"Sose becsülj alá egy koboldot, mert ahogy a mondás tartja: kicsi a bors, de erős. Kevesen tudják, hogy ez a mondás tőlem származik."

                                                                                                                                                                                                             Négyes

   Négyes óvatosan settenkedett az enyhe fényben derengő folyosókon. Időnként fülhegyezve körülkémlelt, ilyenkor csillogó bogárszemei egészen nagyra kerekedtek. Egyedül teljesen észrevétlen tudott volna maradni, ám a mögötte reszkető kövér szolga hangos sóhajokkal adta a világ tudtára, merre járnak.

 - Pszt! - förmedt rá a kékség időnként, hasztalan. Yls bármennyire szerette volna, nem tudta visszatartani a levegőt, sőt, ezirányú erőlködése eredményeképp még hangosabban szuszogott. Négyes megunva a dolgot, néhány erős ugrással a folyosó végén termett, s mire a szolga utolérte, már felmérte a helyzetet az egyik fal mögül kikukucskálva:

 - Ott egy őr. Mögötte hosszú lépcsősor vezet lefelé - magyarázta suttogva.

 - Igen, az a kazamata lejárata, de hogy bánunk el az őrrel? - lihegett vissza Yls.

 - Bízd csak ide - szólt az apróság, majd egy szemvillanás alatt a falon termett. Úgy mászott rajta, mint egy fürge pók, fel, egészen a plafonig, ott elindulva a páncélos alak felé. Vissza sem nézett tátott szájú cinkosára, aki meglepetésében még sóhajtozni is elfelejtett. Gyorsan haladt, néhány pillanat múlva már az őrrel szemben függött, a falon. Miután izmos lábait behajlította, csak egy erős rúgás kellett, s máris a gyanútlan áldozat vállán landolt. A férfinak felocsúdni sem volt ideje, mielőtt a vékony karok körbefonták arcát, a vaskos combok pedig nyakára szorultak. Hiába próbálta magáról lefejteni a fojtogató végtagokat, levegő hiányában rövidesen ernyedten csuklott össze. Még földet sem ért, amikor Négyes már leugrott róla, közönyös tekintettel hallgatva a tompa puffanást. 

 - Gyere már Yls, talán itt akarsz éjszakázni? - szólt a fal mellett kuporgó szolgának, majd néhány ugrással eltűnt a lépcsőkön.

                                             **********

   Esiw mindennel elkészült, mire a két, jól megtermett harcos odaért. Színes folyadékokkal teli üvegcséi hatalmas, fonott kosarakban sorakoztak illatos konyhájában, ő maga pedig köztük ült és bámult kifelé apró ablakán. A férfiak megtorpantak az ajtóban, ám nem a temérdek varázslatos holmi látványától ijedtek meg, egyszerűen csak nem fértek be tőlük. 

 - Látom  te sem tétlenkedsz - mosolygott az asszonykára Reidlos.

 - Nem bizony - felelte az, miközben felállt és megropogtatta öreg csontjait.  - Ez mind rátok vár - nézett körbe.

 - Az összeset meg kell innunk? - tátogott Worra és látványosan fintorogni kezdett. 

 - Osszátok szét! Mindenki kapjon egy üveggel. De csak eggyel, ez fontos. Kis mértékben nagyon hasznos ital, nagy mértékben azonban fura dolgokra képes.

 - Mire?

 - Jobb ha nem tudod. Reidlos, hozd elő a kiskordét, a ház mögött találod. Lovam nincs, de Elbmin majd segít húzni.

 - Egy kutya? - mosolyodott el a rőt szakállú, de az öregasszony komoly pillantása lefagyasztotta arcáról a gúnyt. Végül is, Esiwnél sosem lehetett tudni.

Reidlos csak bólintott és hátrament a szerkezetért. Szép, tiszta udvar vette körül a házat, a kordé pedig pontosan ott állt, ahol mondta.Már épp elhúzni készült, amikor Elbmin hangos vakkantgatásokkal a kert felé futott, amely tele volt gyümölcsfákkal, különböző bokrokkal. Az állat megállt az egyik kis bokor előtt, amely ezer színben pompázott, körbeszaglászta, majd szőrét borzolva ugatott tovább. A zajra megjelent Esiw és Worra is, s már hárman bámulták a nem mindennapi történéseket.

