, majd a domb aljához érve megállt. Tétován nézett szét, s megpróbálta összeszedni inába szállt bátorságát. Ijesztő volt a sötétség. Végül mégis elindult, megmászta a kis dombot, felérve azonban úgy érezte, ez ostobaság volt részéről. Nem tudta pontosan, a lény hogy néz ki, mennyire jóindulatú, vagy épp gonosz. Csak jött, mert valami idevonzotta, de mostanra ez már átcsapott bizonytalanságba. Előhúzta a különös tárgyat, megpróbálva némi nyugalmat meríteni belőle, aztán leült a sziklára.