Miközben a kutya körülötte ugrált, a kis növényből különös hangok törtek elő:

 - Haaaaaa-pcihaaaaa! Haaaapciiiiiiiiiiiiiiiiii! - közölte az ebbel, akit ez a legcsekélyebb mértékben sem tántorított el. Lecövekelt és csaholt tovább. Az asszony kapcsolt elsőként, aki visszahívta a felháborodott állatot:

 - Elbmin! Gyere ide! - kiáltott, mire csend lett, s a kutya visszaballagott. Hűséges tekintettel ült a lábaihoz, de továbbra is erősen figyelt.

A színes bokor tüsszentett még néhányat, aztán lassan megindult feléjük, hangos zsörtölődéssel:

 - Tudtam én, hogy nem kellett volna idejönnöm... csak a baj van az emberekkel, meg a... haaaaaaapciiiiiii..... kutyáikkal!

 - Mi az ördög ez? - ámuldozott Worra.

 - Egy kobold - felelte az asszony.  - Majd én beszélek vele.

A növény időközben néhány lépésnyire közelítette meg őket, aztán kinyúlt belőle egy vékony, kék karocska, mutatóujját a kutyára szegezve:

 - Küldd el - szipogott orrhangon a bokor-, különben... hapciiiiiiii!

Esiw lehajolt az állathoz, súgott valamit a fülébe, mire az szép nyugodtan elballagott. A két harcos egyik ámulatból a másikba esve forgatta fejét, mert bizony sok mindent megéltek már, de ez azért őket is meglepte. A bokor megrázkódott és előmászott belőle egy bogárszemű valami, tetőtől-talpig kékben pompázva. Kerek fejecskéjén megcsillant a napfény, hosszú füleit hátracsapta. Csettintett egyet, s a növény összezsugorodott, mint egy apró kavics. 

 - Szép kis fogadtatás, mondhatom - dohogott a lény, miközben leporolta finom bundáját.

 - Ez tényleg egy kobold! - kiáltott Worra, összecsapva lapátkezeit.

Az apróság azzal a meggyőződéssel nézett végig a vigyorgó óriáson, hogy az meg van hibbanva, de legalábbis részeg.

 - Talán nem láttál még ilyet, mint én? Annyira nem tűnsz fiatalnak.

 - De bizony, emlékszem rátok. Folyton megdézsmáltátok az éléskamrámat. Talán épp te voltál - lépett hozzá közelebb a férfi, mire az apróság kihúzta magát, hosszú füleit lobogtatni kezdte:

 - Én olyat sose csináltam... talán egyszer vagy kétszer csak. Azt is azért, mert ti felszedtétek az összes gombát az erdőnkből. Egyébként mi nem is eszünk olyasmit.

 - Akkor miért vettétek el?

 - Mert elpusztítottatok mindent, ami a miénk volt! Belénk rúgtatok, elűztetek!

 - Ti pedig elloptátok, ami mozdítható volt!

 - Szemet-szemért, szőrös ember!

 - Elég! - vágott közbe Esiw. - Mi járatban vagy , Száztizenhetes?

A kobold tágra nyílt szemekkel nézett Worrára, s annak is előremeredt a  hosszú szakálla haragjában. A levegő megtelt feszültséggel, szinte szikrázott kettejük közt.  Végül a kékség megrázta magát és Reidloshoz fordult:

 - Amina küldött, beszéde van veled. Elkísérlek hozzá.

 - Mégis mit akar? - vonta össze szemöldökét a nagydarab férfi.

 - A fiadról van szó. Jössz vagy nem? - fordított hátat Száztizenhetes, de még előtte alig láthatóan nyelvet öltött Worrára, aki paprikavörössé vált mérgében, ám Esiw leintette.

 - Hol van Ylenol?! - támadt Reidlos hirtelen a koboldnak, de az két ugrással a gyümölcsösben termett.

 - Amina mindent elmond, ha velem tartasz. Hidd el, nekem sem öröm - szólt onnan, majd elindult a domb felé.

A férfi gondolkodás nélkül követte, otthagyva a többieket.  Worra dühöngött, Esiw viszont nyugodt maradt. Látta, amint a fiú felül Pegazus hátára, és bízott benne, hogy jó kezekben van. Másrészt azonban aggódott is, hiszen mégis csak az unokája, még ha nem is a vére. Időközben az öreg is előkászálódott valahonnan, résnyire szűkült szemekkel, kissé imbolyogva:

 - Azt hiszem, megint elaludtam. Ej, fiam, sose öregedj meg - vágta hátba Worrát. - Mit álltok itt a napon? Lemaradtam valamiről? Úgy néztek ki, mint aki ördögöt látott! - nevetett, aztán visszaballagott a házba, ledőlni egy kicsit.